vissza a főoldalra

 2010.09.24. 

Thália, s nem a mammon papjai vagyunk

Magyar Tímea színésznő Kecskeméten született. 2006-ban végzett a Pesti Magyar Színiakadémián Őze Áron és Szélyes Imre osztályában. 2001-2003 Kecskeméti Katona József Színház, 2003-2006 Pesti Magyar Színház, 2006-tól napjainkig a Soproni Petőfi Színház társulatának tagja. Játszik a Turay Ida Színtársulat és az Újpest Színház produkcióiban is. Főbb szerepei: Bertha (Strindberg: Az apa), Lujza (Schiller: Ármány és szerelem), Cica (Németh László: Bodnárné), Ann Deuer (Miller: Édes fiaim), Ophélia (Shakespeare: Hamlet), Júlia (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Irina (Csehov: Három nővér), Lindenwall Edit (Jókai: A kőszívű ember fiai), Zsuzsi (Békeffy-Lajtai: A régi nyár), Betty Parris (Miller: A salemi boszorkányok), Boróka (Tamási: Vitéz lélek).

 – Augusztus végén volt a bemutatója Újpesten Németh László Bodnárné c. drámájának, amiben Cicát játszottad. A szerepeidet nézve az tűnik, mintha beskatulyáztak volna egy naiva szerepkörbe. Sőt az egyik honlapon azt olvastam, hogy a Péter és a farkasban a Macskát játszod.

 – Az utóbbi helyesbítésre szorul, mert ebben a mesedarabban a Kacsa leszek. Igaz, az lett volna igazán pikáns, ha Cica után Macskát játszom. A mesedarab alapja Prokofjev zeneműve, így táncolnunk is kell a produkcióban. A rendező, Nyírő Bea írta a szöveget az alaptörténetre. Ez a mű nem is az iskolásokat, hanem a 3-6 éves korosztályt célozza meg. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy már ebben a korban megismerjék a gyerekek a színház varázsát, mert ezzel megteremtjük az esélyt arra, hogy később értő, felnőtt nézővé váljanak. Olyanná, akik igénylik az értékest és a szépet. Visszatérve az alapkérdésre: ha valóban definiálni kell, akkor a naiva szerepköbe tartozom. Huszonhét évesen még mindig olyan fiatalnak látszom, hogy a pénztárban csodálkoznak, ha felnőtt bérletet veszek; tehát alkatom egy-szerre áldás és átok. A Bodnárné Cica szerepének azért örültem, mert végre egy hús-vér emberi, cselekvő figurát alakíthatok, aki hol kacér, hol retteg. Eddig főleg olyan drámai, tragikus naivaszerepeket játszottam, mint pl. a Hamlet Ophéliája. Kollegáim viccesen megjegyzik néha: „na a Timi úgyis sírni fog ebben a jelenetben”. A színpadi sírást viszont nem lehet gyakorolni, ez tehetség és idegrendszer kérdése. Úgy gondolom, hogy az összes színész valamilyen szinten be van skatulyázva egy szerepkörre, de nem panaszkodhatom, mert a drámairodalom legszebb szerepeit játszhattam/játszhatom el.

 – És elég fiatalon.

 – Még gimnazista voltam, amikor az egyik kecskeméti színész, Sirkó László színitanodájába jelentkeztem. Az első darab, amivel a Kecskeméti Katona József Színház Üzemszínházában debütáltam, Strindberg: Az apa c. drámája. A produkciót pedig az az Ádám Tamás rendezte, aki a következő évben az Ármány és szerelmet, amiben szintén egy főszerepet, Miller Lujzát játszottam. Olyan szerencsésen alakult a pályám, hogy mindig az egyik szerep alapozta meg a következőt. Tehát Az apával kezdtem el a pályámat úgy, hogy a próbafolyamat alatt töltöttem be 18. életévemet. Bedobtak a mély vízbe, mert teljesen kezdőként Andorai Péternek játszottam a lányát. Azért is esett rám a rendező választása, mert azt szerette volna, hogy Berthát ne egy érett színésznő játssza, hanem egy, a karakternek megfelelő fiatal lány. Nem volt ez nekem egyszerű, mert miközben próbáltam, még készültem az érettségire. Ezután egy évadot még Kecskeméten töltöttem, majd felköltöztem a fővárosba.

