vissza a főoldalra

 2010.10.29. 

Az volt a hivatásom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban!
Beszélgetés Olofsson Placid atyával (II. rész)

Placid atyát a Moszkvától 900 kilométerre keleten húzódó, a Brianszki-erdőbe hurcolták. Ezen a környéken harminchat láger működött, több mint ötvenezer fogollyal.

 – Milyenek voltak a körülmények?

 – Nagyon rosszak, ám az ember sok mindent meg tud szokni. Nemcsak a tábori körülmények voltak rosszak, hanem az időjárás is. Hosszú és hideg tél, amelyben ugyanúgy dolgoznunk kellett. A Brianszki-erdő jórészt nyírfaerdő volt, azt kellett kitermelnünk. Nem akármilyen fák voltak itt, több évszázados, hatalmas törzsű fehér nyírfák, amelyeket hárman is alig bírtunk átkarolni. Mindehhez borzalmas kosztot kaptunk. Egysíkú táplálékunk nagyrészt káposztalevesből és szójakenyérből állt. Utóbbi legalább tápláló volt… Éhen halni ugyan nem hagytak bennünket, arra vigyáztak, de valójában éheztünk. Jómagam például 42 kilóra fogytam le. Annyira legyengültünk, hogy még a latrinán is tartanunk kellett egymást, nehogy beleessünk… Fürdési lehetőség nem állt rendelkezésünkre, mindössze hathetenként egyszer kaptunk öt perc zuhanyozási időt, amelyhez egy kis darabka szappant adtak.

 – Mindvégig fakitermelőként dolgozott?

 – Nem, a közel tíz év alatt a legkülönfélébb munkákat végeztették velem. Napos voltam a barakkban, takarítottam is. Emellett dolgoztam a varrodában, ahol szétment pufajkákból varrtunk harisnyákat. Szabásmintákat is rajzoltam, ez alapján fűrészelték ki az anyagokat a bútorokhoz is. De dolgoztam az asztalosműhelyben is, ahol ládákat kellett csiszolni. Itt támadt az a félreértés, amelynek köszönhetően aztán évekig festőként foglalkoztattak.

 – Festőként? Mi okozta a félreértést?

 – Miután az asztalosműhelyben nem tudtam mindig teljesíteni a normát, előfordult, hogy nem kaptam vacsorát. Ezért a műhelyben dolgozó ukránokat időnként lefestettem kicsi, kartocskának hívott lapokra. Ezekért cserébe ők nekem adták levesüket. Emiatt úgy hitték, festő vagyok. Egyszer, amikor büntetőzónába vittek, álltam a sor végén és vártam. Odajött a táborparancsnok és megkérdezte, mi a foglalkozásom. Helyettem egy lengyel fogolytársam felelt, aki látta néhány „kartocskámat”: festő. Milyen festő? – jött az újabb kérdés. A fenének se volt kedve barakkokat festeni, ezért rávágtam, hogy „portretyiszt”, azaz portréfestő. Ez lett a szerencsém, mert másnaptól festhettem. Hát, az első néhány portrém kétségbeejtő volt, de aztán szép lassan belejöttem. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy huszonháromszoros gyilkos, szovjet rabtársam kért meg, hogy fessek neki egy szép női arcot. Én kérem egy gyáva kukac vagyok, egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani… Szerencsére tetszett neki a kép. „Szeretném neked megköszönni, de semmim nincs. Tudod mit? Ha téged valaki bántani akarna, csak szólj nekem!” – mondta erre. Így lett testőröm a lágerben, aki bizony többet ért, mint a négy őrtorony a géppisztolyos őrökkel…

 – Papi hivatásának gyakorlásáról, gondolom, szó sem lehetett.

 – Hivatalosan valóban nem… Egyébként viszont igen, olyannyira, hogy papként valódi isteni csodákat éltem át a Gulagon.

 – Kérem, meséljen ezek közül néhányat!

