vissza a főoldalra

 2010.09.03. 

Major Tamás „hálája”

Beszélgetés Ambrus András színésszel

– Az interjúra készülve belelapoztam néhány lexikonba, de sehol sem találtam azt, hogy ön a Falu Színház tagja lett volna, viszont a Kegyetlen pálya c. írásában említést tesz róla.

 – Azt nem tudom, hogy miért nem írnak erről a lexikonok. Arra sem tudok felelni, hogy mi is lehetett pályafutásom első roppanásának oka. Elöljáróban idéznék abból a rám igen nagy hatással bíró versből, mely élettörténetemhez is kapcsolódik. Áprily Lajos: A kor falára c. költeményéről van szó.

„Egy vak poroszló szárnyam és tüzem

e zord idő-cellába bebörtönözte.”

Így jártam én is a pályafutásommal. Fogalmam sincs, hogy kiket haragíthattam meg végzős koromban, hogy a diplomaosztás után a legkisebb fizetéssel küldtek el a Falu Színházhoz játszani.

 – Nem tudja, hogy mi volt az ok?

 – Egyszer előfordult, hogy odatérdeltem a Rákosi-szobor elé, pengettem a gitárt, s közben ezt énekeltem: „hazugság volt minden szavad”. De ez bocsánatos bűnnek számított, mert volt bennem egy csekély alkohol. Néhány kolleganőm gyorsan „elhurcolt” a tetthelyről. Nem hiszem, hogy ez lett volna az oka félreállításomnak. Bizonyára valakit nagyon megsérthettem, hiszen a legjobb szakmai képesítést kaptam a főiskolán, minősítést ugyanolyat, s mégis a legrosszabb színházhoz kerültem. A Falu Színház kétségtelen, hogy szép munkát végzett, mert a falvakba vitte el a kultúrát. De milyet? Többnyire szocialista darabot mutattak be. Ráadásul ez egy „hordalékfogó” színház volt. Játszottak benne a pályáról lezüllött kollegák, olyanok is, akiket ezzel büntettek – én is úgy kerültem oda – és sok amatőr is színre lépett. Csepeli műkedvelő munkásokkal játszottam együtt. Tiltakoztam is emiatt, s felmentem a minisztériumba, ahol írást is kaptam róla, miért kell a Falu Színházban játszanom, mert nem ragaszkodtam én a fővároshoz, mentem volna szívesen a debreceni színházhoz is. Azt írták, hogy kötelező szakmai gyakorlat miatt kell a Falu Színházban játszanom. Ez természetesen hazugság volt.

 – Pedig még főiskolás korában a Nemzeti Színházban is játszott.

 – Hogyne, s még a diplomám előtt három filmben adtak nekem jelentős szerepet. A Nemzetiben pedig 1951-ben egy kínai kamasz fiút alakítottam, ami főszerep volt. Apámat Bessenyei Ferenc, nagyapámat Bihari Jóska bácsi, anyámat pedig Mészáros Ági játszotta. „Harcban nőtt fel” volt a darab címe. Arra emlékszem, hogy Bessenyei nem rajongott túlságosan ezért a darabért. Ezen kívül a Nemzetiben és a Madáchban is kaptam epizódszerepeket. Tehát meglepetésként ért az, hogy száműztek a Falu Színházba, s ráadásul még ott is kis szerepet kaptam. Attól fogva végigkísérte életemet az, hogy nekem nem szabad nagy szerepet adni, s rólam még rosszat sem szabad írni. Akiről nem ad hírt a sajtó, az nem létezik. Történt, hogy Bródy Sándor: A dada c. darabjának főszerepét játszottam. Két újságban is hosszú elemzést írtak a darabról, de engem meg sem említettek. Felmondtam a Falu Színháznak, s akkor kerültem a Thália elődjéhez, az Ifjúsági Színházhoz. 1956 nyarán írtam egy levelet volt tanáraimnak – Básti Lajosnak és Gellért Endrének – , s az ő közbenjárásukra akkor rendes tagként visszakerültem a Nemzeti Színházba. Mindjárt jelentős szerepet osztottak rám Háy Gyula egyik drámájában. A bemutatóra azonban nem került sor a forradalmi események miatt. Mentem tüntetni a Bem térre, majd a forradalom alatt én voltam az egyik fegyveres őr a színháznál. Ezért igaz semmilyen atrocitás nem ért, „csupán” száműztek újra a pályáról. S ez az eset Major Tamáshoz kötődik.

