vissza a főoldalra

 2010.09.24. 

A világhíres város, Sárospatak
Komáromi János: Pataki diákok

A könyv címe eleve kedvcsináló. Komáromi Jánost, a szerzőt pedig nem ismerik a hazában. Márai Sándor róla: „Volt két évtized a magyar nemzet életében, amikor az írók varázslata tartotta együtt Észak, Dél, és Kelet magyarjait. Két évtized nem nagy idő a népek életében; de a magyar történelem trianoni évtizedei alkalom voltak arra, hogy a nagy család tagjai, az otthoniak és az elszakadtak, alaposan szemügyre vegyék egymást, és ne csak az emlékezés érzelmes tükörképében, hanem a tragikus távolság hidegebb fényében, szigorúbb és tárgyilagosabb szempontok szerint is megismerkedjenek. Az irodalom vállalkozott e nem mindig hálás szerepre. A trianoni évtizedek magyar irodalma nemcsak az irredenta tárogatószava, hanem kemény per, a számonkérés és az ismerkedés pere. Ez évtizedekben megtudtuk azt, hogy a trianoni tragédia igazi értelme éppen a felvidéki és erdélyi lélek különválása a magyarság lelkétől. Ez a felvidéki ember, aki Komáromi regényeiben határozott magatartással áll előttünk, nem a romantikus szabadsághős, amilyennek egy érzelmes kor érzelgős hősiesség-eszményeként néhány nemzedék látni szerette. Komáromi regényében a kurucok a szabadságért küzdenek, de ez a szabadság egyszerre nemzeti és társadalmi, egyszerre vallási és szociális szabadság.”

A Pataki diákok című könyv is ebben a lelkiállapotban született. Azt írja Márai Komáromiról, hogy ez a nemes és vadregényes táj telítve van ma is a felvidéki zsellérparasztság örök szabadságharcának félelmes árnyaival.

Tehát megjelent Komáromi János könyve, a Fekete Sas Kiadó gondozásában, 1992-ben. Az utószóban egy Harsányi István nevű ember (nem tudom, azonos-e ez a Harsányi István az egykori sárospataki tanár Harsányi Istvánnal, aki később a miskolci Földes Ferenc gimnáziumban tanított németet és magyart): Komáromi 38 kötetnyi életműve ma is együtt látható a rajongásig szeretett Ágnes lánya könyvszekrényében.

Karácsony Sándor is szuperlatívuszokban beszélt Komáromiról. Schöpflin Aladár 1927-ben az irodalmi lexikonban olvasható miniatűr cikkében ilyen sorokkal méltatja őt: „A Felső-Tiszavidékről kapta alakjait és hangulatait.”

Ki volt Komáromi János? A Felvidék írója, s ezzel az egyetemes magyar irodalom kiválósága. Azt írja Harsányi:

„Olvastam valahol, egy Dickens-jubileum alkalmával a nagy író jellegzetesebb regényalakjainak hasonmásait vonultatták fel London utcáin. Az óriási nézőközönség nem tudott betelni e régi jó ismerősök panoptikumának látványával. Úgy nem csoda, ha mindjárt arra gondoltam, hogy egy sárospataki kollégiumi emlékünnepen milyen hálás feladat lenne Komáromi-jelmezekkel felvonultatni a legjellegzetesebb pataki, zempléni figurákat.”

Szép ötlet, ragyogó elképzelés, meg lehetne csinálni, mert a pataki szellem úgy is újra éled. De milyen is volt ez a pataki szellem? Olvassunk bele Komáromi könyvébe. Rögtön az első mondatot:

„Az iskolakerti kapun át a Kutyaszorító felől, meg a Cziczu boltja irányából a kollégium főbejárata elé kezdtek szaladni a mendúrok, mint kotló alatt csirkék, mialatt harsány torokkal kiáltoztak: – Korpa bácsi mesét mond, Korpa bácsi mesét mond!”