 – A Szovjetunióban nem ünneplik a Karácsonyt, csak „Jolka”, azaz Fenyő-ünnep és „Gyed moróz”, azaz Télapó van. Ezért aztán a Gulagon december 24-e is mindig munkanap volt. Mi viszont, magyar foglyok, az egyik évben összebeszéltünk, hogy ha törik, ha szakad, megünnepeljük a Karácsonyt. Egyik főnökömtől – akinek volt egy beteg, négyéves kislánya – engedélyt kértem, hogy hadd készítsek neki Jolkát. Természetesen megengedte, így, miután a Fenyő-ünnep később volt, ez a Jolka lett a mi karácsonyfánk. Kenyérdarabkákat bedörzsöltünk egy kis gerezd fokhagymával, az lett a kolbász, a havi cukoradagomat pedig rászórtam a kenyérből gyúrt galacsinokra, az lett a sütemény. Két fogolytársunk az áramfejlesztőnél volt szolgálatban ezen az estén, ők vállalták, hogy rövidzárlatot okoznak. Ilyenkor ugyanis színes rakétákat lőttek a magasba az őrtoronyból. Ez pótolta számunkra a csillagszórót. Mi pedig a fa mellett állva imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk. Éppen az ünnepi pillanatban nyitott be az ajtón Ivan Fagyejevics Szolovjov, Sztalin-díjas költő. Nem szólt semmit, csak állt az ajtóban egy ideig, majd elment. Biztosak voltunk abban, hogy jelentést tesz a parancsnokságon, hogy valami összeesküvést látott. Másnap, amikor találkoztunk, ő jött oda hozzám és a következőket mondta: „Tudod, engem ateistának neveltek. De az, hogy ti ilyen körülmények között, a hitetekre alapozva mosolyogni tudtok, számomra a lehető legnagyobb istenérv!” A lábam is földbe gyökerezett… Húsvétunk is volt, ami emlékezetesre sikerült. 1954 húsvétvasárnap hajnalán misét terveztünk a kultúrteremben. A hónunk alatt csempésztük ki a ruhánkat, mert ébresztő előtt nem lehetett felöltözve kimenni. Már éppen az oltárhoz „öltöztettem” az asztalt, amikor benyitott két őrjáraton lévő fegyőr. Hirtelen ötlettől vezérelve felkiáltottam oroszul: Krisztus feltámadt! Ez ott bevett szokás, amire az a felelet, hogy valóban feltámadt. Az idősebbik fegyőr így is válaszolt. Nekem sem kellett több, meghívtam őket, hogy vegyenek részt a feltámadási szentmisén, mert mi éppen ahhoz készülődünk. Még az idősebbik fegyőr magyarázkodott: „Nem maradhatunk, mert az ellenőrző utunkat folytatni kell. De ne énekeljenek túl hangosan!” Napokig vártuk a büntetést, hiszen ébresztő előtt vagy húsz magyar összegyűlt, engedély nélkül. A hajunk szála sem görbült meg, holott egy héttel később a román pópát sötétzárkába csukták, amikor az ortodox húsvét alkalmából énekelt. Egyik fogolytársunk, aki pedig saját állítása szerint 1916-ban, a keresztelőjén látott utoljára templomot, odajött hozzám: „Atya, ezt magyarázd meg Isten nélkül!” Csak annyit feleltem: „Én már régen leszoktam arról, hogy bármit is Isten nélkül akarjak megmagyarázni…”

 – A hétköznapokon hogyan tudott misézni?

 – Amikor csak mód nyílt rá, miséztem, mert a Jóisten mindig úgy intézte, hogy sikerüljön. Ezek során is történtek elképesztő esetek. Nem volt például borom és ostyám, márpedig ezek nélkül misét sem lehet tartani. Igen ám, de voltak kaukázusi fogolytársaim, akiknek időnként küldtek néhány szem szőlőt, ami ott nemzeti eledel. Egy olasz rabtársam, Pater Leoni ferences atya pedig tudatta velem, hogy 1942-ben született egy pápai határozat, miszerint elegendő pusztán a szőlőnek a leve is a miséhez, ha nincs mód kiérlelt bort szerezni. Ez tehát megoldódott. Ostya is lett. Először a litván társaimtól kaptam oplatkát – ez egy ostyából készült speciális eledelük –, ám ez hamar elfogyott. Ekkor ismét csoda történt. Ugyanis az egyik zsidó fogolytársam hitbeli okok miatt nem evett kenyeret, csak az otthonról kapott maceszt. Megkértem, szerezzen nekem is. Két kiló maceszt küldetett nekem, így megtörtént az a páratlan esemény, hogy a Gulag egyik táborában egy magyar katolikus pap a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézett! Mi ez, ha nem Isten elképesztő csodája?

 – Mikor volt módja a szentmiséket celebrálni?