 – Használta is a fegyverét?

 – Szerencsére nem került sor semmilyen összetűzésre. A forradalom után viszont egy-két évvel kirúgtak a Nemzetiből és tizenkilenc évig voltam szerződés nélkül. Ekkor vendégszereplője voltam a Thália Színház előadásainak, a Filmgyár is foglalkoztatott, de mindez nem számított be a nyugdíj összegébe, s a gyerekeimnek pedig nem volt SZTK-biztosításuk.

 – Ez az a korszak, amiről a Kegyetlen pályában is ír?

 – Pontosan.

 – A Nemzetiből konkrétan azért kellett távoznia, mert fegyveres őr volt a forradalom idején?

 – Egyszer Major Tamás behívott, hogy szervezik az MSZMP-t a színházban, s lépjek be a pártba, számított rám, mert – mint mondta – nagyon józanul viselkedtem a forradalom idején. Ezalatt azt értette, hogy nem lövöldöztem csak úgy vaktában mindenkire. Frontot járt katona vagyok, s tudtam, hogy lőni csak akkor kell, ha rám támadnak. Egyébként, ha nem én vagyok a Nemzetinél az őr, akkor Majort felkoncolták volna, s csak egy utcanevet kapott volna 1956 után.

 – Hogy történt mindez?

 – Egy hölgy jelent meg a Nemzeti Színháznál és Majort kereste fegyveres kísérőkkel. Később megtudtam, hogy egy sértett, kirúgott színésznőről van szó, aki elégtételt akart venni. Olyan elszántsággal és gyűlölettel szólt Majorról, mint Shakespeare egyik drámájában mondják: „most az élő vért meginná”. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem engedtem be a fegyveres csoportot a színházba, s közöltem a hölggyel, hogy nem lehet itt lincselni, hanem majd mi fogunk igazságot szolgáltatni törvényes keretek közt. Eltiporták a forradalmat, s Major éppen akkor kérte, hogy lépjek be a pártba, mikor Nagy Imrét elhurcolták. Ez nagyon felbőszített engem. Amit Nagy Imrével tettek, az utoljára Török Bálinttal történt. Majorral sokat vitatkoztunk ezen. Szerinte 1956-ban ellenforradalom volt, mert a munkások nem vettek részt a megszállók elleni harcokban. Ezek után Major kirúgott, s gondoskodott arról, hogy csak a Falu Színházhoz mehessek vissza, ám egy jóakaróm bizalmasan közölte velem, hogy onnan is kirúgnak majd, mert ez a felső utasítás. Azt pedig mindenki tudta a művészeti életben, hogy akit a Falu Színháztól kirúgnak, az szakmailag halott. Így aztán „szabadúszó” lettem. Akkoriban viszont azt a személyt, akinek nincs állása, bekísérték a rendőrségre. Viszont akkortájt szerepekre szerződtetett a Filmgyár. Mondok egy példát: 1 nap forgatás – 300 Ft . Ez óriási pénz volt. Én ezt az 1-es számot kijavítottam 21-re, vagy 51-re. Ha ezt a rendőrnek megmutattam, akkor elsárgult az irigységtől.

 – Ebbe a „szabadúszóságba” tartozik bele az ún. CSEMADOK-turné, amikor néhány színészkollegájával egy Mikszáth-adaptációt játszottak több felvidéki településen. Ez adja a keretét a Kegyetlen pálya c. írásának.

