|
 2010.09.24.
A jó és a rossz, a hol és a miért
- Újabb két magyar katona halt meg
Afganisztánban –
Az emberi életet
meghatározó erkölcsi értékek ugyanolyan megváltoztathatatlan
abszolútumok, mint az atomsúly vagy a vegyérték: a jó az jó,
a rossz pedig rossz az idők kezdete óta, próbálják bármennyire
is másképpen magyarázni a hamis úton járók. Istennek tetsző
minden, ami jó, és Isten ellen való vétek minden, ami rossz. Káin
gyilkos volt, Ábel pedig áldozat. Ennek nyomatékos hangoztatása
mellett mondom: az Afganisztánban megsebesült katonaorvosnő,
aki súlyos, vérző sebei ellenére is mindent megtett, hogy a többi
sérült magyart ellássa, kötözze, mentse, példamutató emberi
nagyságot bizonyított. Jó tudni, hogy vannak még ilyenek,
akikre a nagy bajban is számítani lehet, mert mások érdekét képesek
a sajátjuk elé helyezni. Vagy talán fordítva igaz: saját érdeküket
képtelenek mások érdekei elé tolni. Ez a legalapvetőbb és
legfelemelőbb keresztény mentalitás, ezért csak elismeréssel
és tisztelettel lehet szólni az ott történtekről.
És mégis, mégis…
Motoszkál bennem valami disszonancia, amely nem engedi, hogy ezt
a történetet egy főhajtással lezárjam. Természetesen nem a jó
és a rossz kérdéskörével kapcsolatos ez a kétely, sokkal inkább
a történet helyszínét, Afganisztánt illetően. Mi keresni, védeni,
támadni való dolga volt ott a magyar katonáknak, és az egészségükért
felelős orvosnőnek? Milyen erők, politikai megfontolások, etikák
várják el azt, hogy a magyar honvédelem legjobbjai oda masírozzanak
a mindenre elszánt, az orvtámadásokban élenjáró, fanatikus
ázsiai tálibok fegyverei elé? (Akik amúgy, voltaképpen joggal
védik évezredes területeiket az erőszakolt amerikanizálódás
ellen.) Már a II. Endre által kibocsátott 1222-es Aranybulla
– a kontinens legelső alkotmánya! – kimondja, hogy magyar
katona az ország határain kívül nem harcolhat: „Ha pedig a
király az ország határain kívül akarna hadakozni, a nemesség
ne tartozzék vele menni (…) Ha pedig ellenség támadna haddal
az országra, általánfogva mindnyájan tartozzanak elmenni.”
Tiszta beszéd. És ha már a beszédnél tartunk, van-e nyelv Európában
a magyaron kívül, amely a katonát honvédként titulálja,
kifejezve ezzel a fogalom fegyveres erőink egyetlen és valóságos
értelmét. A magyar történelem sohasem volt terjeszkedő, mi
sem valóságosan, sem lélekben nem voltunk angolok, akik a fél
világot gyarmatosították – („Viktória királynő birodalmában
soha nem nyugszik le a nap”) –, nem voltunk franciák, belgák,
németek, spanyolok, portugálok, hollandok, akik viszont a maradék
felén osztoztak. Csak egy hazánk volt mindig, és elég is volt
nekünk, a magyar fegyverek ennek határait védték ezer éven át
meglehetősen eredményesen. A magyar katona mindig honvéd volt,
soha nem gyarmatosító! Védelmező és nem támadó.
De mintha a XXI.
századra elszállt volna a józan magyar ész: ugyan miféle
nemzeti érdek lehet a mögött, hogy magyar huszonévesek vérét
issza be a kietlen afgán sivatag? És ha elismerem is, látom is,
hogy egyéni helytállásuk példamutató, továbbra sem értem:
kiért?, miért?, mi okból áldozzuk fel őket, miközben hazánkban
áldott béke van, ugyanakkor fogyunk egyre. Talán éppen ma esik
tízmillió alá a dobogó magyar szívek száma, nekünk mindennél
fontosabb kellene, hogy legyen a másik magyar élete, léte, jövője!
És mit teszünk? Az amerikai érdekek mentén, egy nyilvánvalóan
megnyerhetetlen háborúba küldjük őket meghalni a tálibok földjére,
egy olyan kősivatagba, amellyel évezredes történelmünk során
soha, de soha semmiféle gazdasági, kulturális vagy politikai
kapcsolatunk nem volt és nincs. Hogy az angolok ott lihegnek az
amerikaiak mellett, rendben van, hiszen alig száz éve még ők
voltak a közel- és távol-kelet háziurai, ami ma ott folyik,
azt ők indították. Vegyenek hát részt a rendcsinálásban is.
De amikor Irakban, Afganisztánban vagy a Közel-Keleten folyt a
nagy angol kavarás – (nem csak a teakavargatásra gondolok)
–, nálunk Deák, Andrássy, Szemere, Eötvös, Baross azon fáradoztak,
hogy ezt a hazát lakhatóbbá tegyék mindnyájunk számára. És
most tőlünk váratik el, hogy magyar vért ontsunk azon ázsiai
önzések és huncutságok következményei miatt, melyeket a másokkal
szemben mindig is felelőtlen és cinikus angol politika elkövetett?
Felelőtlenséget
és cinizmust persze itthon is találni, Istennek hála kisebb
volumenben, mint az angoloknál. Amikor elkezdték a Rákóczy téri
metróállomás építését, terjedelmes cikkekben nyilatkozott a
kivitelező: igaz, hogy kénytelenek kivágni néhány útban lévő
fát – bárcsak ne kéne! –, de nincs ok a környezetvédői
aggodalomra, mert azon két, évszázados platánt, amely a teret
jobbról, balról őrzi a körút sarkánál, semmiféle bántódás
nem érheti, mert azokat védettként kezeli majd a konzorcium. Ez
néhány éve hangzott el. A napokban arra jártam, látom, hogy a
jobboldali famatuzsálemet – amely látta még Adyt, végigasszisztálta
Szabó Dezső utolsó éveit, akinek ablakai rányíltak, azután
őrizte az Elsodort falu írójának ideiglenes, Rákóczy téri sírját
– természetesen kivágták.
Hogy miért természetesen?
Azért, mert ma elfogadott, bevett, kanonizált gyakorlat az, hogy
a szerződéskötés előtt ígérgetünk fűt-fát, pénzt, paripát,
fegyvert, bármit, amit hallani akar a megrendelő, aztán, amikor
már miénk a szerződés, minden ígéretünket felrúghatjuk,
azt csinálunk, amit akarunk, mert szabad a pálya. Ez ma a
trendi. Lásd: az Alstom metrókocsik ügye.
Akinek nem
tetszik, ne nézze, de feljelentést is tehet. És akkor mi van?
Szőcs
Zoltán
|
