vissza a főoldalra

 2010.09.10. 

Nem félek a „farkastól”

Tébi Márta színművésznő Gyulán született. A Shakespeare Színművészeti Akadémia színész szakán végzett. A Soproni Petőfi Színház tagja. Fellép a Turay Ida Színház produkcióiban is. Főbb szerepei: Helena Charles (Osborne: Dühöngő ifjúság), Lydia Lubey (A. Miller: Édes fiaim), Elsie (Huszka: Bob herceg), Óriásbéka (Pozsgai Zsolt: Holle anyó), Flinn nővér (Kesey: Kakukkfészek), Ollócska (Jakob és Wilhelm Grimm: A suszter manói), Lisznyai úr barátnője (Móricz-Pinczés-Kocsák: Légy jó mindhalálig), Galiba (Fazekas-Schwajda: Lúdas Matyi), Frau Schmidt (R. Rodgers: A muzsika hangja), Katinka (Csiky Gergely-Félix Györgyi-Bradányi Iván: A nagymama), Réka (Böhm: Nem tudok élni nélküled), Ponantné (Feydeau- Szentirmai-Bradányi: Osztrigás Mici), Robinson (Sztevanovity-Horváth-Presser: A padlás), Irma (Vadnai-Márkus-Harmath:A csúnya lány), Yvonne (Deval-Nádas-Szenes: Potyautas). Szerepelt még az Egy pohár víz, a Királyasszony cipője, a Mátyás és a bolondkirály, A négy évszak, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Kölcsönkért kastély, a Nem félünk a farkastól darabokban.

 –Augusztus 27-én nagy sikerrel mutatták be az Újpest Színházban Németh László Bodnárné c. drámáját Dózsa László rendezésében. A produkcióban Örzsit játszod, a szolgálólányt, aki szerelmes az idősebb fiúba. Ezelőtt felléptél már kortárs magyar drámában?  

–Ez az első jelentős szerepem magyar szerző drámájában. Igaz, szerepeltem már magyar szerző művében, de azt inkább egy-két mondatos statisztálásnak lehet nevezni. Ezért örülök nagyon és hálás vagyok Dózsa Lászlónak, hogy rám gondolt a szerep kapcsán. Ő is játszott Sopronban, onnan az ismeretség. Klasszikus drámákban, mesejátékokban alakítottam már fontosabb szerepeket, de egy Németh László –műben szerepelni igen nagy kihívást jelent. Kiemelendő, hogy a kis szerepek alakítása mögött is nagy munka áll, de tudom, sokan azt figyelik, hogy az adott színész neve a színlapon hányadik a sorban.

 –Érdekel, hogy számodra, egy fiatal művésznőnek mennyire közeli, vagy távoli Németh László világa, eszménye, problémaköre.

 –Az akadémián több Németh László-drámát olvastam. Igen nehéz a nyelvezete ezeknek a daraboknak. Ugyanakkor a mondanivalója – s erről sokat beszélgettünk a próbák folyamán – és problémaköre közel áll a ma emberéhez. Ezek tehát örökérvényű társadalmi problémák. Németh László követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Színpadi alkotásait a sorsvállaló ideaember középpontba állítása, a nemzeti és általános emberi problémák iránti érzékenység és az eszmékből fejlődő szenvedély magas hőfoka jellemzi. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi „jó érzések hínárjában” vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi. A Németh László által felvetett problémákat tehát a mai korban is megtalálunk. Gondolok arra, hogy milyen sok férfi él, aki mindent feladva szakít a múltjával. Vajon mikor jön el az a pillanat életükben, mikor azt mondják: elég volt! S akkor „elpattan a húr”, és képes akár gyilkolni is. Mennyi emberben lappanghat ez most is? S talán ők csak a büntetéstől való félelem miatt nem hajtanak végre agresszív cselekedeteket. Az én szerepem pedig azt mutatja, hogy milyen az, ha valaki feltétel nélküli szerelemmel óvja, védi a férfit. A karakterbe azt kellett belevinnem, hogy minden mondatban a féltés jelenjen meg.

