|
 2010.09.24.
Boito: Mefistofele
(Magyar Állami
Operaház)
Az
1852-ben Padovában született és 1918-ban, Milánóban elhunyt
Arrigo Boito az olasz zeneszerzők népes táborában különleges
helyet foglal el. Afféle polihisztor volt, aki költőként, regényíróként,
konzervatóriumi igazgatóként, karmesterként, szövegkönyvíróként
is ismert, például Verdi Falstaffjának és Otellójának,
Ponchielli Giocondájának –igaz álnéven– ő írta a librettóját.
Boito fordította le olasz nyelvre Wagner Rienzi és Tristan című
operáinak szövegkönyvét is. Mindössze két operát alkotott,
a Mefistofelét, amit be is fejezett, és a Neronét, amit
abbahagyott. Goethe filozófiai gondolatokkal teli, ’miért
vagyunk, mi a célunk a világon’, azaz az egyetemes emberi lét
nagy kérdéseit taglaló Faust című világdrámája számtalan
zeneszerzőt ihletett meg, két francia: Charles Gounod operát,
Hector Berlioz Faust elkárhozása címmel drámai legendát, a mi
Liszt Ferencünk szimfonikus költeményt komponált belőle. A
Mefostofelének 1868. március 5-én tartották a premierjét a
milanói Scalában, és bizony csúfosan megbukott. Elsősorban azért,
mert nem a közönség által megszokott olasz opera volt, túl
hosszúra nyúlt, éjjel fél kettőre lett vége, az énekesek
sem álltak a helyzet magaslatán. Boito tanult a hibáiból, az
ős-Mefistofelét jelentősen átdolgozta, az itáliai publikum ízléséhez
közelítette, lerövidítette a nagyjeleneteket, baritonról
tenorra írta át Faust hangfekvését. Ezt, az előnyére módosított
művét 1875-ben mutatta be Bolognában, a Teatro Comunaléban, és
a korabeli közönség nem kelt fel csalódottan a székéből.
Boito azonban ezzel a változattal sem volt teljesen elégedett, még
finomított rajta, amit Velencében, 1876-ban játszottak először.
Ezt a végleges verziót hamar, a bécsi bemutatót követően
1882-ben, Erkel Sándor vezényletével a Nemzeti Színházban már
láthatták a magyarok is. Dalszínházunk mostani, 2010-11-es évadjának
első bemutatója a Mefistofele, amit szeptember 14-én tűzött műsorára.
Boito
operája, aminek a szövegkönyvét is ő írta, hűen követi
Goethe Faustjának a cselekményét. Arra törekedett, hogy magát
a művet zenésítse meg, és nem annak ürügyén komponáljon
valamiféle zenei anyagot. Goethe főhősét csillapíthatatlan
tudásvágy hajtja. Találkozik Mefisztóval, aki felajánlja
neki, teljesíti kívánságait, ha lelke a túlvilágon az övé
lesz. Faust belemegy az alkuba. Megismeri a kedves, ártatlan
Margitot, akit elcsábít, majd elhagy. Margit beleőrül a bűntudatba,
mert megmérgezte anyját, és vízbe fojtotta gyermekét. Faust
az ősi Hellasz földjére jut el, ahol elnyeri Heléna szerelmét.
Azonban sem Faust és sem Mefisztó nem éri el célját, az
isteni kegyelem megsemmisíti a szerződést.
Kovalik
Balázs rendező, az Operaház egykori művészeti vezetője nem
először állítja színpadra a Mefistofelét, 1997-ben már
Szegeden megrendezte. Az előadás Antal Csaba Operaházban kissé
szokatlan díszletei között látható, aminek központi eleme az
a Bábel-toronyra emlékeztető hatalmas körbe-körbeforgó, változó
színekben csillogó-villogó állványzat, ami az emberi test
legparányibb alkotóelemére, a DNS molekula spirálformájára
emlékeztet. A díszlet eleinte meghökkenti a hagyományos
keretekhez szokott közönséget, egy idő után már az sem
zavarja a széksorokban ülők java részét, hogy napjaink
öltözetében és külsőségei között hallhatja Boito sodró
lendületű, mélységeket és magasságokat zengő, hol csendes,
hol harsány olasz zenéjét. Csak első pillanatban furcsa, hogy
kaszinószerű teremben, játékgépek között folyik a boszorkányszombat
orgiája, vagy méretes buborékokban vergődnek futurisztikus
alakok, meg nejlonfüggönyök előtt és mögött énekelnek, táncolnak
a szereplők. Pár perc elteltével azonban ez a sok-sok újdonság
fel sem tűnik, mert a rendhagyó díszletek között ragyogó,
igazi énektudást követelő áriákat, duetteket hallhat a közönség,
és mindenekelőtt kiemelt szerep jut a kórusnak. Se szeri, se száma
a lenyűgöző tablójeleneteknek. Ezek közül is kiemelkedik a
szemet-fület elkápráztató első kép, aminek a végén -
elismerése jeleként - a közönség önkéntelenül is tapsolni
kezd.
Ez
a produkció Faust és Mefistofele ellentétét, illetve egymás
mellett élését fejezi ki, ami abban is megnyilvánul, hogy
mindkettejüket piros ruhába öltözteti Benedek Mari
jelmeztervező. A címszerepet a világszerte elismert Bretz Gábor
énekli. Hangjának sötét tónusával a figura ördögi mivoltát,
színészi játékával pedig az elégedetlenségnek és a kételkedésnek
egyszerre előre vivő és hátrahúzó jellegét fejezi ki.
Faustnak Fekete Attila kölcsönzi a hangját, aki mindig
magabiztosan oldja meg feladatát, s ez most sincs másképp, telt
lírai tenorja betölti a teret. A két karakter ellentéte nem
csupán hangjuk színében, hanem alakításukban is
megmutatkozik, egymást segítik és kiegészítik. A naiv
Margheritát, valamint az isteni szépségű Elenét Létay Kiss
Gabriella ragyogó szopránjával állítja a publikum elé. Boncsér
Gergely, a sugárzó hangú fiatal tenor énekli Wagnert, Faust
tanítványát és Neréót. Pánczél Éva selymes altjával állítja
színpadra Martát és Pantelist. Kovács János karmester vezényletével
igazi szellemi csemege és öröm megtekinteni ebben az új formában
ezt a régen látott operát.
Dr. Petővári Ágnes
|