 – Ó, hát az előbbiekhez képest ez már egyszerű volt. Hamar rájöttem, hogy ha lefekvés előtt megiszom két pohár vizet, akkor hajnali két óra felé automatikusan felébredek. Az ágyamon, hason fekve, anyaszült meztelenül, poloskákat kergetve, vagyis nem éppen ideális feltételek között, de misét mondtam, aminek ugyanolyan értéke volt, mintha a Szent István-bazilikában mondhattam volna. Nyolc éven át, éjszakáról-éjszakára megtartottam így a szentmisét, és bár összegyűlni a barakkban nem lehetett, a közelemben lévők imádkozni is tudtak, sőt, áldoztam és áldoztattam is a felszentelt ostya és macesz jóvoltából. Ez hatalmas erőt adott a hívő fogolytársaknak is. Később hozzájutottam egy vazelinos dobozhoz, amelyet alaposan kitisztítottam, és abban már magamnál is tarthattam az oltáriszentséget. Motozások alkalmával a kezemben tartottam, így sosem vették észre, pedig állandóan motoztak bennünket, annak ellenére, hogy semmink sem volt… A lényeg, hogy miután az oltáriszentség így már állandóan nálam volt, számos alkalommal módom nyílt arra, hogy napközben is áldoztassam azokat, akik szerették volna. Isten pedig gondoskodott arról, hogy sose legyen ebből semmi bajom!

– Több helyen olvastam, hogy Placid atyához köthető a túlélés négy szabálya.  

– Pontosítással szeretném kezdeni, ugyanis ezeket nem egyedül én találtam ki, hanem magyar fogolytársaimmal közösen fogalmaztuk meg a Gulagon. Hamar ráeszméltünk, hogy itt a cél csak egy lehet: emberként túlélni a meghurcoltatásunkat. Ebben benne volt az is, hogy erkölcsileg meghatároztuk, mit lehet és mit nem? Egymást meglopni például semmilyen ürüggyel nem volt megengedhető. A négy pont a következőkből állt: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni, mert az gyengíti az embert. 2. Az öröm létfeltétele a túlélésnek, ezért észre kell venni az apró örömöket is. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk a fogva tartóinknál. Ez is mozgósítja az életenergiákat. 4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb: azaz higgyünk és bízzunk rendületlenül a Jóistenben, és akkor rájövünk, hogy ő is ugyanúgy akarja a mi túlélésünket. Ez volt a túlélés négy szabálya nekünk, a Gulagon.

 – Miként sikerült szabadulnia a rabságból?

 – Túl voltunk Sztalin halálán, amikor első ízben politikai foglyok is kaptak amnesztiát. Sokan szabadultak közülünk is, én nem. Ez volt talán a legnehezebb időszak számomra. Két évvel később, 1955. szeptember 24-én hívattak a parancsnokságra, ahol aláíratták velünk a repatriálást. Amnesztiáról vagy rehabilitálásról szó sem volt, de persze ennek is nagyon örültünk. 1955. november 9-én indultunk útnak, és éppen tíz nap alatt értük el Csapot, a magyar határt. Ez a tíznapos utazás is adott egy döbbenetes élményt. Hazafelé tartva sokat beszélgettünk egymással, és itt már szószóló lettem. Elmondtam, hogy új életet kell kezdenünk, gyűlölet és bosszúvágy nélkül kell édes hazánk földjére lépnünk. Az egyik társunk erre szó szerint azt felelte: „csak legyen még egyszer géppisztoly a kezemben, a csecsemőnek se fogok kegyelmezni”. Lembergbe érve megtudtuk, hogy az egyik fogolytársunk belázasodott, és olyan rossz állapotba került, hogy ott kell tartani a lembergi kórházban, nem jöhet velünk tovább. Később értesültünk arról, hogy meghalt a lembergi kórházban. Ez a társunk ugyanaz volt, aki a géppisztolyos kijelentést tette… Nem lépett többé a haza földjére… Az egyik fogolytársam így szólt hozzám: „Atya, úgy látszik, nem lehet játszani az Istennel!”

 – Milyen emlékei vannak a hazatérésről?

 – Magyarországra érve Nyíregyházán töltöttük az első éjszakát, itt géppisztolyos őrök között vittek be minket az egykori lovassági laktanyába. Elmondható, hogy kölcsönösen nem tudtuk, mit gondoljunk a helyzetről. Mi, foglyok – amikor megláttuk a terített asztalt, rajta az egyszerű, de nagyszerű vacsorával – arra gondoltunk, hogy ez a siralomház, az utolsó vacsoránk, és holnap reggel visznek bennünket a kivégzőosztag elé. Fogadóbizottságunk pedig – mint később kiderült – azért volt velünk olyan udvarias, mert el sem tudták képzelni, hogy a nagy Szovjetunióból csak úgy simán, hazaengednek bárkit is.

 – Ezt hogy érti atya?