 –Említetted, hogy sokat beszélgetettek a darabról. Ez azt jelenti, hogy a próbafolyamat alatt ún. műhelymunka folyt? Dózsa László kikérte a véleményeteket arról, hogy egy-egy alakot miként formázzatok meg, s hogy képzeltek el egy adott jelenetet?

 –Dózsa László nem „diktátor” rendező, aki nem tűr ellentmondást a próbák folyamán. Arra volt kíváncsi, hogy mi miképpen oldjuk meg az adott szituációt, s akkor szólt csak bele a folyamatba, ha az egyéni ötletek nem álltak megfelelően össze. Nem mondta azt, hogy Örzsi milyen jellemű, hanem arra volt kíváncsi: én milyennek képzelem el ezt a figurát. Rendezése teljesen színész-centrikus. Kútvölgyi Erzsébettel pedig azért is volt jó együtt dolgozni, mert felvetett egy kérdést az adott jelenetről, elmondta, hogyan képzeli el a szituációt, utána megkérdezte tőlünk: hogyan gondolkoztok erről?

 –Jobb, ha egy színész rendez? Hiszen ebben az esetben jobban ismerheti az illető a színész lelki világát.

 –Erre nem lehet kategorikusan igennel, vagy nemmel felelni. Amikor elkezdtük a próbafolyamatokat, nagyon hiányzott az irányítás. Kerényi Imrére jellemző, hogy irányít, s közli a színpadi „közlekedést”, s azt is, melyik mondatot miképpen mondjam. Természetesen a mögöttest, a lelki hátteret nekem kell megteremteni. Dózsa László sok mindent ránk hagy, mert tudja, magunktól is rájövünk, hogy az adott szituációban mi a helyes megoldás. Így valóban egy közös műhelymunka folyt.

 –Festőművészektől szoktam megkérdezni: mikor van kész egy festmény. Az általános válasz: a szignózáskor. De azután is megfordul a fejükben a javítás lehetősége. Mikor van kész állapotban egy színi produkció?

 –Soha nincs kész egy előadás. Bemutatjuk az adott darabot, de később mindig új elemeket találunk ki. A premierre összeáll az előadás egy „eladható” szintre, de sokkal jobbat lehet kihozni a műből akkor, mikor folyamatosan játsszuk. Egy bemutatót izgalom, drukk előzi meg, de tíz-tizenöt előadás után már biztonságot érzünk.

 –Az előadás sikerét le lehet-e mérni a premier fogadtatásával?

–Magunkat csapnánk be, ha ez így lenne. Ma szinte az összes bemutató sikeres. Az öltöző előtt ott állnak a barátok, a családtagok, s mindenki a lehető legjobbat mondja, még akkor is, ha mi tudjuk, sokkal többet lehetett volna kihozni egy-egy jelenetből. A premieren viszont magát a munkát is meg kell becsülni. Nézőként soha nem jellemző rám, hogy felállok az első felvonás után, s hazamegyek, mert nem tetszik az előadás. Elvem: nézzük végig az előadást a színész kedvéért, mert tudom, hogy milyen nagy munka van egy-egy produkció mögött.

 –Mind Lippai László, mind Zsolnay András arról beszélt nekem, hogy azért „tartanak” a nyári premiertől, mert az emberek többsége vígjátékokra, zenés darabokra van kiéhezve, s nem egy mélyebb, társadalmi drámákra.

 –Bennem is motoszkált ez a félsz, de szerencsére a bemutató és a főpróbák rácáfoltak erre. A nyár mindenki számára a pihenést, a kikapcsolódást jelenti, s ha megnézzük a nyári színházi kínálatot, akkor ehhez igazodnak a műsorválasztásban. Mély drámai mondanivalót alig találunk. Lehetséges, hogy éppen ezért jöttek el sokan a bemutatóra. Harsányi Gábor igazgató úr és Dózsa László főrendező dacolt a nyári színházi szokással, s úgy gondolták: igenis be kell mutatni ezt a drámát, s nem szabad megfeledkezni azokról, akik a zenés játékokon kívül komolyabb szellemi táplálékra vágynak.