 – Mikszáth Kálmán halálának ötvenedik évfordulójára rendeztük meg ezt a felvidéki turnét. Kényszerturnéról van szó, mert a fellépő művészek nem voltak máshol állandóan foglalkoztatva. Az előtörténet: volt egy könnyű műfajt játszó társulat, amelyik egyszer a Lili bárónőt adta elő, abban kaptam egy epizódszerepet, s velük turnéztunk a Felvidéken. Ott megismerkedtem a CSEMADOK vezetőivel. Amikor az egyik kollégám dramatizált egy Mikszáth-darabot, akkor az évforduló kapcsán, Létay Klári kolleganőm biztatására mentünk ki a Felvidékre. Utazásunk előtt a CSEMADOK-tól levélben biztosítottak arról, hogy előlegezik a pénzt a turné lebonyolításához. Ha nincs az a rettenetesen zord téli időjárás, akkor egy nagyon szép emlék lenne ez az előadássorozat.

 – Olvastam, hogy az ottani CSEMADOK vezetői nem hitték el, hogy ez egy teljesen „maszek” turné. Azt hitték, hogy a magyar állam küldte ki önöket.

 – Felvidéken nagyon boldogok voltak: abban a tudatban éltek, hogy végre valamivel segíti őket a magyar állam. Mi pedig meghagytuk őket ebben a hitben.

 – Az MSZMP vezetése tudott erről a kényszerhakniról?

 – Bizonyára tudott róla a belügy, de – bár nagyon féltünk – nem vettek elő minket ezért. Talán elnézték nekünk azt, hogy egy Mikszáth-darabot elvittünk a „baráti” Csehszlovákiába.  

– Több mint száz magyar filmben játszott.

 – Így van. Nagyon örültem, amikor lapjukban megjelent egy írás Balázs József íróról, mert jómagam is játszottam a Fábri Zoltán által rendezett 1978-as Magyarokban. Ennek azért is örültem, mert Fábri volt a legsokoldalúbb, legképzettebb filmrendező. Előtte is látható voltam a filmvásznon, de a Magyar Filmgyártó Vállalat társulatának viszont csak 1978-tól 1985-ig, nyugdíjba vonulásomig, voltam a tagja. A Ménesgazdában figyeltek fel rám, s utána már „akármilyen” feladatot nem kellett elvégeznem.

 – Nagyon szépen mond verseket, s a Mindenható markában c. könyvből az is kiderül, hogy fejből tudta a Toldit, s a seregben azt szavalta – felsőbb utasításra– takarodó után a szobatársainak.

 – Így van, s ezért is szomorít el, amikor egyesek a magyar nyelvről becsmérlően szólnak. Olvastam Kiss Dénesnek a magyar nyelv logikájáról, ősnyelvi mivoltáról szóló értekezéseit és a Beszélgetés az aggyal c. könyvét. Ebben a szerző kifejti: a világ összes ismert nyelve közül a magyarban a legmagasabb a hangutánzó szavak aránya, ami azt támasztja alá, hogy a történést, cselekvést imitálja, adja vissza a szó. A költő-nyelvkutató emellett leírja, hogy a mai helyesírás szabályai szerinti szótagolás inkább elrejti az ősi szógyököket, semmint feltárná azokat, ezért a logika útján járva kell felfedeznünk, mit is üzen nyelvünk, miről vall. Jómagam négy évet jártam a főiskolára, s előtte szakérettségit tettem. Azon a képzésen színészoktatás, beszédtechnika-képzés is volt, sőt francia nyelvet is tanítottak a színészkollégiumban, de egyetlenegy tanárunk sem  dicsérte nyelvünket. Senki sem tudatosította velünk, hogy milyen fejlett a magyar nyelv. Ennek ellenkezőjét viszont sokszor tapasztaltam. Egyik segédszínész azt mondta nekem: tudod-e, hogy milyen csúnya a magyar nyelv? Erre azt feleltem: nem tudom, de hallom, mert te csúnyán beszéled. Egyet azonban megtanítottak nekünk a főiskolán: azt, hogy a hangunk jól szóljon a teremben, a színházban. Ezért tudatosítani kéne az új színészgárdával: ha a közönség meghallja azt, amit egy színész mond, az lehet, hogy meg is érti, de ha nem, akkor hiába van a színen az illető. Elképesztő, hogy milyen hanghordozással beszélnek – természetesen tisztelet a kivételnek – a fiatal színészek. Nem beszélve arról, hogy olyan riporterek is vannak, akik még interjúalanynak sem felelnének meg. Egyszer Hubay Miklóst elkísértem a Belgrád rakpartról a Gellért Szállóig. Közben elmeséltem neki egy történetet. Amikor odaértünk a szállodához, ezt mondta nekem Hubay: „te egy történetet úgy meséltél el nekem, hogy az utolsó szó, a poén akkor hangzott el, amikor ideértünk.” Ezzel arra akarok rávilágítani, hogy a falusi népnek nagyon szép a beszédkészsége. Egyszer egy juhász felesége elmesélte nekem, hogy a karácsonyt nem tudták megünnepelni, mert éppen akkor ellett az egyik juh. Ez az aszszony olyan gördülékenyen, szabatosan fogalmazott, hogy azt sok mai színész, újságíró megirigyelhetné. Kérem szépen: ezektől az emberektől kéne megtanulni beszélni! Sajnos sokunkat elront a nagyvárosi beszédmód.

