vissza a főoldalra

 2010.09.17. 

Recsk után 60 évvel

Idén, szeptember 25-én tartja a Recski Emlékparkban éves megemlékezését a Recski Szövetség. A megemlékezésnek nyomatékot ad, hogy 60 évvel ezelőtt nyitották meg a recski büntetőtábort. Az évforduló kapcsán v. Krasznay Bélával, a Recski Szövetség országos elnökével, nyugállományú honvéd ezredessel beszélgettem.

 – Milyen társadalmi rétegekből vitték a táborba az internáltakat? Úgy tudom, hogy szociáldemokraták, munkások, volt katona-és rendőrtisztek is az elítéltek közt voltak.

 – A társadalom minden rétegéből kerültek ki rabok: a szociáldemokratáktól a szélsőjobboldaliakig, még volt kommunista párttagok is voltak Recsken, de főleg a háború előtti középosztály tagjait deportálták oda.

 – Recskről több könyv jelent meg, az egyikből idézek, mégpedig egy volt ÁVH-s mondatait: „Soha nem hangzott el olyan dolog, még a felső vezetésből sem, mint ahogy aztat némelyek állítják, hogy azért vitték őket oda, mert ez egy megsemmisítő akármi akar lenni, sőt, mitöbb példát hoztak fel, hogy a szovjeteknél is volt olyan tábornok, aki 15 év után visszakerült hivatalába.” Mit gondol, volt olyan ÁVH-s aki mindezt el is hitte?

 – Azt, hogy a karhatalmisták közül ki mit hitt el, azt nem tudom. Valószínűsíthető, hogy mindez kitaláció. Rabokról sem beszélhetünk a szó szoros értelmében Recsk esetében, mert ítélet nélkül vitték oda az embereket. Amikor Kistarcsáról vitték a büntetőtáborba a személyeket – köztük engem is –, nem leltározták a civil tárgyainkat, ruháinkat, hanem egy helyre dobálták össze azokat. Sőt nyíltan hangoztatták: magukkal nem kell elszámolni. Tehát ez is bizonyíték a megsemmisítő tábor jellegére. Az, hogy végül másként alakultak a dolgok, az nem Rákosiéknak „köszönhető.”

 – Valóban az internáltakkal építették magát a tábort?

 – Igen, a politikai okokból fogva tartott kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort egy sűrű erdő közepében. A majdani tábor helyén egy birkahodály és egy másik épület állt. Az utóbbiban voltak eleinte az ÁVH-sok, az őrök, és a birkahodályban a rabok kisebb létszámban. Előbb körbevették a nagy tábor területét, amelyikbe a későbbi bánya is beletartozott, dupla drótkerítéssel, középen felgereblyézve, 50 méterenként őrtornyokkal. Amikor mindez elkészült, akkor kezdték nagyobb mennyiségben hozni a recski tábor „lakóit”, s beindult a barakkok építése, amely egy erdős terület letarolásával kezdődött és a kitermelt fából épültek fel az internáltak „lakhelyei”. Amikor már a barakkok is elkészültek, előkészítették a bánya területét, azaz a sziklafalhoz való odajutás érdekében az odadeportáltakkal földmunkát végeztettek. Ezután kényszerítettek minket kőfejtésre.

 – Ön hány évet dolgozott ebben a táborban?

 – Személy szerint 8 és fél évet voltam börtönben, de Recsken, ahogy az összes túlélő, három évet raboskodtam. 1948-ban tartóztattak le, s bizonyíték híján a Buda-Déli Internáló Táborba kerültem. 1949 tavaszán Kistarcsára szállítottak, s 1950 nyarán Recskre, ahol a büntető brigádba kerültem. Recskről egészen a tábor bezárásáig senki sem szabadulhatott.

 – Senki sem tudott megszökni?

