vissza a főoldalra

 2010.10.22. 

Csurka István: A vörös iszap, mint a sors keze

Ez nem az első elöntésünk. Az elsőt még felszabadításnak neveztették, s a nemzetet maró lúgot, a hatalmat átvevő moszkoviták képezték benne. Rákosi-Rosenfeld, Gerő-Singer, Farkas-Lőwy és Révai-Léderer volt a négy magyarirtó. A vörös hadsereg rablásai, erőszakoskodásai, ember-elhajtásai fájdalmas sebeket okoztak a nemzetnek, de összhatásuk eltörpült Rákosiék és ÁVH-juk gonosztettei, szándékosan nemzetellenes rendszerük bosszúálló károkozása mögött. A második elöntésünk a forradalom és szabadságharc Vörös hadsereg általi leverése és az ország újbóli megszállása nyomán következett, és helytartói ugyanazzal a módszerrel pusztítottak, mint az előző Rosenfeldjei: a szovjet katonaság csak jelenlétével fedezte a Kádár–Aczél-kormány nemzetellenes tevékenységét, a károkat az újra berendezkedő, most már tanultabban, fortélyosabban bolsevista rendszer okozta. A magyarság szerencsétlensége, hogy ez a rendszer túlságosan sokáig állt fenn. Szennyezését teljes mértékben feltakarítani mindmáig nem sikerült. Szálló porát ma is belélegezzük. A harmadik elöntés a rendszerváltásnak nevezett időszak korában történt és a neve rabló privatizáció volt. A privatizációs zagytermelés nem a nemzet akaratából történt, hanem azt az előzőkhöz hasonlóan ráerőszakolták a nemzetre. A módszer azonban alapvetően megváltozott: előbb egy demokratikusnak mondott kormányt helyeztek a nemzetre, amely modernizációként és rendszerváltásként, kapitalizmusra való visszatérésként hajtotta végre a vörös zagy új, más, piros-fehér-zöld szelvényekbe való átterelését.

Nem túlzás, nem alaptalan tehát úgy látni, hogy a katasztrófában van valami sorsszerű. A nagy katasztrófák mindig figyelmeztetik valamire az emberiséget, a nagy katasztrófák nyomán mindig megváltozik az élet. Ennek a privatizációs katasztrófának be kellett következnie. Akár azt is lehetne mondani, hogy az isteni gondviselés borította ránk ezt, mert az isteni gondviseléstől korántsem idegen a szenvedésekkel, vésszel, halállal való figyelmeztetés. Ha más már nem használ. Az isteni gondviselés megelégelte, hogy a nemzet és egymást váltó kormányai szabad folyást engednek a tizenöt, húsz, huszonöt évvel ezelőtt lezajlott privatizáció gonosz természetének, felelőtlenségének, és egy isteni mozdulattal megmutatta ennek a privatizációnak az igazi arcát. Iszonyú szenvedések, pokolbéli képek között hirtelen az egész nemzet meglátta a rabló privatizáció gonosz természetét, nemzetellenességét. Annak a társadalomnak, amelynek nem volt elegendő a Postabank-zagy, a Budapest Bank-zagy, a Bokros Csomag-zagy, a K&H-brókerbotrány-zagy, a Leumi-Hitelbank-zagy, a Wallis libatenyésztők-zagy, éppen ez az eddig elképzelhetetlen látványú és megdöbbentésű katasztrófa kellett. Még 2006. október 23-a rendőrterrorja, a Magyar Rádió hátsó udvarán vert, kínzott emberekkel és a magyar rendőrök között menetelő izraeli biztonsági emberekkel sem volt elég az ellencselekvésre. A Gondviselés csak így tudta felébreszteni a mélyen alvó magyarságot. Most egyszerre zár alá lehet venni az ebül szerzett vagyont, lehet gyorsan és törvényesen vádolni, és a sokak által lesajnált nemzeti együttműködésnek megható példái születnek. A felháborodott nép követeli a milliárdos privatizátorok megbüntetését, és a kormány pedig meghallja ezt az elemi erejű követelést.

Persze, persze, ez a szándék, – lásd: bankadó, stb. – benne volt eddig is ennek a kormánynak a szándékösszességében, de ugyan mikor jutott, juthatott volna el erre a sebességre, határozottságra, az akaratnak erre az összpontosítására? Nem, nem, ez metafizikai hangszerelésű történet – ami nem ritka a mi történelmünkben.