 – A Magyar Rádió is foglalkoztatta önt. Legutóbb a Szabó családban hallhattuk.

 – Pályafutásom egyik legkedvesebb szelete a rádiózás, a hangjátékok. Remek előadásokat tudtunk így a közönségnek átadni. Nagyon sok és szép szerepet kaptam ezekben a hangjátékokban és 1983-ban megkaptam a Magyar Rádió Nívódíját a Szirom és Boly c. Tamási Áron regény rádióváltozatának főszerepéért. Majd’ 500 hangjátékban szerepeltem, s az nagyon elszomorított, hogy még a Szabó családot is megszüntették. Az akkori rendszert jellemzi, hogy egyik rádiós vezető sem volt jelen a műsor elbúcsúztatásánál. Vegyes érzelmekkel gondolok vissza pályafutásomra, és sajnálom, hogy bizonyos szerepeket nem játszhattam el.

 – Megbánta, hogy a színpadot választotta? Könyvében arról ír, hogy mikor 1948-ban átszökött a magyar-román határon, akkor nem Magyarország volt a végcél, hanem Nyugatra akart menni.

 – Nem bántam meg! Ha Nyugatra megyek, akkor egy idegen világba kerülök, s még ebben a maradék, csonka hazában is nehéz volt a hontalanságot elviselni. Ma is hontalannak érzem magam. Budaörsön lakom az erdő közelében. A teraszról rálátni a fenyőfákra. Ezért vettem meg ezt a telket 1971-ben.

 – Mikor tért vissza a határon való átszökése után Gyergyóba?

 – Hét éven keresztül nem lehetett hazajönnöm. Útlevelet sem kaptam. 1955-ben volt lehetőségem visszatérni Erdélybe. Ez egy féléves kitérő a magyarországi pályámról. Hegedűs Géza és Hubay Miklós közbenjárására búcsút mondhattam az Ifjúsági Színháznak, s a marosvásárhelyi színház tagja lettem, mint rendező-színész. Édesapámmal egy ikerházat építettünk Vásárhelyen, hogy közel lakjunk egymáshoz. Tehát ők is felköltöztek. A fizetés miatt sem panaszkodhattam. Egy nagy baj volt: 1955-ben készült a Sztalin-szobor Marosvásárhelyen. A másik probléma: a társulati ülésen elhatározták, tartsuk meg románul az ülést, mert az egyik színésznő nem beszél magyarul. Ekkor úgy döntöttem, visszatérek Magyarországra.

 – Ma nagyon sokan beszélnek klikkrendszerről a szakmában. Akkor is volt?