 – Tehát nem is kellett azon gondolkodnod: mi van, ha nem sikerül a színpadon megállni a helyed?

 – Más pályán akkor nem is törtem a fejem. Teljesen naivan bekerültem a színházi világba, s egyszerűen nem lehetett arra nem-et mondanom, hogy Schiller drámájában játsszak.

 – Ki biztatott arra, hogy a Sirkó-féle tanodába jelentkezzél?

 – Elég zárkózott természetű vagyok, és ez a tulajdonságom gimnazista koromban még erősebb volt. Történt, hogy a magyar tanárnőm szorgalmi feladatnak kijelölte Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét. Én ezt hamarabb megtanultam, mint kellett volna, s jelentkeztem; már tudom a szöveget. A tanárnő felszólított, hogy jöjjek ki az osztály elé, s ott mondjam el ezt a klaszszikus textust. Kiálltam, s megszűnt körülöttem a külvilág. Befejeztem a szöveget, s döbbent csend uralta a tantermet, a tanárnő és néhány osztálytársam a könnyeit törölgette. Felvetődött bennem: valóban így tudok hatni az emberekre? Később tudatosult, hogy a valódi színészetnek pszichés ereje van, és mindez terápia is. Nem csak a néző, hanem a színész számára is. Az összes szerep megformálását a nulláról kell kezdeni, tehát mindez egy harc saját magunkkal szemben. Minden színészben benne van az adott karakter, csak az nem mindegy, hogyan tör a felszínre. Ha legyőzzük magunkat, akkor érjük el a kívánt alakítást.

 – Elképzelhető, hogy nem csak a színészek rendelkeznek ilyen képességgel?

 – Bizonyára így van, de nem mindegy, hogy és hogyan élünk a talentumokkal. Gondoljunk bele, hogy milyen sokan szeretnek karaokizni, mások kedvtelésből rajzolgatnak, agyagoznak, tehát a művészi, s a „teremtői” hajlam sokunkban munkálkodik. Esetemben – bizonyára ez nagyképűségnek hangzik – az egész egy isteni sugallat volt. Sosem voltam exhibicionista, kisgyermekként nem álltam fel a zsámolyra, hogy figyeljék szavalásomat, énekemet – s mégis, hirtelen, beindult egy olyan folyamat, aminek a végén a színpadon találtam magam.

 – A közönség hogyan fogadta pl. Az apánál , hogy egy „civil” játszik a színpadon?

 – Nagyon jól, s ez óriási boldogsággal töltött el.

 – És a színészek Kecskeméten nem voltak rád irigyek?

 – Nem lehet általánosítani, de bizony voltak irigyeim. Beindult a rosszindulattól vezérelt suttogópropaganda: „vajon, hogy kerül egy tizenéves lány a színpadra? Bizonyára valaki áll mögötte.” Sajnos a féltékenység a mai napig él több kollégámban. Kecskeméten szerencsémre mellém állt egy csodálatos és nagyszerű ember és színésznő: Réti Erika. Az első percben felkarolt és nagyon sokat segített nekem. Ő annak idején táncosként kezdte a pályafutását, majd kapott kisebb szerepeket, míg egyszer csak Kaposvárott Roxánt játszott a Cyranóban. Tehát ő is „kívülről” érkezett. A támadásokat pedig úgy lehet kivédeni, hogy a lehető legjobban készülünk fel a szerepekre, s pl. Az emlékpróbára már szövegtudással érkezünk.

 – Gimnazista korodban voltak már szerepálmaid?