 – Két szökésről tudunk. Még az első időkben egy volt csendőr-főhadnagynak sikerült megszöknie, s ő át is jutott Csehszlovákiába. Ott értesült róla, hogy édesapját és sógorát lefogták, s a belügyesek azt mondták: amíg haza nem jön, nem engedik szabadon őket. Így a szökött rab önként visszajött.

 – Mivel büntették?

 – Összeverték az ÁVH-sok, majd bíróság elé állították. Szerencsés volt, mert túlélte a bántalmazásokat, nemrégen halt meg. A második szökésben –ami mesterien kitervelt volt – kilencen vettek részt. Vasárnaponként nem volt bányamunka, de a raboknak dolgozni kellett, a bányákból kőlapokat hordtunk le, s azokból csináltuk az ÁVH-sok körleteit, hogy ne legyenek sárosak. Recsken voltak műhelyek, s azokban a szökés kiagyalói fából egy elég jó géppisztolyutánzatot gyártottak, majd összeállítottak egy ÁVH-s egyenruhát. Akkoriban kezdték építeni a kerítésen kívül azt a kis bódét, melyekben a bányászathoz szükséges robbanóanyagokat tartották. Ezen építés miatt a drótsövénybe egy kis részt vágtak, melyen keresztül kísérték ki a munkálatokon résztvevőket. Tehát beöltözött ÁVH-s ruhába az egyik rab, s a többi nyolcat úgy kísérte, mintha munkára mentek volna. Azt is kifigyelték, mikor váltották le a külső őrség legénységét véglegesen, tehát nem ismerhette a két őrség egymást. Így kiszabadultak, s ezután beindult a hajtóvadászat. A csapatból nyolc embert elfogtak, csupán egy valakinek – egy volt embercsempésznek – sikerült Nyugatra kijutnia, aki közölte a rádióban a recski tábor létezését és beszélt az embertelen körülményekről.

 – Voltak besúgók is?

 – Sajnos nem kevesen. Zömében tudtunk róluk, de voltak, akik nagyon jó fedésben működtek. Egy olyan helyen, ahol az életben maradás volt a cél, egy csajka élelemmel meg lehetett venni embereket. Az internáltak többsége viszont becsületesen helytállt

 – Ön mennyit fogyott a három év alatt? Varga János ÁVH-s tizedes, párttitkár szerint, aki nem adta el cigarettáért az ételét, az meghízott.

 – Ezen utólag csak nevetni lehet. Nem törődöm azzal, hogy mit mondanak volt ÁVH-sok... Amikor bekerültem a táborba, 65 kiló voltam, s 1953-ra 58 kilóra fogytam le. Társaim azzal csúfoltak: „te még kimehetnél a strandra”. Sajnos voltak, akik éhenhaltak. Egyébként az első hat hónapban kaptunk naponta három szál cigarettát, de azt is gyakran megvonták büntetésből.

 – Hogyan büntették azokat, akik nem teljesítették a napi normát?

 – Hetente és havonta összesítették a teljesítményeket. Azokat, akik nem teljesítették a normát, éjszaka levitték a fogdába és két órára gúzsba kötötték. Másnap újra dolgozniuk kellett nekik. Ez természetesen nem volt egyszerű az előző esti gúzsba kötés miatt.

 – Mennyien haltak meg a kínzások, vagy az embertelen körülmények miatt?

 – Pontos számot nem tudunk mondani. Csupán azok haláláról tudunk, akikre ráesett a fa, rázuhant a kő, vagy akik éhenhaltak. Ma sem tudjuk, hogy halottaink hol vannak eltemetve, mikor a váci rabtemetőt exhumálták, két társunk földi maradványát találtuk meg. őket, haláluk előtt, valószínűleg elvitték a váci rabkórházba. Azért is állítottunk fel egy keresztet a Recski Emlékparkban, hogy emlékezzünk az áldozatokra. Az Emlékparkba felépítettük a büntetőbarakkot, s a többinek a helyét jeleztük. Azért is tartottuk fontosnak az Emlékpark létrehozását, hogy lássa az utókor: mi lesz a nemzet sorsa, ha olyan vezetők kerülnek hatalomba, mint 1948 után. Olyanok, akik idegen katonákra támaszkodva bitorolták az ország vezetését. Ez a tábor tehát a mementója annak, hogy hová jut egy ország, ha különféle hatalmak segítségével nemzetidegen emberek kerülnek az élére.