 – Igen, s volt egy ún. urbánus rétege a szakmának, amelyik nem tudom milyen indíttatásból, de azt akarta velem elhitetni, hogy énnekem nem jár annyi, mint amennyi neki, s tagjai többet tudnak nálam. Ez a fölény onnan is származott, hogy ezen csoporthoz tartozók úgy érezték: bármelyikük sikerrel tud egy parasztot alakítani a színpadon. Volt, aki még alakított is. Tudjuk: Rózsahegyi Kálmánt tartották a legnagyobb parasztalakító színésznek, s ő volt az, aki először köpött a színpadon. Erre nekem az a válaszom: „annak idején Gyergyóban, egy műkedvelő előadáson főnemest alakítottam. Sikerem volt, mindenki nagyon jónak talált. Viszont, a közönség még középnemest sem látott, nemhogy arisztokratát.” Ezért mondom azt a városi kollegáknak: „ti is így vagytok a paraszt-alakítással. Csak azt tartja jónak, ha egy urbánus színész ilyen figurát alakít, aki nem látott még gazdálkodót. Az, aki tudja, hogy milyen a paraszti élet, az csak nevet rajtatok.”

 – Ezzel kicsúfolják a falusiakat.

 – Nem beszélve a pesti kabaré azon részéről, melyben a parasztot butának, egyszerűnek ábrázolják. Ezek a kabaristák úgy képzelik el az egyszerű falusi embert, hogy bárgyú, és szegényes a szókincse.

 – Sajnos valóban vannak ilyen kulúrbugrisok, de őket nem a falvakban kell keresni, hanem pl. a bevásárlóközpontokban…

 – Nem akarom őket bántani, mert egy tudatos butítás áldozatai. A falvakban pl. a ló színére 50-60 kifejezés él. S az a képes beszéd, amit a rokonaimtól hallottam, Budapesten még elvétve sem figyelhető meg.

   – Aki Ambrus András szókincsére kíváncsi, és a hajdani Gyergyó szokásaira, olvassa el a Mindenható markában c. könyvet. De ha már itt tartunk: 1959-ben jelent meg a Gyergyó c. könyve. Ez miként is sikerülhetett? Akkor Major Tamás miatt száműzött színész volt.

 – Ez a Gyergyó a Székely Trianon c. regényem első változata. Nagy szerencsém volt, hogy a Magvetővel még a forradalom előtt kötöttem meg a szerződést. Akkor már nem lehetett mellőzni a könyvet. Igaz, nagyon sok mindent kihagytak belőle, s át is írták a számukra kellemetlen részeket. A románokat sem lehetett negatív színben feltüntetni. Ezért fogtam hozzá negyven év múlva a Székely Trianonhoz.

 – Hány példányban jelent meg a Gyergyó?

 – Háromezerbe. Amikor elfogyott a könyvesboltok polcairól, bementem a kiadóhoz azzal, jó lenne utánanyomni. Erre azt felelték: örüljek neki, hogy ezt kiadták, és ezután öntől soha nem fogunk semmit sem megjelentetni. Tehát hivatalos kritikát nem kaptam, de az erdélyiek számára nagy öröm forrása volt ez a könyv. Fiatalon írtam első versemet, ami meg is jelent egy erdélyi lapban. Magyarországon, a ’90-es években írtam még egy erdélyi, történelmi témájú darabot, s egy olyat is, ami a rendszerváltás társadalmi vonatkozásait mutatja be. Ezeket elküldtem színházakhoz, de még csak válaszra sem méltattak.

 – 1985-ben vonult nyugdíjba, de utána több önálló estet tartott. Az egyiken Petőfi-verseket szavalt.

