vissza a főoldalra

 2011.04.01. 

Letűnt világ
Kisida Erzsébet: Felvidéki harangszó

„Üresen, lezártan állnak a vidéki kúriák, elvadult az udvarokon a gaz. Lezárták az udvarházakat, rozsdásodnak a kapukon a lakatok. Letűnt egy világ, a földműves ember életének a világa. Vele együtt tűnt el a széles népréteg, a parasztság.”

Ezekkel a szívszorító sorokkal kezdi Kisida Erzsébet a Felvidéki harangszó címet viselő könyvét. Bizony ez így igaz, minden szó pontosan a helyén van.

Még 1990-ben is egymillió „parasztot” tartottak nyilván hazánkban, és ma azt mondják, hogy 170 ezer regisztrált gazdálkodó gazdálkodik Magyarországon. Ami a számok mögött van, arról szól ez a könyv, meg sokkal többről, arról az erkölcsi és hitbéli tartásról, ami sajátja volt a mi parasztságunknak.

Kisida Erzsébet jogász, de ez a Felvidéki harangszó olyan pontos élettörténet és néprajzi „lexikon” meg elbeszélés, ami szinte egyedülálló. Olvasom a sorokat és tűnődöm. Kisida Erzsébet azzal zárja a fejezetet, hogy

„A szülői házban édesanyám vár (mert ő mindig hazavárja a gyermekeit), az elsőszülött bátyám és családja szeretettel fogad. Megpróbálom összeszedni a visszahozhatatlant, megismételhetetlen múltunk morzsáit. Idézzük a múltat, az elszállt, soha többé vissza nem hozható időt. A szülői ház kertjében édesanyám mellé a farönkre ülök, papírral és írószerszámmal (mert nem szereti a mikrofont), faggatom. Ő kinyitja a Kincsesládikánkat.”

Kisida Erzsébet édesanyja szavaival idézi meg a múltat.

„Szülőföldünk, Viszló község valaha is kisfalu volt, de ma az ország egyik legkisebb települése. Az ország észak-keleti sarkában a Bódva völgyében fekszik, félúton Miskolc és Kassa között. Most az (ország)határon túl esik Jánok, Torna meg a többi falu. Lánykoromban úgy jártam oda bevásárolni, ügyeimet intézni, mint ahogy most járnak Edelénybe vagy Miskolcra – kezdi mondanivalóját édesanyám. Ma már csak a „kassi (kassai) szelet” érzem, meg az ég alját figyelem Nagyida felől.”

Rögtön belecsöppenünk a nagycsalád mindennapi életébe, a hétköznapokba és a családi ünnepekbe, a lagziba, a keresztelőbe, meg a szép, nagy, szent ünnepekbe, a karácsonyba, a húsvétba és pünkösdbe. Egyébként Kisida Erzsébet faluja görög katolikus falu. Szeretem a görög katolikusokat, sok nagycsaládot ismerek az ő világukban. Színes és szíves szavúak, jószívű emberek, ajtajuk mindig nyitva áll, és ott náluk érzed a nagycsaládok nagy életét. A görögök mélyen vallásosak, félik és tisztelik az Istent, de Máriával és Jézussal különös viszonyt ápolnak, mélyet és hibátlanul igazat. Na de toppanjunk be a családi eseménybe.

„A lagzi napja a hétfő volt. Ez a szokás megmaradt mind az 1950-es évekig. Már reggel óta gyülekezett a násznép, bundapálinkával kínálták meg a vendégeket, meg kalácsszeleteket hordtak körbe. Akkor még nem sütöttek süteményt, bort sem termeltek ezen a vidéken. Uborkát sem tettek el savanyúságnak, hanem céklát adtak a húshoz. Amikor a templomi esküvőről visszaérkezett a násznép, akkor ültek az ünnepi ebédhez. Tyúkhúslevest tálaltak elsőként. Utána a töltött tyúkhúst céklával, kaláccsal került az asztalra, majd a káposzta füstölthússal következett. (Akkoriban még nem főztek töltött káposztát.) Az ebéd végén tejbekása pirított vajjal leöntve, megcukrozva került a vendég elé. A lakodalmi vacsora fogásai alig tértek el az ebédtől.”

