vissza a főoldalra

 

 

 2010.10.29. 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (Parázs)

(Debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínháza)

Nemcsak itthon tűzik műsorukra Márai Sándor darabjait a teátrumok, hanem a világon mindenütt, Európában is ő az egyik legünnepeltebb magyar szerző. Olaszországban valóságos Márai-kultusz alakult ki, műveit egymás után dobják piacra, drámáit sorra mutatják be. Mindig nagy és rendezőt próbáló feladat olyan művet színpadra állítani, amelyet szerzője nem színpadi előadásra szánt. Más a követelménye a regénynek és más a drámának. Ami megfog bennünket olvasás közben, az nem biztos, hogy a színpadon ugyanazt a hatást váltja ki belőlünk. Egy lassú sodrású, csendesen hömpölygő regény cselekménye nem garantálja az élvezetes, feszes és pergő előadást. Amíg a betűket olvassuk, aközben jut időnk a mélázásra, elmélyülésre. Amikor színházban ülünk, és a színpadon történtekre figyelünk, akkor kevesebb időnk marad gondolataink rendezésére. Mindezen fölül a látvány is megköti fantáziánkat, sok mindenre tekintettel vagyunk, a díszletre, a jelmezekre, a színészi játékra, a zene, a kép- és a hanghatás is megosztja figyelmünket.

Dömölky János rendezi ennek a világhírű regénynek az író által Parázs címmel dramatizált változatát. Már Márai is érezte, A gyertyák csonkig égnek szinte kínálja magát a színpadra állításra, ezért is fogott hozzá. Nem írt belőle teljes, egész estét darabot, de nekilátott, s Dömölky János e félig-meddig elkészült dráma köré építi előadását. A rendező, aki a jelmeztervező és a díszlettervező feladatát is ellátja, valamint Sóvágó Csaba rendezőasszisztens együttes munkája nyomán jön létre ez az igazán lebilincselő produkció. Minden olyan emberközeli ebben a színjátékban, mert belőlünk, gyarló jellemünkből fakad. A jelenetekben ráismerhetünk magunkra, ugyanis azok nem szépítenek meg, nem igyekeznek vonzóvá tenni bennünket, hanem mint a jó tükrök, úgy adják vissza képünket, és megláthatjuk magunkat bennük. Ez a darab titka, ez fogja meg lelkünket, ettől figyelünk lélegzetvisszafojtva másfél óráig, amíg az előadás tart.

A színjátékban – mint egy hamisítatlan analitikus drámában - már minden fontosabb esemény 40 évvel ezelőtt megtörtént, ezeket taglalják, boncolgatják és élik át újra meg újra a szereplők. Fiatal, tettre kész, elszánt, a jövőben bízó ifjak voltak, amikor az életüket megváltoztató dolgok megestek velük, és most idős, a fotelben gubbasztó, lemondó, a múltba visszarévedő öregemberek, akiknek elszámolnivalójuk van egymással. Mindegyiknek égeti a lelkét több kisebb és egy nagy titok, szeretné is, meg nem is, ha minden kiderülne.  Az elején a cselekmény igencsak komótosan halad előre. Nem ismerjük meg csak az egyik fél változatát a 40 évvel ezelőtti eseményekről. A Tábornok az, aki emészti magát szobája mélyén, folyton felhánytorgatja régi sérelmeit, és várja Konráddal a nagy találkozást, mert szeretné kételyeit eloszlatni, és a lelkét mardosó kérdésekre végre feletet kapni. Először csak apróbb kifogásait tudjuk meg. Ilyeneket, mint például a köztük lévő megmagyarázhatatlan féltékenységet, ami azért keletkezett Konrádban, mert a Tábornok jobb anyagi körülmények között, szeretőbb család körében élt. Sohasem értette, és ezért nehezen dolgozta föl, hogy ő szinte testvérként kötődött Konrádhoz, feltétel nélkül megbízott benne, addig Konrádban mindig valamiféle bizalmatlansággal vegyes nyugtalanság, vetélkedés munkált. Szinte mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy a nagy, több, mint 40 év óta köztük lappangó titokra fény derüljön. Ez a titok nem mással, mint Henrik imádott feleségével, Krisztinával kapcsolatos. Melyiküket szeretette igazán, mert nem volt hű hozzá, Konrád miért szerette el barátja feleségét, tényleg tőrbe akarták csalni, meg akarták ölni? Ezekre a súlyos kérdésekre várja a választ.

A darab közepe felé gyorsabban kezdenek el peregni az események. Végre eljön látogatóba Konrád. Mindketten érzik, a halál küszöbén járnak, ezért már nincs helye a mellébeszélésnek, itt az idő a tisztázásra. A Tábornok harcias és támad, Konrád óvatos és védekezik. Vonakodik, hogy határozottan, minden kétséget kizáróan, egyértelműen válaszoljon az őt sürgető kérdésekre. Fölizzik, szinte sistereg körülöttük a levegő, de Konrád mindig kicsúszik a Tábornok markából, hiába szorítja sarokba, Konrád ügyesen kihátrál belőle, a nyíltan vagy burkoltan nekiszegezett kérdések elől kitér. Van, amire igent mond, van, amit cáfol. Hogy Krisztina és Konrád tényleg a Tábornok életére tört, nem derül ki, ugyanúgy a levegőben marad, mint a darab elején. Márai és a rendező is a nézőkre bízza, döntsék el, megtörtént-e a tragikus vétség, vagy a Tábornok csak képzelődött 40 éven át.

A gyertyák csonkig égnek igazán parádés szerepekkel ajándékozza meg a színészeket. A sérelmeit 40 éven át halmozó Tábornokot Miske László (felső képen) személyesíti meg. Alakításából érezzük, hogy szinte robbanásig feszül benne az indulat, szeretne mindennek a végére járni. Csikos Sándor Konrádot jeleníti meg. Az általa életre keltett figura olyan, mintha nem lenne becsületes, egyenes jellem. A mindent tudó inast Garay Nagy Tamás viszi fel a színre. Nem csak Márai Sándor gondolataiért, hanem a két színész játékáért is érdemes megnézni ezt a Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában most október elsején bemutatott darabot. (Alsó képen: Csikos Sándor, Miske László, Garay Nagy Tamás.)

 

Dr. Petővári Ágnes