Na, itt el kell igazodnunk. Kik voltak a sárospataki kollégium idejében a mendúrok? A mendikáns: a szegény néposztályból való alsóbb osztályú kisdiák. Kedvelt alakja a mendúr. Korpa bácsi meg felsőbb osztálybeli közkedveltségnek örvendő öregdiák. Korpa bácsi arról mesélt a mendikánsoknak, hogy hogyan volt az, amikor egyszerre szembeszállt Perkupán száz farkassal. És Korpa bácsi mesélni kezdett, hogy két évvel ezelőtt negyedéves teológus korában karácsonyi legációba indult Szín, Szögliget, Perkupa, Varbóc lett volna az ünneplés helye. És Perkupán találkozott száz farkassal, melyekről a mese végén kiderült, hogy nem volt ott egy se, csak a szél zörgette a bokrok száraz ágait. De itt is meg kell tanulnunk egy szót, mert ma már ezt sem nagyon tudják a Fikák. Fikának nevezték általában a diákokat. A legáció pedig az ünnepi követség intézménye volt. A három fő ünnepre a főiskola, az akadémiai hallgatókat és a főgimnázium 8-7. osztályú növendékeit Isten igéjének hirdetésére kiküldi az egyházközségbe, amiért bizonyos honoráriumot kapnak a hívektől. A szegény diák ezekből tartja fenn magát. Na még azt is meg kell tudnunk, hogy nemcsak legátus volt, hanem szublegátus is. A szublegátus a legátus mendikánsa. Rendszerint olyan kisdiák, aki a legátusnak valamelyes szolgálatot tesz az iskolai életben. Na a legátus és a szublegátus karácsony tájékán és húsvétkor kimentek a falvakba, és hirdették az Isten igéjét és az Evangéliumot, és jól éltek.

Álljunk meg egy szóra ennél a sárospataki diákéletnél. A sárospataki Alma Máternél. Nagyhírű iskola volt ez csakúgy, mint a pápai vagy a debreceni. De érzésem szerint – írom ezt tiszteletbeli sárospataki diákként – a leghíresebb mégiscsak a sárospataki volt. A tiszteletbeli pataki diák címet pediglen Palumbi Gyula tanár úrtól kaptam, aki egykoron maga is sárospataki tanár volt, és elküldte nekem 1992 karácsonyán Komáromi János Pataki diákok könyvét. Onnan olvasom én a csodás, szívet melengető történeteket. Ezek a kollégiumok nemcsak korának, hanem a mai kor az igényes követelményeinek megfelelően neveltek és tanítottak. Illetve sokkal jobban. Először is magyarul tanultak a gyerekek. Szépen, magyarul. Aztán megtanultak görögül, latinul, és ha kellett, héberül. Továbbiakban igen fejlett, korszerű, természettudományos oktatás folyt az intézetben. Sőt, ott az iskolakertben van egy hatalmas csarnok Sárospatakon, az volt a tornacsarnok. Ép testben ép lelket gondoztak a „százévesnél” is öregebb tanárok. És mindenféle diákhuncutság ellenére fegyelmet tartottak a diákok között a tanárurak meg a felsőbb osztálybeliek. Meg kell még jegyezni, hogy Sárospatakon teológiai kar működött, ahol kiváló képzésben részesültek a jövendőbeli nagytiszteletű urak, és jogi akadémia is működött ebben a kicsiny városban, a sárospataki várban és annak tövében. Barlai Jóska mendikánsként, szegény diákként került be a kollégiumba.

„– Te Jóska, éppen arról beszélünk, hogy holnap reggel lesz az első brúgóosztás s a mi brúgóinkat majd te fogod hazahozni.

– Igenis, Zólyomi úr, – mondta rá a mendikáns, mialatt feszesen állt meg az ágya végében.

Zólyomi úr így folytatta:

– Minden hetedik brúgó a tied lesz s mivel a magadén kívül ötünk brúgóját fogod elhozni, a hetedik osztásnál öszszesen hat brúgód lesz a sajátoddal. Öt brúgót eladhatsz s a pénz a tied marad…”

A jó kis Barlai Jóska azt hitte, hogy a brúgó nagybőgő. Hogy fog ő hazavinni a kollégiumba egyszerre hat nagybőgőt. Mire aztán Zólyomi úr felvilágosította:

„Hiszen a brúgó nem nagybőgő, hanem kenyér. No, feküdj csak le, és aludj, látszik rajtad, hogy falusi csiszlik vagy.”