Ezt a szokást szegény és kevésbé szegény emberek egyaránt tartották.

„Apai nagyapám családja is igen szegényen élt.”

Kisida Erzsébet nagyanyja meséli a történeteket. Ezt adja tovább az édesanya a könyv szerzőjének.

„Apám alig volt 16 éves, amikor az utolsó lovuk is megdöglött. Azt megnyúzták, a bőrét eladták, annak az árából vett hajójegyet, és indult el apa Amerikába, hogy onnan segítse a családot. Igaz, apának a testvére, Marcsu, aki a Selyebről való, Kriván Jánoshoz ment feleségül, már apa előtt kiment az urával Amerikába, így apa nem a vakvilágba indult. Akkoriban, amikor apa útra készült, az abodiak is menni készültek. Apa hozzájuk szegődött.”

Itt kénytelen vagyok félbehagyni az idézetet – mert egy falunévnél megdobban a szívem. Abod! Ebben a faluban született édesapám 1910-ben. Amikor faggattuk gyerekkorunkban, hogy meséljen falujáról, tőle tudtuk meg, hogy a faluból nagyon sok ember vándorolt ki Amerikába. De nemcsak Abodról, az egész környékről, nemcsak a környékről, de Abaúj vármegyéből meg az országból is. Már jócskán felnőtt ember voltam, rádiósként arra a tájra vetődtem, s megkerestem apám szülőfaluját, Abodot. Királykútnál kérdeztem meg egy öregasszonyt, melyik úton haladjak Abodra. Hátán hátikosár volt, rajta persze fekete berlinerkendő, fején fekete kendő, és két kezében két ceglédi kanna. Tejet vagy tejfölt vitt a csarnokba. Az öregasszony letette a két kannát, és visszakérdezett: – Abodra tetszik menni? Kihez? – Apám született itt. – Az édesapja? – kérdezett vissza a mamácska. – Hogy hívták? Mondtam apám tisztes nevét, Győri Bertalannak. Az öregasszony szeme mosolygott. – A Berti? Együtt dolgoztunk a téglagyárban. Ő akkor 12 éves volt. Ott az abodi országúton földbe gyökerezett a lábam. Milyen sorsa lehetett apámnak gyermekkorában? 12 évesen a téglagyárban dolgozott. Abodot, a falut az országban nem ismerik, azt sem tudják, hogy hol van és létezik-e. Csak Kisida Erzsébet tudja. Hálás vagyok neki. Aztán megkerestem ezt a falut, ahova a téeszt soha nem engedték be, mert nyakas magyarok laktak ott. Van egy református meg egy görög katolikus temploma. Apám anyja református volt, méghozzá kemény református és bába. Anyám szerint csaknem ötezer gyereket fogott ki pályája során. Szóval Abod és Viszló, ez a csodás vidék, ahonnan száz és száz magyar vándorolt ki Amerikába, hogy a család élni tudjon.

És mit csináltak a magyarok Amerikában? A legkeményebb bányamunkát. Idézek a könyvből.

„János, Kishida András másodszülött fia úgy tudom 1912-ben vándorolt ki Amerikába. Ő is a pennsylvaniai szénbányákban dolgozott, több más magyar legénnyel együtt. Az egyik alkalommal valamilyen magyar helyre mulatságba mentek. Ott, Westlanden ismerkedett meg Gregóczki Terézzel. A beszélgetés során kiderült, hogy otthon, Magyarországon egymáshoz közel, a második faluban laknak. Gregóczki Teréz rakacaszendi lány volt. A falubeli lányok négyen indultak el Amerikába. Teréz 17 évesen fiútestvéréhez vándorolt ki. Egy igen gazdag bányatulajdonoshoz került szobalánynak. A 18-20 szobás villát takarította, meg vásárolni küldték. Mivel kezdetben nem beszélt angolul, az asszony felírta neki egy cetlire, hogy mit kell hoznia a kereskedőtől. Ő átnyújtotta a papírcetlit, a kereskedő meg átadta az élelmiszert. A számlát a tulajdonos hetenként rendezte. Teri néni a munkájáért nem kapott fizetséget, csupán ellátást. Kisida Jánosnak megtetszett ez a talpraesett bátor lány, pár hét múlva elhatározták, hogy egybekelnek. Nem sokkal, csupán néhány hónappal a menyasszony Amerikába érkezése után 1913. február 2-án Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén összeházasodtak. Teri néni után már nem dolgozott. Alig 10 hónap elteltével beköszöntött a családi öröm, megszületett a négy gyerek közül az első, Mariska.”