 – Az Útfélen c. önéletrajzi estem is jelentős volt. Mindkettő legalább kétszázszor hangzott el. Önálló műsoraimat nem csak a fővárosi, „értő” közönségnek, hanem a munkásszállók lakóinak is bemutattam. A szolnoki vasutasoknál is ugyanolyan sikere volt Petőfinek, mint a debreceni egyetem hallgatóinál. Történt, hogy Szolnokon vége az estnek, s az egyik néző azt mondja a többieknek: „nézzetek oda, ő nem is hasonlít Petőfire, pedig amíg a verset mondta, nagyon hasonlított rá” Aki ismeri a szakmát, tudja, hogy ez a legnagyobb dicséret, ami színésznek kijár. A néző nem engem lát, hanem beleképzeli alakomba azt a képet, ami róla kialakult Petőfiről. Hasonló eset, amikor 1983-ban felolvastam Kodolányinak azt az írását, amit az 1943-as szárszói találkozón mondott el, egy egyetemi tanár odajött hozzám, s így szólt: „öcsém, te biztos jól ismerted Kodolányit, hiszen a gesztusaid, a hanghordozásod is hasonló”. Holott Kodolányit soha az életben nem láttam. Erre a dicséretre büszkébb vagyok, mint arra, hogy 2005-ben az országos versmondóversenyen díjazott lettem.

 – Ismerős a dal szövege: „Csak a szépre emlékezem”. A Mindenható markában c. könyvét olvasva az a benyomásom, hogy ön nagyon pontosan emlékszik vissza a tragikus és szörnyű állapotokra is. Gondolok itt a frontszolgálatra, a hadifogságra és a keserű színészi kenyérre. Az idő nem szépítette meg az eseményeket?  

– Nem! A kor minden gyalázatára emlékszem. Az idő legfeljebb annyiban szépíti meg a történetet, hogy szerencse kellett ahhoz, hogy túléljem a háborút, s a hadifogságot.

 – Ön a nehéz helyzetekből mindig kiszabadult. Mi kellett hozzá? Szerencse, leleményesség?

 – És a Mindenható kegyelme. Tehát mindhárom. Az a szerencsém, hogy olyan környezetben nőttem fel, ami által minden helyzetben alkalmazkodni tudtam, s így mindent a túlélésnek rendeltem alá. Ki kell emelni, hogy a nemzedékek tapasztalatain alapuló földművelés, állattenyésztés nagyon sok ismeretet kíván, ráadás erre a hegyvidéki élet, az „erdőlés”, tehát a fák döntése, szállítása, megmunkálása. Ez mind oly sok szakértelmet kíván, hogy aki ezen a téren helyt tud állni, annak az élet más területén sem lesznek nehézségei. A II. bécsi döntést követően értem el abba a korba, mikor már igyekeztem helytállni erdőn, mezőn, és ez sikerült, mert a magvetésen kívül minden munkát el tudtam végezni. Versenyt kaszáltam a felnőttekkel, sőt még a kasza kalapálásához is értettem. Aztán 1943-ban katonának álltam, s a nyugati határnál kerültem hadifogságba 1945-ben.

 – A fogság alatt igencsak feltalálta magát. Pl. gumipelenkának szánt anyagból vizestömlőt készített.

 – Bizonyára vannak, akik ezen mosolyognak, de erre a „találmányomra” nagyon büszke vagyok. Annak idején, mint kisfiút sokszor elszalasztottak a mesterek műhelyeibe, s alaposan kifigyeltem a munkafolyamatokat. Ezzel nem voltam egyedül, minden korombeli fiúcska így tett. Ezt a tudást aztán elraktároztam magamban. Történt, hogy az egyik vagonlakó rabtársam gumírozott selymet szerzett, hogy hazavigye az egy hónapos kislányának, de erre nem kerülhetett sor, mert az oroszok fogságába esett. A bajtárs már elkeseredésében ki akarta hajítani az anyagot, de én azt elcseréltem vele egy cigarettára. Nos, egyszer vízhordás közben rájöttem, hogy vizestömlőt lehet készíteni a pelenkának szánt anyagból. Szerencsére holmim között volt tű és cérna. A tömlő olyan lett, mint egy kicsi zsák, a nyílásának még visszaszegése is volt, mint az otthoni, lenvászonból készült liszteszacskónak, abba zsineget bújtattam, így össze lehetett húzni. Ezzel a mi vagonunk megmenekült a szomjhaláltól, mert volt még mibe vizet hoznunk a csapból. A többi vagon „utasa” nem bírt Jászvásárnál saját lábon lelépni a sínek mellé…

 – Azt írja a könyv előhangjában, hogy a jobb magyar világért még harcoltak is volna a ’30-as évek elején.