 – Dehogy! Akkor még arról sem álmodtam, hogy színésznő leszek. Felfedezték a bennem lappangó tehetséget, azt felszínre hozták, s egyik szerepet követte a másik.

 – A színpadon sajátítottál el minden mesterségbeli tudást?

 – Az akadémiai, a főiskolai végzettség még nem tesz színésszé senkit, mert ez egy olyan szakma, amit igazán a színpadon lehet megtanulni. 2003-tól három évig a Pesti Magyar Színház tanodájának voltam a növendéke. Igaz, ez nem a Színművészeti, de mégis egy nagy múltú intézményről, a Nemzeti Stúdiójának jogutódjáról van szó. Ezért nem kell szégyenkeznem. Közben az egri főiskola magyar szakos növendéke voltam – bár ezt nem végeztem el –, s ez is közrejátszott abban, hogy minden egyes klasszikus alakításom előtt a lehető legtöbb fellelhető tanulmányt elolvasom az adott drámáról. A színiakadémián Kovács Gábor Dénes igazgató úr tanította a drámatörténetet, s tőle azt tanultam: intellektuálisan is föl kell készülni a szerepekre. Megfogadva ezt az intelmet, a próbákra készülve még az adott szerző több művét is elolvasom, és a dráma társadalmi háttere is érdekel. Ez is egy érzelmi töltetet ad az alakításhoz.

 – Ez rendben is lenne addig, amíg nem jön egy ultramodern rendező, aki a drámát csupán eszköznek tekinti a saját ötlete megvalósításához.

 – Egy jó rendező azért mindig a drámából indul ki. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert eddig olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik nem az önmegvalósításra törekednek, így nem valami lila ködöt varázsolnak a színpadra. Ráadásul most Sopronban játszanom olyan, mintha a régi Madáchban lennék. Mestereim: Huszti Péter, Kerényi Imre és Piros Ildikó. Ők egy konzervatív – a szó legnemesebb értelmében vett– színházi szellem képviselői, a darab és a szerző iránt a legnagyobb alázatot tanúsítják. A mi feladatunk pedig, hogy a darab történetét elmeséljük, és az üzenetét közvetítsük a néző felé.

 – Hogyan kerültél Sopronba?

 – 2006-ban végeztem a Pesti Magyar Színiakadémián, majd jelentkeztem a soproni színházhoz, amit egy háromfordulós meghallgatás előzött meg. Sopronban a Régi nyár c. zenés játék Zsuzsijaként mutatkoztam be, majd Tordy Géza választott ki a Három nővér Irina szerepére. 2006. szeptemberében kezdtem el Sopronban játszani – amikor még Szilágyi Tibor volt az igazgató – , s évad közepén a színház élén változás történt. Darvasi Ilona lett az igazgató, aki leszerződtetett.

 – Nem bántad meg a tinédzserkori döntésedet? Sokan mondják, hogy a színészeket sem anyagilag, sem társadalmilag nem becsülik meg.

 – Ezt mi, fiatalok is érezzük, de ettől függetlenül hivatásunknak tartjuk ezt a pályát. Ami az idősebbek számára nosztalgia, az nekünk maga a csoda világa. Készültek tévéjátékok, és a színészek, s nem pedig a celebek voltak a középpontban.

 – Manapság már nem készülnek tévéjátékok, és hiába vagy szinte minden este színpadon, a nagy tömegek már jóformán csak azt ismerik, akit a tévéműsorokban látnak. Nem a művészetről látszik szólni ez a világ. Mennyire kell, vagy lehet megkerülni ezt a világot, ami ma körülvesz minket?