 –A mostani 20-as, 30-as korosztály mennyire fogékony a társadalmi problémák iránt? Vagy mindenkit a saját maga sorsa érdekli?

 –Sajnos az utóbbi az igaz. Bár természetesen vannak kivételek. A fiatalok számára mindegy lesz, hol élnek, hol tanulnak és hol dolgoznak, a legjobbat akarják megszerezni maguknak. Az új társadalom énközpontú lesz. Az önző társadalomban eltűnik a hűség, senki senkihez nem lesz hűséges, mert kizárólag saját érdekeit követi majd. A család, a rokoni, a lakóhelyi közösség, az üzleti vállalkozás és a nemzet már nem köti magához az új társadalom emberét, a régi kötöttségek helyére a végtelen szabadság lép. A bizonytalanság foglalja el mindenütt és mindenben a biztos helyét, világunk kiszámíthatatlanná válik. Ennek egyik oka az, hogy az egyéni boldogulás számít: az, hogy miből fog megélni. Egy művésznek viszont mindig fontos a társadalom problémáját megvizsgálni, s az sem mindegy számunkra, milyen a politika, s a kultúra helyzete Magyarországon. A hazai kultúrpolitika a mi helyzetünket is érinti, ezért érdekel minket. Befolyásolja létünket, hogy az egyes színházak milyen anyagi támogatást kapnak. Mielőtt a Soproni Petőfi Színház tagja voltam, a Turay Ida Színtársulatban játszottam. Az utóbbi egy magánszínház, s ott sem mindegy, hogyan is sikerül megszerezni a támogatásokat. Azt látom, hogy aki megteheti, külföldre megy. mert nem tud itthon elhelyezkedni még két-három diplomával sem.

 –Egy színész számára viszont jóval nehezebb külföldön dolgozni.

 –Így van, mert meg lehet tanulni idegen nyelveket, de pl. angolul játszani a színpadon egy magyar embernek bizony nem könnyű.  

–Az nem zavar, hogy vidéken játszol, s nem a fővárosban?

 –A közelmúltban éppen Harsányi Gábor kérdezte tőlem: miért nem játszol Pesten? Nagyon sok vidéki színházban játszanak tehetséges fiatalok, de igen nehéz egy fővárosi színházba bekerülni, nem beszélve arról, hogy nagyon telített a pálya. Sok színiiskola működik. Most magam ellen beszélek, mert én sem a Színművészetin végeztem. Viszont többször megpróbálkoztam a felvételivel, ám nem sikerült, viszont úgy gondoltam, ha nem vesznek fel, de hiszek abban, hogy a színészet a jövőm, és többen bátorítanak is, akkor ezt az utat követem.

 –A mostani budapesti színházi miliőben is szeretnél pesti színésznő lenni?

 –Nem és igen. Elég sok rossz véleményt hallottam a mai fővárosi színházi életről. Azt hallom, hogy „kinézik”, s nem tekintik egyenrangú partnernek, azokat akik nem a főiskolán végzettek. Erre az a válaszom, hogy sok olyan nagy egyéniségről tudunk, akik az utcáról kerültek be a színházba, s nélkülük bizonyára szegényebb lenne a magyar színháztörténelem. Ha valaki a színpadon csak ellenséges tekintetet érez, akkor nagyon nehéz jól játszani. Budapesti színésznek lenni azonban más dimenziót jelent a szakmában. Egyéni tapasztalatokról nem tudok beszámolni, lehetséges, hogy a rossz miliő csak pletyka.

 –Manapság csak a szappanoperák és reklámfilmek szereplőjeként, vagy szinkronhangként válnak ismertté az új színészgeneráció tagjai. Ez nem zavar téged?

–Dehogynem! Mindig is szerettem volna szinkronizálni, de a soproni színházi lét annyira leköt, hogy ezt nem tudom megtenni.