 – Ez így van! Valóban, akkor sokan gondoltak arra, hogy akár puskával, vagy merényletekkel kiűzik a románokat az ősi magyar földről. Volt erre hajlamunk.

 – A székely családok állam és a bankok általi kifosztását remekül elbeszéli a Székely Trianon c. regényében. Saját famíliájának történetét is beleszőtte ebbe a mesébe?

 – Így van: apámról mintáztam azt, aki a könyvben robbantásos merényletet követett el az árverések miatt. Érdekes, hogy még az az elvetemült, kegyetlen román világ is tisztességesebb volt, mint a mostani. Akkor, a robbantás hírére a király konverziót rendelt el. Leállította az árveréseket, s hoppon maradtak a bankok. Most ez nem így történt, pedig akkor is, s most is a bankok okozták a gazdasági válságot.

 – A könyvéből idézek: „A ketrecében a vad is csak addig hátrál, amíg bele nem ütközik a rácsba, utána már támad. Intő példa lehetne ez napjainkra is.”

 – Igen, itt gondolhatunk a 2006-os eseményekre is, de még előbbre is ugorhatunk a történelemben. A taxisblokád idején többen úgy gondoltuk, hogy ezeket az útonállókat akár erőszakkal is félre kell állítani. De: felvetődött bennünk, hogy mi van, ha ők összejátszanak valamelyik hadsereggel? No, nem az egyszerű, megvezetett blokádolók, hanem a fő szervezők. Milyen aljas dolog volt a nemzetet provokálni!

 – Önnek Jászvásárról sikerül megszökni igen kalandos úton a fogságból. Ezután az út nagy részét gyalogosan tette meg Gyergyóba. A háború alatt is nagyon sokat gyalogolt. Kiszámolta már a kilométereket?

 – Még nem, de nem kis távolságok voltak. Nemrég az egyik orvos ismerősöm mondta, hogy a miénk az utolsó egészséges nemzedék. Amikor kisfiú voltam, nagyon sokszor kellett napjában tíz kilométert is gyalogolnunk, hogy a kint dolgozóknak vigyek ebédet. Számunkra ez nem jelentett terhet, hanem büszkék voltunk rá, hogy a közösség a mi munkánkra is igényt tart. Sajnos a mai nemzedéket elszoktatták ezektől, s azért gyengék mind lelkileg, mind testileg.

 – Hazatérte után a Magyar Népi Szövetség helyi, ifjúsági vezetője lett. Mit kell tudni erről a szövetségről?

 – A második román világ elején kicsit reménykedtem, mert lehetett magyarul tanulni falunk mind a nyolc iskolájában. Ezért is lettem a szövetség tagja. Annak idején azt hittem, hogy olyan szövetkezet jön majd létre nálunk, mint amilyet Dániában szerveztek a földművesek, s olvastam, hogy ott értékesítő-és termelőtanfolyamot szerveztek. Egyszer azt mondta nekem egy „fejtágítón” egy urbánus hölgy: „Bandika, ha tagjai lehetünk a Szovjetuniónak, akkor teljesen mindegy lesz, hogy Székelyföld melyik országhoz tartozik”. Erre azt válaszoltam: „ha mindegy, akkor legyen nálunk.” Erre az volt a felelet: „azt azért nem lehet.” Ez az eszelősség, a nemzetfelettiség eszméje bolondította meg a magyar kommunistákat, akik azt nyilatkozták még a párizsi döntés előtt: tartozzon Erdély Romániához! Azt is hallottam még Erdélyben egy ilyen szocialista tanfolyamon, hogy minden „közös” lesz. Tehát államosítani fogják az erdőt, és szövetkezetet szerveznek a szovjet kolhozok mintájára. A tanfolyam utolsó napján még egy ünnepséget is rendeztek, ahol befejezésként verset szavaltam. Mindjárt utána a Székely Színház intendánsa kéretett magához, s azt mondta, hogy szerződtetne a társulathoz. Ez volt később tán a leghatékonyabb ösztöke a színészet felé. De akkor én nem mondtam a felkérésre konkrét választ, mert az járt az agyamban, hogy itt mindent államosítani fognak. Amint hazamentem, mindjárt azt tanácsoltam a falu és az erdőbirtokosság vezetőinek, hogy mindent el kell adni, s a magunk javára fordítani. Ezt nem akarták elhinni az idősebbek, így aztán, miként Petőfi írta: „Fölszedtem sátorfám, és világnak mentem.” A határon szerencsésen átszöktünk két gyermekkori barátommal. Szerencsénk is volt, hogy nem botlottunk bele magyar határőrökbe, mert akkor visszatoloncoltak volna minket, s akkor mehettünk volna a Duna-deltához egy haláltáborba.