A privatizáció Magyarországon vörös privatizáció volt. Ezt most már mindenki láthatja. Mert amikor egy vörös lelkű, bolsevista szemléletű ember, vagy embercsoport kezébe ingyen és bérmentve kerül egy előzőleg köztulajdonban lévő vagyontárgy, akkor annak a sorsa megpecsételődött. A bolsevista szemléletű ember, akár párttag volt, akár nem, akár zsidó bolsevik, akár nem-zsidó bolsevik, csak rabló-gazdálkodást tud folytatni. Mást nem is akar. A hatalmaskodás nélküli, gátlástalan vállalatvezetés, a pártirodából szervezett termelés kizsákmányolásra és erőszakra, pazarlásra és gondatlanságra, a „mindent azonnal felélésre” van építve. Nincsenek szociális szempontjai, állagmegóvás eszébe sincs, még fenntartásra sem költ, legfeljebb őrzésre. Ez a természetéből adódik, valamint abból a helyzetből, ahogy hozzájutott a vagyontárgyhoz. A hozzájutás mögött nincs verejtékes munka, nincs évek takarékoskodása, nincs egy jó műszaki ötlet, nincs egy szabadalom, csak az ingyenességet, a potyát eredményező bolsevista összeköttetés. A magyar alumíniumipar privatizációjakor, a többmilliárdos könyvértékű Hungalu potom tízmillióért történő magánkézbe adásakor Horn Gyula a kormányfő, az ÁPV Rt. elnöke Csiha Judit tárcanélküli miniszter, és a környezetvédelmi és területfejlesztési minisztérium államtitkára, aki igazolja a privatizációs szerződésben vállalt feladatok elvégzését, holott semmi ilyen nem történt: Szilvásy György.

A tározó gátja azért szakadt át, mert az alumíniumipart gazember módon, lex-bolsevizmus módon privatizálták. Az pedig újra csak az isteni gondviselés mély bölcsességét mutatja, hogy a katasztrófa éppen ebben a Gyurcsány-Szilvásy privatizációs szelvényben robbant ki.  Gyurcsány Ferenc évek óta pártjának is a legnagyobb kolonca, árulója, s neve egyet jelent a nemzetnek való szándékos kártevéssel. Éppen az eset előtt tagadta meg az Országgyűlés vizsgáló bizottsága előtti megjelenést. Gyáva ember. Az ilyent a magyar nép nem szereti. Ugyanakkor a magyar alumíniumipar privatizációs kérdése mintegy aludni látszott. És most egyszerre minden! Ez tragikus és csodálatos, hihetetlen. Most az egész rabló privatizáció a figyelem középpontjában áll. Oda helyezte a sors, az Isten. (Hát, látjátok liberálisok, így mer Istenre hivatkozást javasolni a magyar alkotmány preambulumában egynémely elvetemült keresztény.) Ennyire pontosan a megfelelő helyre csak a Gondviselés helyezhette a sors gyutacsát.

A magyar privatizáció szelleme a kommunista kisajátítás, az államosítás szelleméből fejlődött ki. De aki a kilencvenes években megkapott egy többmilliárdos vagyontárgyat nevetséges összegért, ingyen, akinek már az új rendszerbe beépített elvtársai, Apró Piroskái, Horn Gyulái Szilvásyjai, Suchmanjai már demokrataként utaltak vagy utaltattak ki soha vissza nem fizetendő hiteleket. Akiknek a számára a Hitel Bank, mint Leumi Hitel Bank adott soha el nem számolt összegeket, azok a jogállam hősei és a liberalizmus gazdái is lettek, azok az állam ellen léptek fel, az állam rossz tulajdonos jelszó szajkózásával. Azokban nem is alakulhatott ki a kezükbe került üzemért való felelősség, elég volt az államellenesség öntudata.

A vörös iszap katasztrófáért kétségtelenül a privatizáció és mikéntje a felelős. Ez természetesen nem mentesíti az eseti felelősöket, a tulajdonosokat és a vezetőket a büntetőjogi felelősség alól. Ellenben megnöveli, sőt óriásira terjeszti ki a felelősök körét és véget vet a privatizációs bűnök elévülése állapotának. Most nem csupán a Mal jelenlegi felelős vezetőit lehet vizsgálat alá vonni és adott esetben vádat emelni ellenük, és elütni őket a további vállalatvezetéstől, garázdálkodástól, hanem mindazokat is, akik annak idején a kezükre játszották ezt az ipar-ágat. Az ÁPV Rt. és elődei akkori vezérkarát, az akkori kormány embereit, a privatizációért felelős vezetőket, a bankárokat és a politikusokat és a szakértőket. Magyarán, a vörös iszap kiömlése borzalmas áldozatok árán megteremtette a privatizáció teljes felülvizsgálatának mindenekelőtt az erkölcsi, de ezen túlmenően a jogi alapját is.