Tengely Orbán, az iskolatárs meg megjegyezte, nem baj öcsém, amikor mandúrnak hozott be az apám, én is bőgőnek néztem a brúgót. Majd ha megnősz, a tiedet is mandúr hozza. Mert az a rend öcsém. Ugyanis valóban rend volt a sárospataki kollégiumban. A gyerekek meg jöttek-mentek, közben természetesen szigorúan tanultak is.

„Ott álltak az akadémisták. A teológusok kájzerben nagyrészt, egy-kettő csizmásan, magyar ruhában s pipáztak, vagy zsebre süllyesztett tenyerekkel támasztották falat. A jogászok viszont sétapálcáikra megdőlve álltak ott, fesztelen tartásban, hanyag eleganciával. Öltözék tekintetében a legfrissebb divatnak hódoltak, minélfogva búrkalapot viseltek, mialatt a teológusokat e tekintetben a széles karimák, hellyel-közzel a csókakalapok jellemezték. Álltak ott rátartian, kényesen. De ezen a napon se menyecske-asszony, se hajadonleány nem mutatkozott semerre… Ők mindazonáltal úgy maradtak, kicsit kihívó állapotban, egymásnak tetszelegve. Már csak megszokásból is.”

Jófajta kocsmák voltak a városban. Oda természetesen a kisdiákok nem járhattak, csak a korosabbak.

„Este nyolc óra körül kezdtek gyülekezni a Kürtben, annak is a hátulsó nagy szobájában, amely hajmeresztő meredekről hajlik le a Bodrog fölé. Hány esztendős lehet a Kürt? Kormos mestergerendáján régi rovások látszanak, melyeket még a mostani diákok apái és nagyapái véshettek oda, saját kézjegy bizonyságául annak, hogy ennyi és enynyi liter tartozásuk maradt, amikor kiszállván az életbe, utoljára koccintottak még egyet Patakon. S a hátralékos tartozást kiegyenlítették aztán becsülettel. Az utolsó részleteket esetleg akkor, amikor fiaik vizsgáira jöttek be, esetleg, amikor azok hátralékait kellett törlesztgetni… Vén hely volt a Kürt, a mestergerenda hieroglifái tradíciót jelentettek…”

Volt ebben a diákvilágban minden: verekedés a város iparoslegényeivel, szolid kocsmázás, és valami megfoghatatlan színtiszta jóság és szolidaritás. Erre nevelték a gyerekeket.

„Barla Jóskát egy természetrajz-óra végével maga után szólította Búza tanár úr. A természetrajz tudós professzora öregedő korban volt már azidőtt: halkszavú, jóságos lélek. A folyosón aztán így szólt Jóskához:

– Te Jóska, nem volna-e kedved délutánonkint eljárni Tatárékhoz? Ott laknak a vár alatt.

– Nem tudom, kik azok, tanár úr kérem szépen, – mondta meglepetve Barla Jóska, miközben visszafogott lélegzettel állt meg a tanár úr előtt.

– Hát Tatár Miskának a szülei, aki egy osztályba jár veled. Miska kicsit gyengén halad s arra gondoltam, hogy együtt készülhetnétek a másnapi leckére. Miska szüleitől kapni fogsz majd valamit: nem akarják ingyen. Jó lesz?”

És a város sajátos figurái:

„Alúl egy pincs, azon egy cilinder. A zsidó csontdarabkákat, elhullt patkószegeket keresett az ucca közepén és ha talált valamit, először a szeméhez vitte, aztán köpött rá s akkor hirtelen bedugta a zsákba. A mendikánsok, ahogy meglátták a duplakalapos alakot, csúfolódva kezdtek kiabálni:

– Szíj! Szíj! Nadrágszíj!

Nadrágszíj megfordult, fölemelte jobböklét s annyi méreggel fenyegette a mandurokat, hogy reszketett a szakálla:

– Ezt tanultátok a tekintetes tanári kartól? Lurcones impudentes!

A szemtelen lurkók annál viharosabban ismételték:

– Szíj! Szíj! Tyetyetye! Nadrágszíj!