 – Úgy, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik is, de azt hitték rólunk: jelenteni fogunk majd a szovjet elvtársaknak.

 – Édesanyjával miként találkozott először? Tudta egyáltalán, hogy még él?

 – Tudta, igen, mert a Gulag-rabság legutolsó évében már volt lehetőségünk levelet váltani. Addig, vagyis nyolc évig, nem lehetett biztos abban, hogy élek, csak a hitére támaszkodhatott. Hazatérésem utáni első találkozásunk 1955. november 25-én történt. Késő este, Nyíregyházáról érkeztem a Bartók Béla úti lakásunkhoz. Nem mertem felmenni, féltem, hogy idős édesanyámat megviseli a hirtelen találkozás és még baja esik szegénynek. Nem akartam rendőrrel találkozni, ezért elvetettem annak lehetőségét, hogy az utcán töltöm az éjszakát. Ismét segített az Isten: odamentem egy ballonkabátos úrhoz a Móricz Zsigmond körtéren. Elmondtam a problémámat, mire ő kezet nyújtott: Sághegyi György vagyok, 1953-ban szabadultam a Gulagról… Mondanom sem kell, vállalta, hogy segít, ami abból állt, hogy becsengetett édesanyámhoz, és közölte vele, hogy találkozott a fiával, aki él, jól van, és hamarosan hazaérkezik. Még aznap este megölelhettem az én drága édesanyámat!

 – Hogyan sikerült visszailleszkednie az itteni életbe?

 – Megbélyegzett ember voltam, sem tanárként, sem pedig papként nem kaptam működési engedélyt. A félreállított papok jórészt mind az egyház kötelékén belül maradtak, ám én nem akartam részt venni olyan papi gyűléseken, ahol békepapok szónokolnak, nem akartam olyan körleveleket felolvasni, amelyeket az Állami Egyházügyi Hivatal fogalmazott meg. Sárközi Pál pannonhalmi főapát azt tanácsolta, álljak meg a magam lábán, és én eszerint is cselekedtem. Pesterzsébetre, egy ládagyárba kerültem, az egyik fűrészgép mellé dolgozni.

– Felszentelt papként és bencés tanárként – ha jól értem – segédmunkás lett a kommunista Magyarországon?

– Igen, valóban így történt. Őszintén mondom: számomra mindezek ellenére a legfőbb gondot az jelentette, hogy hol fogok tudni hajnalban misézni, hiszen a munkaidőm reggel hat órakor kezdődött. Végül persze kiderült, megint kár volt aggódnom, hiszen hozzájutottam egy tábori püspök teljes kápolnájához, azaz egy miseruha, egy kehely, egy cibórium és egy ereklyetartó került hozzám. Munkába indulás előtt, otthon az édesanyámnak miséztem, hiszen ehhez továbbra is megvolt a jogom. Utána indultam dolgozni…

 – Meddig dolgozott a ládagyárban?

 – Majdnem két évet. Ezután – egy üzemi balesetet követően – az ORFI-ba mentem, mert azt hallottam, hogy ott mindig van felvétel betegszállítói munkára. Így is volt, ám miközben a felvételi irodán ültem, kiderült, hogy megüresedett a mosodavezetői állás. Mivel tudták, hogy bencéstanár vagyok – mindig úgy kezdtem a bemutatkozást, hogy bencés tanár vagyok és tíz évet ültem a Gulagon,  az volt ugyanis az elvem, hogy jobb előbb túlesni ezen, mintsem később legyen ebből kellemetlenség – felajánlották a mosodavezetői munkakört. Bennünket Pannonhalmán annak idején úgy neveltek, hogy bármibe fogunk is bele, azt csináljuk százszázalékosan. Ezt az elvet igyekeztem követni mosodásként is. Letettem több szakvizsgát is, végül művezetői képesítést szereztem a tisztítószakmában. Az ORFI-ból tizenkét év után átmentem a Korányi Tüdőszanatóriumba, ahol a munkaköröm a régi maradt. Mosodavezetőként mindkét helyen igyekeztem mindig emberségesen bánni a beosztottaimmal. Sokáig csak titokban misézhettem, például a Thököly úti domonkos templomban, vagy vidéken, a Kalász Szövetség rendezvényein. 1975-től rendszeresen kisegítettem a budai Szent Imre templomban, amikor Kozma György atya külföldre ment és káplán nélkül maradt a plébánia. Szerencsére Szabó Géza akkori plébánost sosem vették elő azért, mert odavett engem. Hozzáteszem, hivatalosan nem lettem kinevezve káplánná. Amióta nyugdíjba mentem, nincs szabadidőm, mert sok lett a tennivalóm. Felnőtt katekézist vezetek, jegyes oktatást tartok, esketek, temetek, sőt, lelkigyakorlatokat és zarándokutakat is vezetek. Ez utóbbihoz számtalan élményem kapcsolódik, hiszen különböző zarándokutak lelki vezetőjeként eljutottam Lourdes-ba, Fatimába, Montserrat-ba és a Szentföldre is. Huszonegy zarándoklatot vezettem, többnyire busszal utaztunk. A szentföldi zarándoklat életem egyik legnagyobb élménye. Jézus életének egyes helyszíneit jártuk be: Názáretet, Jeruzsálemet, a Tábor-hegyet és a Genezáreti tavat. A názáreti bazilikában ott miséztem, ahol egykor Jézus háza állott. A Genezáreti tavon, egy hajóúton, elénekeltük a magyar himnuszt. Felejthetetlen emlék, hasonlóan II. János Pál pápával való találkozásomhoz, amelyre 1996-ban, Pannonhalmán került sor. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy idős fejjel még ilyen élményekben lehetett részem nekem, az egykori Gulag-rabnak!