 – Édesapja tulajdonában volt a gyergyóalfalvai kocsma és nagyterem. Az utóbbiban tartották a falugyűléseket, s a műkedvelő előadásokat.

 – Igen, ez volt az első találkozásom a színészettel. A két helyiség egészen az államosításig volt apám tulajdona. Szegény, vándorszínészek látogattak meg minket, ám azt tudni kell, hogy ezek az előadások mindig teltházasak voltak. A másik: ezek a színészek magát a darabot, a szerző üzenetét tolmácsolták. Ma sok rendező átírja, megmásítja az eredetit, az önmegvalósítás címén. Ha nálunk valaki beleront a nóta szövegébe, akkor „finoman szólva” azt tanácsolják neki, írjon magának. Mert nagyon könnyű egy Shakespeare, vagy Moliere-alapanyagra támaszkodni, ha rémálmokat akarunk színre vinni. Írjon egy darabot maga a rendező, s ne kontárkodjon bele a nagy mesterek műveibe!

Gondolataimat a már idézett Áprily-költemény befejező soraival zárom:

„S gondoltam rá, ki jő száz év után,

arcába tűz az új világ sugára.

S szent szánalommal néz majd vissza rám,

kortól kifosztott, koldus dédapára.”

Ez a szöveg azért is találó, mert nem csak az én veszteségem, hogy ezt a beszédkészséget, amivel megáldott a Mindenható, nem tudtam úgy továbbadni, ahogy kellett volna. Nem engedtek annyit szerepelni, hogy hatással bírjon a közbeszédre az, ahogy én beszélek. Nem tudtam átadni, s így a közmorálra sem hatott az a magatartás, amit őseimtől örököltem. Ezt sajnálom a legjobban.

Névjegy:

Ambrus András színész, író 1925. november 29-én született Gyergyóalfalván. Szülei gazdálkodók voltak, középiskolai tanulmányait félbeszakította a második világháború. 1945 és 1948 között otthon gazdálkodott, majd átszökött a határon, s Budapestre ment, ahol beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s négy év múlva színészi diplomát kapott. 1953-ban, a főiskola elvégzése után a Falu Színház tagja volt, majd az Ifjúsági Színházhoz szerződött. 1955-ben fél évig a marosvásárhelyi színház tagja. Ezután a Nemzeti Színház, a Jókai Színház színésze, illetve a Thália Színház vendégművésze volt. 1978-tól 1985-ig, nyugdíjazásáig a Magyar Filmgyártó Vállalat társulatának tagja volt. Szerepelt pl. a Hideg napok c. filmben, s Mirza agát alakította a Beszélő köntös filmváltozatában. Főbb színházi szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos); John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda). Remekelt Mikszáth: Madár a kalitkában, Nagy Ignác: Tisztújítás c. műveiben. Önálló estjének, amelyet Petőfi Sándor verseiből állított össze, „Ismerjetek meg” volt a címe. 1983-ban megkapta a Magyar Rádió Nívódíját a Szirom és Boly c. Tamási Áron regény rádióváltozatának főszerepéért. 2005-ben a Magyar Rádió különdíját kapja az országos versmondóversenyen. Főbb művei: Gyergyó (1959), Székely Trianon (2005), A Mindenható markában – Kegyetlen pálya (2008).

Medveczky Attila