A zsidó letette a zsákot s most már két ököllel fenyegetőzött, de úgy, hogy teleköpködte a szakállát:

– Diaboli vos perdant, paniperdae!

Az ördög persze azért nem hordta el a kenyérpusztítókat, siettek azok maguktól is. Nadrágszíj fölkapta a zsákot s továbbkeresgélt az uccán, mialatt latinul dörmögött maga elé. Mert az öreg, aki Lissauer lett volna becsületes neve szerint, csaknem úgy beszélt latinul, mint Zsoldos Béni bácsi. Ő pedig Thukididesz ama bizonyos tíz kemény sornál a Tudományos Akadémiát is kisegítette súlyos zavarából.”

Ne feledkezzünk meg Gutmán úrról sem, aki Sárospatakon azzal tette híressé magát, hogy mindenféle tudós könyveket árult a diákoknak, akik sok hónapon és éven keresztül adósai maradtak a Gutmánnak. De az iskola végeztével végül is csak kifizették az adósságukat. Gutmán úr éppen az adós diákokat várta, lesben állt a városban, amikor a következő történt:

„Jónapot kívánok nagyságos tanár úrnak. Nem tetszik tudni valami újságot?

Gutmán úr persze az adósait illetőleg szeretett volna megtudni valamit. A tanár úr, akit bántott, hogy merengésében így megzavarták, nyomban felelt:

– Van szerencsém, mérsékelten tisztelt Gutmán úr! Egyszóval ujságot akar tudni… Azt nem adhatok, ahelyett azonban kárpótlásul leszögezek maga előtt egy örökérvényű igazságot, melyet épp az imént sikerült megállapítanom. Akarja hallani?

– Én mindent szívesen hallok a nagyságos tanár úrtól, – pislogott kissé ravaszkodva Gutmán úr.

Az ének- és zenetanár úr, legalább száz Bathó-nóta szerzője, csak úgy továbbmenőben válaszolt:

– Vegye hát füleibe Gutmán úr úgyis, mint önbámulnok! Alapigazságom így hangzik: „Úrnak születni kell, a fodrász terem, az izraelita szaporodik”. Ajánlom magamat!”

Sárospatakon nem volt felekezeti türelmetlenség. Együtt éltek a városban a katolikusok, reformátusok, zsidók és mindenféle népség.

Barlai Jóskának volt egy fiútestvére, és két kócos kislányka húga. Barlai Jóska édesanyja beteg volt. Hazalátogatott a gyerek, beszélgetett anyjával:

„– Fiam, azt akartam mondani neked, hogy jövő két hónapra öt forint kell a lakásért…

Barla Jóska megértette, hogy édesanyja takargatni próbálja a szegénységüket. Megvigasztalta:

-Nem baj, édesanyám. Majd kérek pénzt előre Tatár Miska mamájától s megfizetem én azt. Csak édesanyám legyék jobban…

A beteg asszony sírt, nagyon. Magához húzta a mendikánst:

– Ha nagyobb leszel, gondolj a testvéreidre. Istenem, mi lesz belőletek!

Visszaesett a párnára. Barla Jóska nagyon nehezen tudott elindulni. Édesapja már a szoba közepén várt, hátán a kofferrel, Jóska pedig az ágy mellett állt. Ráborult az anyjára:

– Isten áldja meg, kedves anyám!

A pitvarban még hallotta, amint utánakiáltott a szegény asszony:

– Isten áldjon meg, fiam… gondolj a testvéreidre!”

Híres diákok otthona volt Sárospatak, nagyon nagy emberek voltak ott.