 – Egymás után szűnnek meg a társulatok, és szinte mindent a pénz irányít. Az anyagiak határozzák meg azt, hogy milyen darabok menjenek, s mennyi bemutató legyen egy évadban. S valóban csak azok ismertek igazán, akik egy-egy szappanoperában szerepelnek, vagy színészként műsort vezetnek. Emellett egy nagyon szűk és zárt körből válogatják ki azokat, akik mozifilmekben szerepelnek. Ezt a világot nagyon nehéz, szinte lehetetlen megkerülni, de ha valaki kellő önbecsüléssel, a szakmája iránti tisztelettel rendelkezik, nem adja el magát az olcsó népszerűségért. Történt, hogy egy kereskedelmi csatorna elhívott egy castingra. Megkaptam a szövegkönyvet, melyben alpári stílusú mondatok voltak, és kiütközött belőle az öncélú erkölcstelenség. Azt válaszoltam: nem vagyok hajlandó elmenni erre a meghallgatásra. A szövegkönyv mellé a kereskedelmi tévé egy levelet csatolt, melyben „kedves színművészek”-ként szólítottak meg minket. Ha ők ezt komolyan gondolják, akkor itt bajok vannak. Én színművésznek tartom magam, és csak ehhez a fogalomhoz, hivatáshoz méltó alakításokat vállalok el, még akkor is, ha bizonyára ezt sokan idejemúlt gondolkodásnak tartják. A színművészet számomra egy csoda, és én a színpadot „templomnak” tartom, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy mi nem a mammon, hanem Thália papnői, papjai vagyunk. Így küldetésünk van, s azért kell az értékest, a szépet bemutattunk, mert elég szenny van körülöttünk a világban. Ha mi, színészek is az erkölcstelenséget, a szabadosságot mutatjuk be, akkor az említett templom meggyalázásáról beszélhetünk. Sokan mondják, hogy most, a válság miatt, a gazdaságot kell talpra állítani. Ez igaz, de nem elég. Elfelejtik, hogy az oktatás és a kultúra is nagyon fontos. Vannak, akik úgy hiszik, nincs szükség a kultúrára, mert az csupán a tömegek szórakozását jelenti. Tévednek! Az oktatás és a kultúra az alapja annak, hogy a társadalom igazi értékek mentén fejlődjön. Sajnos több évtizeden keresztül szétzilálták, megcsúfították, és háttérbe szorították nemzeti oktatásunkat és kultúránkat.

 – Korosztályod tagjai közül mennyien gondolkodnak úgy, mint te?

 – Nagyon kevesen. Ahhoz, hogy valaki felismerje az összefüggéseket, és tisztán lássa a világot, az intelligencián kívül szükséges a családi alap. Egy alföldi parasztlánynak tartom magam. Nagyszüleim parasztemberek voltak, s én kislányként sokat tartózkodtam náluk Izsákon. Ez a paraszti világ elsősorban tartást adott, és józan gondolkodásra, tisztességre nevelt. Ez az az alap, ami meghatározza magatartásomat, gondolkodásomat. Erre az alapra lehet építeni a tudást, de a lényeg, hogy ne legyünk gyökértelenek. A tudás, tartás és kontroll nélkül viszont könnyen bármikor, bárkinek a szolgálatába állítható. És ez, ami veszélyes. Szerencsére élnek még olyan mesterek – sajnos egyre kevesebben –, akikre fel lehet nézni, akik az elkötelezettséget, a tisztességet és a szolgálatot képviselik. Igaz, ez nem korosztály kérdése, mert fiatalságomból még nem következik az, hogy immorálisan, szabadosan éljek.

 – Amikor látod, hogy sokan érnek el büntetlenül szakmai, pénzügyi sikereket ügyeskedéssel, csalással, nem vetődött fel benned József Attila gondolata? „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”

 – A kísértés szerintem eddig mindenkit megérintett. Hatalmas harcot kell vívnunk saját magunkban, hogy ne adjuk el magunkat. Ha már a lelkünket is eladjuk, akkor semmivé válunk. Mások által dróton rángatott bábok. Egy bábnak pedig nincs gerince…

 – Majdnem 10 éve vagy a pályán. Mi a tapasztalatod: a tehetség, vagy a jó kapcsolatok számítanak-e inkább a mai színházi világban?

