|
 2010.09.03.
Gaál Gabriella emlékezete
Szomorú volt ez a
nyár a magyar népdal-és nótakedvelők táborában. Előbb
Balogh Márton népdalénekest, kunkapitányt szólította magához
az Úr, s nem sokkal később, augusztus 3-án Gaál Gabriella
magyarnóta énekesnőt. Augusztus 27-én, 14 órakor kísérték
utolsó földi útjára a művésznőt a Farkasréti temetőben. A
művésznőről a pályatárs, Madarász Katalin magyarnóta énekesnő
emlékezik meg.
– Mindkét haláleset nagyon fájt, s közelről érintett.
Balogh Marcival egy városban nevelkedtünk, még édesanyám tanította
őt táncolni. Marci a magyar népdal hiteles képviselője volt.
Gaaál Gabriellával pedig 1964-től kezdve rendszeresen együtt
énekeltünk cigánydalokat és magyar nótát. Nagyon sok közös
fellépésünk volt. Annyira összefonódott a nevünk, hogy
amikor az USA-ban vendégszerepeltem, megkérdezték tőlem: „Gaál
Gabriellát miért nem hozta magával?” Pesten kalauzként
dolgoztam, s egyszer csak szólnak, hogy jöjjek be a központba,
mert keres egy hölgy. Bemutatkozott, és azt mondta, hogy hallott
engem a rádióban cigánydalokat énekelni. Arra kért, adjak
neki néhány ilyen dalt. Adtam, s le is kottáztam neki. Így
indult az ismeretségünk. Ezután néhány évig nem találkoztunk,
annak ellenére, hogy mindketten a Rajkó Együttes szólistái
voltunk, de nem egy műsorban szerepeltünk. Amikor végre egy
produkcióba kerültünk, kitaláltuk: énekeljünk együtt, mert
a cigánydal alkalmas a közös éneklésre. Ezek után nagyon
sokszor léptünk fel, s még hanghordozók is jelentek meg velünk.
Általában én énekeltem a prímet, Gabi pedig tercelt hozzá.
– Barátság is kialakult kettőjük között?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy többek voltunk, mint
kollegák, annak ellenére, hogy más volt a természetünk,
temperamentumunk. Jól ismertük egymás családját és remekül
kiegészítettük egymást. Ami a magyar nótán és népdalon kívül
összefűzött minket, az az irodalom, a történelem és a humor
szeretete. A jó és tiszta zenét – műfajtól függetlenül
– mindketten kedveltük.
– Gaál Gabriella nótatörténelemmel is foglalkozott.
– Így van, tudományos kutató volt. Sokan „élő
lexikon”-nak nevezték. A Magyar Rádióban sokáig ő
vezetette, szerkesztette a Nótakalendáriumot. Ezt a műsort kb.
tíz évvel ezelőtt hagyta ott betegsége miatt. Nógrádi Tóth
István kért fel minket arra, hogy írjunk egy-egy ta-nulmányt.
Gabi a nótáról én pedig a népdalról írtam egy dolgozatot.
Egy nagyon szép nótatörténeti kiállítást is rendezett. Okos
volt, művelt, s ami a legfontosabb: egyénisége magával ragadó
volt. Minden munkáját teljes szívvel, beleéléssel végezte.
Ezért minden egyes dalára oda kellett figyelni.
– Ha már a Rádiót említettük: Azt olvastam Gaál
Gabriella leányának írásában, hogy a nagy közmédiumok híradói
be sem mondták édesanyja halálhírét.
– Nem láttam, s nem is hallottam róla, hogy a tévék hírműsoraiban
megemlékeztek volna róla. Azt tudom, hogy a Duna Televízió Kívánságkosarában
megemlítették Gabi halálhírét, s azt mondták, hogy az
interneten is továbbadták ezt.
– Sokat elárul kettőjük kapcsolatáról, hogy a Jákó
Vera Alapítvány kuratóriuma a 2000. évi „Jákó Vera Díj a
Magyar kultúráért” címet viselő kitüntető díjat, a két
kiváló népda-l és magyarnóta- énekesnek, Gaál Gabriella és
Madarász Katalin előadóművészeknek ítélte.