 – A történelmi változások bekövetkezésekor, vagy azóta bármikor rehabilitálták legalább atyát?

 – Én magam nem kértem rehabilitációt sem a rendemtől, sem az egyháztól, sem a hazámtól. Végül is, ne felejtsük el, engem a szovjet hadbíróság ítélt el. Kaptam ugyanakkor egy stencilezett papírt a Szovjet Legfelsőbb Katonai Bíróságtól, amelyben közlik, hogy a perünkben elítélt valamennyi vádlottat felmentik a vádak alól. Nem tudom, ez rehabilitáció-e vagy sem, szerintem nem. Bár meg kell mondanom, odáig még nem süllyedtem, hogy Moszkva rehabilitáljon…

 – Miközben hallgattam önt, mindvégig magával ragadott, hogy ilyen hátborzongató dolgokról milyen derűvel tud mesélni. Befejezésül azt szeretném megkérdezni Olofsson Placid atyától, hogy honnét ez a derű, ez a vidámság? Hogyan képes ennyire pozitívan visszaemlékezni élete Gulagon töltött időszakára?

 – Senkit ne tévesszen meg az, ha derűsen hall beszélni a Gulagon eltöltött évekről, mert ez nem a borzalmaknak szól, hanem a túlélés Isten általi csodáinak. Mert a túlélés egyenlő a csodával. A holokausztról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulag turistaút volt. Nem volt az! Igaz, hogy gázkamrákat nem működtettek, de itt is pusztították az embereket. Csak itt kemény munkával. A Gulagra  került rabok 78,3 százaléka elpusztult. Ezért mondom, hogy csoda, ha valaki hazatért a szovjet fogságból. Beszélgetésünk során említettem ugyanakkor azt is, hogy sokáig nem tudtam, mi a Jóisten akarata velem, azzal, hogy rabbá váltam. Azt is említettem, hogy Sopronkőhida érintésével kerültem a Gulagra. Itt, Sopronkőhidán üzent nekem a Jóisten. Az egyik rabtársam megkérdezte tőlem, hogy én énekeltem-e a Conti utcai szovjet hadibörtön folyosóján? Igen, én – válaszoltam. Az történt ugyanis, hogy a szovjet börtönben, rám, mint papra bízták a legalantasabb munkát, a WC-k pucolását és a folyosók felmosását. Eközben pedig én egy magyar nóta dallamára elénekeltem, hogy itt egy katolikus pap takarítja a folyosót, és aki gyónni akar, az bánja meg bűneit, én pedig feloldozom. Tudtam, hogy halálraítéltek is raboskodnak ott. Szóval Sopronkőhidán azt mondta nekem ez a rabtársam a zuhany alatt, aki szintén a Conti utcából került oda: „Nem tudod, mit jelentett nekünk a halálkamrában az éneked! Amikor meghallottunk, összenéztünk, hogy milyen csodálatos az Isten! És ha a sorsunkkal, meg a géppisztolyos őrökkel nem is tudunk megbékélni, legalább vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában!” Ekkor megérthettem végre, mi az Úristen feladata velem. Én nem tanár lettem, mint ahogyan terveztem. Nekem az volt a hivatásom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt az én feladatom a Gulagon töltött tíz éven át is. Miután erre rádöbbentett az Isten, hiába voltam Gulag-rab, én voltam legboldogabb ember az egész Szovjetunióban!

Kovács Attila