 – Abban hiszek, hogy a tehetség nem kallódik el. Elképzelhető, hogy valaki egy jó kapcsolatnak köszönhetően megkap egy jó szerepet, de azzal a lehetőséggel élnie is kell. Ha nem tud, nem bizonyít, akkor akármilyen kapcsolatai is vannak, nem fognak rá többet számítani. Természetesen vannak olyan felfuttatott médiaszemélyiségek, akik már annyira beleágyazódtak egy bizonyos körbe, hogy esetükben nem számít a tehetségtelenség sem.

 – Azzal, hogy vidékre szerződtél, nem estél el az országos ismertség lehetőségeitől?

 - Fontos az ismertség, de nem minden áron. Jelenleg esélyem sincs arra, hogy bekerüljek egy budapesti színházhoz. Manapság egyetlenegy fiatal színész sem engedheti meg magának, hogy eldöntse, vidéken, vagy Budapesten játsszon. De engem sosem a népszerűség, a magamutogatás motivált, hanem az, hogy a színpadról egy bizonyos szellemiséget, lelkiséget adjak át a nézőknek.

 – Megadatott, hogy Ophéliát és Júliát is alakítsd a színpadon. Mit gondolsz: ha nagy pesti színházban játszanál, akkor is lehetőséged lett volna erre?

 – Nem. Régebben az volt a szokás, hogy a fiatal színészeket leküldték vidékre, mondhatni „továbbképzésre”. A színészetet pedig ilyen nagy szerepekkel lehet megtanulni. Azért pedig miért kéne szégyenkeznem, hogy Sopronban Huszti Péter, Piros Ildikó, vagy Viczián Ottó mellett játszhatok? Az már szégyen, hogy a pesti színházak nem foglalkoztatják őket. Kossuth-díjas, legendás rendezőkkel dolgozhattam együtt, tehát nincs bennem hiányérzet, sőt hálás vagyok az Istennek, hogy mindez megadatott nekem.

 – Vannak-e még egyéniségek a fiatal színészek között?

 – Mindig is voltak, mindig is lesznek, az más kérdés, hogy kevesen tudnak róluk. Régebben sokkal jobban működött a társulatépítés, és egy-egy színészt a főiskola elvégzése után elláttak az igazgatók olyan szerepekkel, amelyek a kibontakozásukat segítette elő. Akkor azokat ismerték, akik tehetségesek és valamilyen értéket képviseltek. Így egy-egy színész miatt jártak az emberek színházba, s még a karakterszínészeket is ismerték. Ma már sokan még a főszereplőkről sem tudnak semmit.

 – Milyen a soproni színház műsorpolitikája?  

– Huszti Péter a művészeti tanácsadó, így személye a garancia arra, hogy nem mutatunk be olyan darabokat, melyeket szégyellnünk kellene. Egy vidéki színháznak az a feladata, hogy minden műfajt a lehető legszínvonalasabban képviseljen. Nekünk nem a médiával kell versenyeznünk, hanem azokat kell megszólítanunk, akik tudják, hogy egy-egy város életét menynyiben befolyásolja a színház, mint közösségi, kulturális tér.

 – Vendégművésze vagy a Turay Ida Színháznak. Ez a társulat sokat játszik vidéki művelődési házakban. Ez egy missziós munka?  

– Annak is nevezhetjük, mert olyan helyekre visszük le a produkciókat, ahol nincs kőszínház. Többször előfordul, hogy a Turay Ida Színház egy-egy darabját bemutatjuk a soproni színházban, de ennek fordítottja is. A „Turay” utaztat olyan darabokat, amiket már nem játszanak a kőszínházban.

 – Pályafutásod során melyik karakter megformálása jelentette számodra a legnagyobb színészi kihívást?  