– Igen, ez volt a második közös kitüntetésünk, az
első pedig az 1984-es SZOT-díj volt. Azt a közös szereplésünkre
kaptuk. Volt ennek egy humoros része, mert előbb csak őt szólították
a színpadra, s majd csak utána közölték velem, hogy közös a
díj.
– Azt mondják róla: szívügye volt életében támogatni
minden olyan tevékenységet, amely az egyetemes magyar kultúra
gyarapodását és életben tartását szolgálta.
– Gaál Gabriella Csepelen született, Rimaszombaton nőtt
fel, ahol Blaha Lujza is meglátta a napvilágot. 1946-tól a
Magyar Rádió énekese, zenei szerkesztője, majd később a
Magyar Televízió rendszeres szereplője. A „Nyílik a rózsa”
énekverseny szervezője volt. Támogatta a fiatal tehetségeket,
ezzel is segítette, hogy a műfaj életben maradjon. Munkásságát
nívódíjjal jutalmazták. 1958 óta dalénekesként is
megismerhette az ország, és a határon túl élő magyarság. A
fiatalság, az utánpótlás nevelésével is foglalkozott, így nótakör
vezetést vállalt a Pataky Művelődési Központban. Sajnos az
MTV-ben Gaál Gabit, mint énekest nem is ismerik. Holott én régebben
az „Egy falu, egy nótában” nagyon sokszor láthattam.
– Gaál Gabriella „Budapesten az ezredfordulón” c.
írásából idézek: „használt ruhákat hirdetnek Blaha Lujza
egykori lakásának ablakaiban. Csorbul így a tér névadójának
emléke, vele együtt a nemzet múltjának egy szelete, a történelem
egy szakasza. Bízok abban, hogy a XXI. század hálásabb lesz,
elvesznek végre azok a metszőollók, melyek időnként még a
hajszálgyökereket is képesek elvagdosni itt Budapesten, ott,
ahol a hatos megáll...” Beszélgettek a művésznővel a magyar
nemzettudat, kultúra tönkretételéről? Hiszen a már említett
Magyar Rádióból száműzték anno a népzenét.
– Sajnos ezekbe a dolgokba betegedett bele, hiszen szívén
viselte a nemzet sorsát. A nemzet sorsa pedig azon is múlik,
hogy az ifjúság hozzájut-e a magyar népdalhoz és nótához.
Ha ezt elhagyják a kultúrközvetítő intézmények, akkor a következő
lépés az lesz, hogy a nyelvünk sem marad meg. Ez a zenei rombolás
őt nagyon mélyen érintette. Ha nem becsüljük meg a múltat,
miként is várhatunk a jövőtől bármi jót.
– Kik is, és vannak-e zenei örökösei?
– Nagyon sok fiatal, tehetséges nótaénekesről tudok.
Az tény, hogy róluk a médiában nem lehet hallani, de az is,
hogy ettől függetlenül ők az ország több településen
ismertek. Természetesen nem mindenki énekel egyforma színvonalon,
de a nóta szerelmesei, a közönség, úgyis rostálja az előadókat,
hiszen országos médiális szinten nem propagálják azt, ami
magyar. Remélem, hogy az új kulturális kormányzat jobban
odafigyel a magyar hagyományok ápolására. Tapasztalatom, hogy
szinte minden faluban él olyan ember, akiből lehetett volna élvonalbeli
nótaénekes. Ezért is lenne fontos a tehetségkutatás.
– Ön Gaál Gabriella emlékére énekelt a közelmúltban
Kecskeméten. Igaz, hogy a tömeg felállva énekelt a művésznővel?
– Ez így igaz. Amikor bejelentettem a közönségnek,
hogy most Gaál Gabriella emlékére eléneklem a „Minden piros
fehér rózsa” c. dalt, akkor – nem is tudtam, mire vállalkozom–
felállt a hallgatóság és velem együtt énekeltek. Nagyon
meghatódtam, és ekkor jóval nehezebb volt énekelnem, hiszen
egy számomra nagyon kedves pályatársra emlékeztünk. Nagyon
remélem, s bízom benne, hogy szellemi örökösei továbbviszik
az emlékezés lángját.
Medveczky Attila
|