 –A szinkronstúdiók egyáltalán számítanak egy vidéki színészre?

 –Ezt nem lehet kijelenteni. Megfelelő kapcsolati tőkével elhívhatnak szinkronizálni, viszont, ha azt mondjuk, hogy egy hónapig nem érek rá, mert próbálok, akkor mást hívnak helyettem, hiszen annyira telített a szakma. Sőt külön szinkronszínész képzők is működnek. A Shakespeare Színművészeti Akadémia harmadik évében foglalkoztunk szinkronképzéssel is, ám a jó munkát csak a helyszínen lehet megtanulni.

–Ebben a művészsorozatban már több idősebb színész kifejtette: még egyszer nem menne erre a pályára, mert ez nem egy megbecsült szakma sem anyagi, sem társadalmi tekintetben. Ennek tudatában választottad a pályád?

 –Tudtam, sőt az akadémián osztályfőnököm, Balogh Zsolt többször kért minket: ne menjenek erre a pályára, ha nem akarnak idegileg tönkremenni és éhen halni. Azt is fel lehet vetni, hogy hazánkban egyetlen egy diploma sem jelent biztos megélhetést. Aki jogot végzett, még korán sem biztos, hogy sztárügyvéd lesz. Az viszont egyértelmű, hogy a színházi világ egy olyan „mini társadalom”, melyben nehezebb érvényesülni a helyhiány miatt. Én viszont hiszek magamban, s elhatároztam, hogy ezen a pályán maradok. Tavaly végeztem az ELTE testnevelési szakán, de tanárként nem dolgozom. Jelenleg a pedagógusok sincsenek anyagilag megbecsülve. Az egyik tanárom az ELTE-n azt mondta, ön erre a pályára született. Szerintem nem, bár nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni.

 –Miért is maradtál a színészet mellett? Miben bíztál?

 –Önmagamban is, de sokan azt mondják: ehhez a pályához legalább 90% szerencse kell. Ebben van igazság, bár a tehetség kérdése sem másodlagos.

 –Mi motivált annak idején?

 –Egyszerű a válasz: nagyon szeretek a közönség előtt szerepelni. A gimnáziumban magyar tanárom észrevette, hogy órák alatt furcsán grimaszolok. Egyszerűen nem tudtam elrejteni az érzelmeimet. Tanárom közölte velem: jöjjek el az általa alapított színjátszó körbe. Ott kaptam olyan visszajelzéseket, ami ara bíztatott: meg kéne próbálni a színi pályát. Elhatározásomtól az sem tántorított el, hogy nem vettek fel a főiskolára. Jelentkeztem egy magán színészképzőbe, ami kollégiumot is működtetett, így tizennyolc évesen felköltöztem Budapestre.

 –Szüleid nem próbáltak lebeszélni erről a pályáról? Nem mondták: „kislányom, álmokat kergetsz”?

 –Lehet, hogy meglepő, de nem. Soha nem mondták, hogy más pályára lépjek. Úgy neveltek, hogy hagyták: a saját hibáimból tanuljak. Barátaim is mellettem álltak.

 –Úgy olvastam, hogy a Shakespeare Színművészeti Akadémiát a Harlekin Gyermekszínház „édes gyermekének” is nevezhetjük. Mit kell tudni erről az intézményről?

 –Az 1984-ben alakult egykori gyermek színészképző alapítója és vezetője, Lojkó Lakatos József sokat fáradozott azért, hogy álma valóra válhasson. Olyan színészképző iskolát hozott létre, ahol a megfontolt, alapos és mindenképpen alázattal végzett munka – mind a tanulók, mind pedig a tanárok részéről. Az oktatás hétfőtől péntekig tartott, s mindenre megtanítottak minket, ami színházzal kapcsolatos. Néhány név a tanár gárdából: Tordai Teri, Igó Éva, Csiszár Imre, Börcsök Enikő, Mihályi Győző, Szakály György, Gombár Judit. Ugyanúgy vizsgadarabokat is bemutattunk, mint a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Osztályfőnökünk arra törekedett, hogy az egész szakmát próbáljuk ki. Így voltunk súgók, kellékesek, statiszták is. Egy probléma, amit osztályfőnökünk, Balogh Zsolt is kifogásolt, nem volt elég a mesterségórák száma. Szerencsénk volt, hogy megbeszéltük az igazgatóval, hogy megemeljük a mesterségórák számát. Ez nagyon hasznos volt, bár vallom, hogy a szakmát a színpadon lehet igazából megtanulni. Az iskolában soha nem fogjuk megtanulni azt, miként is kell pl. a kellékeket életre kelteni.