 – 1953, a tábor megszüntetése után mennyire volt nehéz beilleszkedni a hétköznapi életbe?

 – Valóban, akkor zárták be a tábort, de körülbelül kilencvenünket kiszállítottak a barakkból azzal, hogy szabadulunk, ehelyett visszavittek Kistarcsára, ahol bíróság elé állítottak összeesküvés és hűtlenség vádjával. A tárgyalás kb. 10 percig tartott. Hét év börtönre ítéltek, amelybe az internálásban letöltött öt évet beszámították. Innen Vácra, magánzárkába kerültem. 1955. szeptemberében letelt a hét évem, szabadultam. Természetesen tíz éven át csak a legnehezebb fizikai munkát végezhettem. Akik 1953-ban szabadultak, szintén a társadalom peremére voltak kiszorítva, s a legmegalázóbb munkát végezhették, nagyon alacsony munkabérért.

 – Jelenleg mennyien vannak a volt recski rabok?

 – A táborban kb. 1450-en voltunk, de azt nem tudni, hogy hányan szabadultak. Jelenleg 38-an élünk. Természetesen a szövetség létszáma nem csupán ennyi, hiszen a hozzátartozók kegyeletből beléptek soraink közé, valamint felvállaltuk más üldözöttek érdekképviseletét is, mint a kitelepítettek, a gulágosok, stb.

 – Mit gondol, a mai középkorúak, fiatalok menynyire ismerik az 1950-es évek hazai történéseit? Tudják-e azt, hogy Berkesi András, a később ünnepelt író kékparolinos őrnagy volt?

 – A célunk, hogy minél többen, s minél hitelesebb forrásból ismerjék meg a II. világháború utáni történelmünket. Sajnos sokakat nem érdekel a múlt. S azt is elég kevesen tudják, hogy ki is volt Berkesi. Mi tudjuk, mert a nyomozati szakaszokban nem kevesen megjártuk a Katonapolitikai Osztályt, s volt „szerencsénk” hozzá.

 – Eltelt 60 év – vannak, akik azt mondják: minek beszélni a múltról, béküljünk ki, s együtt építsük a jövőt. Ám ezek az emberek csupán a kommunisták bűntetteivel ilyen elnézőek.

 – Ma sem értjük, hogy 1990 után soha nem vontak felelősségre a kommunista rendszer bűnöseit. Sajnos az egész tárgytalanná válik, mert az utolsó recski rab is oda kerül, ahová az utolsó volt recski őr.

 – Az ön szavait idézem: „Magyarországon a világháborúban elszenvedett vereségünket követően megjelentek a «felszabadítók». ők hozták magukkal az embereiket, akik ugyan magyarul is tudtak beszélni, de a valóságban azonban sohasem magyar érdekeket képviseltek, hanem Moszkva érdekeit. Mindenben a szovjet mintát követték, sőt, túlzásokba is estek az elismerés érdekében.” Elnök úr, úgy látszik a lényeg nem változott 1990 után sem, csak Moszkva helyett más az irány.

 – Biztos, hogy ez is közrejátszott abban, hogy elmaradt a számonkérés. Mi nem akartunk senkit sem felakasztatni, de azt szerettük volna, ha a bűnösök eltűnnek a közéletből. Azért kell újra és újra beszélni Recskről, hogy a társadalom megismerhesse a nyers és leplezetlen önkény igazi arcát. A 21. század emberének azért kell megismernie a Rákosi-rendszer valódi arcát, mert a szenvedéseknek nemcsak politikai, hanem emberi üzenetük is van.

Medveczky Attila