– Igazi kedvencem a Három nővér Irinája volt, mert egy igen összetett figuráról van szó, amiben szinte egy egész életet el kell játszani. Az Édes fiaim c. drámában pedig óriási terhet jelentett, hogy méltó partnere legyek általam nagyon tisztelt művészeknek. Ophéliát is nagyon szerettem. Ebben az előadásban pl. Kerényi tanár úr rám bízta azt, hogy az őrülési jelenetben milyen dalokat énekeljek. A következő évad nagy kihívása pedig a Bánk bán Melindája lesz.

 – Egy-egy premier után a kollegák, vagy a kritikusok bírálatai alapján gondolod át alakításod?

 – A legtöbbször saját magam bírája vagyok. Amikor visszanézem magam felvételről, nagyon sok hibát észreveszek – utólag. Ha lezajlik egy kéthónapos próbafolyamat, azután az alakításon már nagyon sokat nem érdemes, és nem is lehet változtatni. Ezért nem is kéne elolvasni a kritikát, hiszen az is befolyásolja a színészt, holott annak az írója nem vett részt a próbákon.

 – A Németh László-darab bemutatója sikeres volt. Szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a közönség a színészeket. De legyünk objektívek: valóban összeállt, teljes mértékben az előadás a premierre, vagy csak mondjuk szeptember 19-ére fog?

 – A bemutatóra a darab eljut egy bizonyos szintre, majd mikor a lázas drukk, az izgalom alábbhagy, s lemegy 4-5 előadás, akkorra ér be legtöbbször a produkció. De, soha nincs vége a folyamatnak, s mindig lehet, és kell is arra törekedni, hogy jobban alakítsunk.

 – A csábító, a kacér , vagy pedig a rettegő Cicát volt nehezebb eljátszanod?

 – Azt hittem, hogy az előző lesz a nagyobb kihívás, és a próbákon rájöttem: nem nehéz pl. egy Ophélia után egy kacér lányt eljátszanom. Bennem volt tehát ez a karakter is, csak a magvát napvilágra kellett hozni. A rettegést pedig szinte rutinból hoztam.

 – A Németh László-i gondolatok mennyire állnak közel hozzád?  

– Igaz, hogy esetünkben nehéz a nyelvezet, de ez a dráma egy fontos, de ugyanakkor egy szűk körről, egy családról szól. A legtöbb dráma gyökere az emberi kapcsolatok minéműsége, illetve a szeretet, vagy annak a hiánya. Az, amiről az életünk szól. A dráma ideje az a korszak, amikor a paraszti sors egyre nehezebbé kezd válni, míg a polgárság virágzik. Éppen ezért szeretné a főhős, hogy az egyik fia az emelkedő társadalmi osztály tagja legyen.

 – Hogyan esett rád Dózsa László, a rendező választása?

 – Sopronban látott a Három nővérben, s ezután meghívott, hogy Júliát játsszam az Újpest Színházban. Tehát a mostani a második közös produkciónk.

 – Németh László egyik tanulmányának címe: „Ha én miniszter lennék.” Mit tenne Magyar Tímea egy ilyen poszton?

 – Nem törekedem ilyen babérokra, s most a kormányváltással van remény arra, hogy a nemzeti kultúrát jobban támogatják. Egy valódi művésznek mindenről van véleménye, ami az országot érinti, de most csak a kulturális állapotról beszélek, mégpedig tág értelemben, hiszen létezik pl. viselkedéskultúra is. Arra kéne törekedni, és ez nevelés kérdése, hogy a szabadosságot senki se tévessze össze a szabadsággal. A kulturális ágazat területén támogatni kell a nemzeti és az egyetemes értékek létrehozását, megőrzését, valamint terjesztését. Jól tudom, hogy mindez nem megy egyik napról a másikra, csodát sem szabad várnunk, de végre meg kell kezdeni a kibontakozáshoz szükséges út kikövezését.

Medveczky Attila