 –Mára nagyon sok magán színművészképzőről beszélhetünk. Nagy kérdés: ez az egész nem becsapás-e? Hiszen így sok okleveles fiatal kerül ki a világba, de most, mikor a színházak inkább elbocsátják a színészeket, minthogy felvennék, nem arról van szó: „sok az eszkimó, kevés a fóka?”

 –Valóban tömegével kerülnek ki a színészek. Sokszor csak a pénzről szól egy adott színészképző működése. Ettől függetlenül nem kizárt, hogy ezekből az intézményekből is kikerülnek tehetséges fiatalok. Ötször próbálkoztam a Színművészetivel, s mindig hittem magamban.

 –Volt-e nálad „B-variáns?” Ha nem foglalkoztattak volna az akadémia elvégzése után, akkor miből tudtál volna megélni?

 –Tizennyolc éves koromban még nem gondolkodtam azon, hogy miből fogok megélni. Azt tudtam, hogy ezt az utat választom. Az akadémia alatt jöttem rá arra, hogy nem árt, ha bebiztosítjuk magunkat. Ezért mentem el az ELTE-re a testnevelési szakra.

 –A színészakadémia elvégzése után rögtön a Turay Ida Színházhoz kerültél?

 –Igen. Harmadéves vizsgadarabunk Tasdnádi István. Titanic vizirevü c. zenés szatírája volt. Ezt megtekintette Medgyesi Mária színművésznő, aki akkor már a Darvasi Ilona által vezetett Turay Ida Színház tagja volt. A művésznő engem és egy másik lányt meghívott egy operettbe statisztálni. Ezek után ottmaradtam a „Turay”-nál.

 –Darvasi Ilona később a soproni színház igazgatója lett. Tehát egyenes volt az utad.

 –Így van; sokan játszunk Sopronban régi „Turaysok”. Szokás, hogy a rendezők, színházigazgatók azokkal dolgoznak, akikben megbíznak. Ahogy említettem, így kerültem a Bodnárné szereplőgárdájába is.

 –Hogyan jellemeznéd a Soproni Petőfi Színházban kialakult művészeti munkát, s a légkört?

 –Nagyon szeretek ebben a színházban dolgozni, és barátokra leltem a kollegák között. A tapasztaltabb, idősebb színészek sokat segítettek nekem. Ők egy legendás iskolát képviselnek, ezért is állandóan tanulok tőlük. Kiktől? Huszti Pétertől, Piros Ildikótól, Mikó Istvántól, Benkő Pétertől, s a névsor korán sem teljes. Arthur Millertől az  Édes fiainkat próbáltuk, s én közben a takarásból figyeltem Piros Ildikót. Ő egyszer behívott az öltözőbe, s közölte velem: nagyon örül, hogy ott állok, mert a megfigyelésből rengeteget lehet tanulni, ő is így tett valamikor, mindig figyelte a legendás színészeket. Győri Péter pedig kertelés nélkül megmondja a véleményét az alakításomról.

 –Ez a jelen, de 30-40 év múlva lesznek olyan színészegyéniségek, akiket egy 20 éves lány takarásból figyelhet, hogy ellessen tőlük néhány színpadi fogást? Kiktől tanulhat majd a fiatal színészgeneráció?

 –Mindig voltak, mindig lesznek tehetséges színészek. Bízom benne, hogy a tehetség idővel utat tör magának. Szükséges, hogy legyen olyan egyéniség a színpadon, akire fel lehet nézni.