De másról is szó van, s ez talán még fontosabb. A hétfőn elhangzott parlamenti Orbán-beszéd világossá tette, hogy az állam ennek a tragédiának a során visszaveszi a liberalizmus által elorzott és elporlasztott hatalmát. Ennek most valóban rendszerváltó jelentősége van. A vörös iszap kiömlött, elpusztított egy kisközséget majdnem teljesen, több másik, nagyobb települést részlegesen, tönkretett egy gyönyörű termőtájat, de felszabadította Magyarországot a liberális hegemónia alól. Annak az erős magyar államnak a lehetőségét nyitotta meg, amelyet Szent István alkotott meg. Olyan alkotmányozási folyamat előtt nyitott utat, amely a keresztény magyarság és az együttműködő nemzet számára a legalkalmasabb.

Az állam helyfoglalására már eddig is történtek lépések a kormány részéről. Az önkormányzati választáson aratott elsöprő siker ezeknek a lépéseknek is köszönhető. Példaként csak a bankadót és az IMF-fel való viszonyt említjük. A mostani lépés azonban minőségileg más. Azért, mert tragédia fedezetű és a Gondviselés tervei szerint történik.

Szépség és gyönyör is van végre a dolgok menetében. Mert most végre nem követünk és utánzunk valamit vagy valakiket, nem eminens tanulói vagyunk egy rossz nyugati liberális iskolának, hanem kezdeményezők vagyunk. Akikre a világ odafigyel.

Az állam szerepének újraértékelése világjelenség. Ezzel ma az egész nyugati világ küszködik. Egyik kezével még rakja bele a bankjegykötegeket a bankok széfjeibe, a másikkal megpróbálja visszavenni. A bankadó, mondjuk Tobin-adó formájában eddig csak vágyálom volt. Miután Magyarországon bevezették, másutt is megpróbálkoztak vele. Kezd azonban bevett szokássá válni. S ugyanígy másféle állami jogosítványszerzések is. Ezektől a liberalizmus és a pénzhatalom emberei félnek és mindent megtesznek ellenük. Itthon is, de ekkora elszigeteltségben sehol sincsenek a liberális bolsevista erők, mint idehaza. Az Orbán által javasolt intézkedéseket az ellenzék is megszavazta. Tulajdonképpen mukkanni sem volt bátorságuk. Ami ellenvetés-félét tettek, az is szánalmas volt. Az első pillanatban még maga Gyurcsány is üdvözölte blogjában Orbán intézkedéseit, s csak aztán, otthon az Apró Piroskától és kedves nejétől kapott pofon hatására ismerte fel a veszélyt. Vagyis ez már karikatúra. A magyar liberalizmus és szövetségese, a privatizációs bolsevizmus, az egész korszak, amikor az államot csak azért szedték szét, hogy a „különös vágásúak” zsebét megtömhessék – nevetség tárgya. Visszatérése elképzelhetetlen. Csak idő kérdése, hogy összes bitorlott pozícióját visszaadja a nemzetnek. Orbán is kimondta a maga sajátos nyelvén, de végeredményben a történelem mondta ki, hogy a piacra a nemzeti létet nem lehet rábízni, mert a piac még kellő önszabályozásra sem képes. Most az állam lép, a közérdek és a közjó nevében, és elkezdődik a beszolgáltatás, a lopott holmi beszolgáltatása.

Mert persze ekkora kártétel, ilyen pokol, ilyen irtózat, más privatizációk esetében még nem jelent meg, de halálesetek, áldozatok, emberi tragédiák és összességében nemzeti tragédia követte az összes többi privatizációt is. Milliók váltak munkanélkülivé, megélhetés nélkülivé, kényszerültek kényszervállalkozóvá lenni, kifordulni önmagukból. És amikor egy családapa leveti magát az emeletről, vagy kiirtja a családját és aztán magát, azt soha nem nevezik privatizációs, liberális tragédiának, de minden különösebb vizsgálódás nélkül belátható, hogy ezek bizony liberális tragédiák. A látható és láthatatlan családi tragédiák nagy száma miatt leszögezhető, hogy a tragikus események, az egzisztenciális okokból bekövetkező tragédiák roppant sorozata a privatizációnak köszönhető. Az, ami a kiárusítással és az eladósítással érte Magyarországot, nem csak egy iparág privatizációja miatt történt. De eddig nem volt állam, amely megkezdhette volna a felelősségre vonást.

A liberál-bolsevizmus politikai felszámolásához elegendő volt két választás, ugyanennek az anyagi felszámolásához ez a tragédia kellett. Hátravan még a liberál-bolsevizmus, az idegenszívűség kulturális felszámolása. E nélkül nem lehet magyar, Szent István-i és minden tekintetben szabad a nemzet. A kolontári tragédia mindannyiónkat kötelezi a kulturális önfelszabadításra. A Teremtő ennek is megmutatta az irányát. Nincs felemelőbb, mint amikor egy nép kezébe veszi a sorsát. Október 4-e valamikor még ünnepnap lesz.