„Az egykori híres diákok utjait figyelte, akik szárnyrakelvén egyszer innét, sok tisztességet és megbecsülést szereztek az Alma Maternek. Mert e falak között lakott az ifjabb Rákóczi György s jószívvel gondolt vissza mindenkor az anyaoskolára, míg csak ellenséges lovak patkói szét nem taposták a fenesi síkon… Innét bontotta ki libertás-zászlait unokája, a legnagyobb az egész nemzetségből, amikor – Isten tudja hányadszor – fakadtak föl a dicső nemzet sebei… Itt volt „urfi” Kazinczy, a haza „szent öreg”-e és sok duhajkodást mívelt már akkor is Bessenyey Gyurka, aki olyan erős volt, hogy két öccsével együtt félvéka derelyét evett meg egyfolytában, ha megéhezett keveset… A Pletykadomb körül mutogatják még a helyet, hol a roppant tudományú Kövy professzor megállt egyszer s a fölzendített jurátusok csoportjának élén megfenyegette szelíden a vezért: „domine Kossuth, magából nagy országháborító lesz valamikor…” Hát az is lett, áldás a poraira! Itt járt Csokonai a vékony nyakával, míg elé nem vette botját s el nem vándorolt a vándormadarakkal… Ebben az időben élt még nehány professzor, aki emlékezett rá, hogy Szemere Bertalan, mivel szegény nemesi fi volt, téli napokon – hideg szoba helyett – a városszéli kazlakba bújt meg s ott tanult angolul, mialatt gyakran volt kénytelen kékülő körmei alá fujni.”

Barla Jóska jó tanuló volt, színtiszta jeles, szegénységben kisegített, a különtanítás, a korrepetálás, a brúgócipelés mind hozott valamit, hogy fizetni tudja a lakbért, és élni tudjon. Amikor a kisdiák a színtiszta jeles gyerek levelet kapott apjától, gyere haza, édesanyád nagyon beteg. A gyerek hazautazott.

„Ahogy belépett, nyitott koporsóban találta az édesanyját. Megállt a fejénél, lehajolt s megcsókolta halott homlokát.

A szoba tele volt emberekkel. Nagyanyja, egy krumplitermetű öregasszony, felsírt az egyik sarokládán, testvérkéi már aludtak a szögletágyban. Látta egyszer az apját is, amint konya-bajússzal a lámpa kanócát próbálta megigazítani, mert füstölt. Később a testvérei mellé feküdt le ő is, de sokáig nem tudott elaludni. Az asztal köré virrasztó szomszédok telepedtek le s iddogáltak és beszélgettek nagy szünetekkel. A halálról volt a szó: hogy a halottak visszajárnak éjszakánkint… Barla Jóska odafigyelt egy darabig s hirtelenül úgy tetszett neki, hogy az édesanyja mintha felsóhajtott volna a koporsóban. Szegényes vackáról megrémülve emelte föl a fejét, de csak a két gyertya égett s a halott hidegen feküdt. A virrasztók is elálmosodtak s mélyeket bókoltak az asztal körül.

Barla Jóska a földi-lét hiábavalóságain tűnődözött.”

Barla Jóska visszatért Sárospatakra. A következő esztendőre is tandíjmentességet és ingyen kosztot szavazott meg neki a tanári kar. Fehér Pista, a jogászok elnöke meg kifizette a gyerek tartozását, és magához vette albérlőtársnak ingyen.

A mindenkor jóságos Úristen áldja meg az egykori kollégiumokat és iskolákat, melyek emberségre és tisztességre nevelték apáinkat. Búcsúzzunk el tőlük egy sárospataki történettel.

„A konviktusnak indult s e közben az énektanár úr kertje mentén vitt el az útja. A tanár úr barátságos összejövetelt tartott nehány barátja társaságában s éppen az utolsó üveg bort bontotta föl odabent. Az üveget e szavakkal vezette be:

– Ez a bor nevezetes, uraim, testvérek! Régi, mert katolikus; erős, mert református; zsidó, mert nincs megkeresztelve; luteránus, mert akármelyik kollégám issza meg, neki mindegy; unitárius, mert: Isten bizony, csak ez az egy van!”

Barla Jóska meg egy év eltelte után korban és bölcsességben növekedve folytatta tanulmányait Sárospatakon. A régiek meg elbúcsúztak a világhíres várostól, és felzúgott a daluk az iskolakertben.

„Diáktanyámat itthagyom már:

Nem lesz hazám sose Patak már…

Fiúk, azért szeressetek!

Szeressétek a vén diákot,

Fiúk, fiúk, ha messze járok,

Üzenjetek! Üzenjetek!”

(Komáromi János: Pataki diákok, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1992.)

Győri Béla