 –Koncz Gábor említette, hogy egy színésznőnek jóval nehezebb a pályán maradni, mint egy színésznek, hiszen sok a fiatal szerelmes lány szerep, de kevés az anyaszerep.  

–Ez így van, de én soha nem akartam naivát, szerelmes lányt alakítani a színpadon. Hozzám a szélsőséges karakterek állnak közel. Így nagyon szeretnék Mirigyet játszani. A másik szerepálmom: Márta, a Nem félünk a farkastól c. drámából. A főiskolai felvételire ebből vittem egy monológot. Sajnos el kell fogadni azt egy színésznőnek, hogy a fiatalság mulandó.

 –A felsoroltakon kívül vannak még szerepálmaid? Gondoltál arra a színiiskolában, hogy milyen szívesen játszanád pl. Puck-ot?

 –Most kimondtad a varázsszót! Puck szerepére mindig is vágytam, mert óriási kihívást jelentene.

 –Egy színésznő esetében értéknek számíthat, ha fiatal, viszont az idő előrehaladtával lesz érdekes a személyisége éppen a megélt jó és rossz élmények miatt. Ha választanod kéne, inkább a fiatalságot, vagy inkább ezt a fajta tartalmat választanád?

 –A tartalmat, ez összefügg azzal, hogy miért ezt a pályát választottam. Nem abban hiszek, hogy egy tévésorozatban játsszak, hanem arra a belső tartalomra vágyok, amit ez a szakma nyújtani tud. A színházban fejlődik a személyiségünk; én is másképpen állok hozzá a hétköznapi dolgokhoz, erősebb lettem, nem adom fel könnyen céljaimat. Az, hogy minden este más karaktert alakítunk, az is egy óriási lehetőség. Szeretek játszani, imádom a jó humort.

 –A humor egy védő páncélt is jelent?

 –Szeretek nevetni, így nem csak védekezésként használom a humort. Nagyon jó a soproni légkör, szeretjük egymást, s ez a jó hangulat szüli a nevetést, ami bizony gyógyítja a lelket.

 –Lenne olyan eset, amikor nemet mondanál egy felkérésre?

 –Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy haragot tartsak egy kollégával, s ezért kijelentsem: vele nem lépek egy színpadra. Akkor mondanék nemet, ha olyan várnának el tőlem a színpadon, amit már erkölcstelennek, megalázónak tartok.

 –Nem érezted megalázónak, hogy kezdetben mesejátékokban szerepeltél?  

–Sokan azt hiszik, hogy egy gyerekdarabot nagyon könnyű színre vinni, pedig kemény próbafolyamat előzi meg az előadásokat. Nehéz gyerekeknek játszani, állandóan fenn kell tartani az érdeklődésüket. Megalázó? Nem, sőt nagyon jó gyakorlat! Kezdő színésznőként kevesen számíthatnak egy évadban nagy klasszikus szerepekre. Éppen ezért jó lehetőség egy-egy mesedarabban nagy szerepeket játszani. Zsolnay András kollegám mondja: ha mindig kis szerepeket kap az ember, akkor nehezen tud váltani. Ezért nagyon nehéz volt számomra az első évad Sopronban, mert annak a végén kaptam igazi nagy szerepet.  

–Optimista művész benyomását kelted. Tehát a jó élmények építik erősebben a személyiségedet?

 –A fájdalom szerepe sem elhanyagolható. Egy haláleset, egy magánéleti szakítás, egy rossz szerepmegformálás is mélyen elgondolkodtat és építi személyiségem. A szerepekből is tanul a színész, rájön arra, milyen is valójában. Ettől függetlenül optimistán tekintek a világra. Ha valaki csak a rosszra figyel, s attól fél, milyen szerencsétlenséget tartogat a jövő, az előbb-utóbb beleörül, s eljuthat odáig, mint a most bemutatott darabban Bodnár János. Nem szabad feladni a jövőbe vetet hitet.

Medveczky Attila