Itthon meg az első világháború után nagyot fordult az élet, az ország harmadára zsugorodott, de előtte még volt egy-két szörnyűség.

„Az életem három évvel az első világháború előtt kezdődött. Veszteségeinkről szinte semmit nem őriztem meg, hiszen csak néhány éveske voltam abban az időben. Az említett katonáknak a vasútállomásra kísérésén túl, amit apával tettem meg, egyetlen emlékem maradt. Az, amire már jól emlékszem, nem is a háborúhoz tartozik, hanem ahhoz, ami utána következett. Tisztán megmaradt bennem az, amikor Kun Béla legényei bevonultak a mi falunkba is. Csendes kis falu a miénk mind a mai napig, ezért nagy volt a döbbenet. Azzal szegezték az első meglátott emberre a fegyverüket, hogy: hol van az a burzsuj? Ez apám volt. Szolgálatukba állították. Nap mint nap szekerével igavonó állatával robotra vitték. Uralkodtak felette. Az egész falu felett hatalmaskodtak, dőzsöltek, berúgtak. Az asszonyokat bújtatni kellett, így csak az idős asszonyokat találták a portán. Az egyik alkalommal az egyik részeg nyikhaj rámutatott egy báránykára. Azt mondta nekem: „Nézd, ez a Jézuska!” röhögött hozzá.”

Volt persze még sok kegyetlen furcsaság, de ezt most hagyjuk. A vörös veszedelem elmúlt, jött a küszködés, a kínlódás, meg az életben maradás parancsa. Olvasom Kisida Erzsébet könyvében az alapvető parancsot:

„A gazdálkodás alapja, hogy szabályt véteni nem szabad, mert az igen megbosszulja magát. Ezt minden gazda nemcsak tudja, de be is tartja. A következő évi termés a gazda őszi szántásával kezdődik. Szűz Mária oltalma ünnepe (október 1.) táján az őszi búzát el kell vetni. Utána fel kell szántani a táblákat a tavaszi vetés alá. Télben szunnyad a természet, pihen az ember, kérődznek a barmai. De még alig olvad el a hó, amikor a gazda már rakja össze a szekeret, készül a tavaszi munkához, a vetéshez. Még a tavasz alig rezdült, még fújtak a böjti szelek, amikor a földművelő ember már készítette a vetőmagot. Aztán ha kifújta a szél az utakat, megszáradt a talaj, mihelyt lépni lehetett rá, a vetőmagot szekérre, a saraglyába tette. Kihozta a szenteltvizet, meghintette vele a szekeret, az igavonó barmot, a szerszámokat, a vetőmagot. Kereszt alakot szórt vele az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében. Amen! – kíséretében. Utána keresztet vetett magára, és úgy indult a határba, indította el a gazdasági életet. Útközben rossz, sáros utakon, ha nehezen húzták az állatok, a gazda leszállt a szekérről, mellette gyalogolt. Tavasszal az álltatok is gyengébbek voltak. Ha kellett, az is előfordult (különösen az emelkedőn), nekidőlt a lőcsnek, megtolta a szekeret, hogy segítsen az állatnak. Így védte az igavonóit, mert bizony néha az ember ereje olcsóbb volt, mint az állaté.”

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ez az áldás kísérte végig az összes paraszti munkát, és a paraszti élet teljességét. Az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre hivatkoztak a vetésnél, az aratásnál, a kukoricakapálásnál, a gyermek születésénél, az esküvőnél, és a nagy ünnepeken, de a hétköznapokban is. Ezek a görög katolikusok itt, Kisida Erzsébet falujában, Viszlón mélyen vallásosak voltak.

A falusi embernek ebben az időben a legnagyobb munka az aratás volt. Ma már nem, mert a tízezer kombájn 12 nap alatt learat mindent – ha jó az idő. Ha nem, akkor úgy járunk vele, mint tavaly, hogy az esők miatt nem tudtak 100-200 ezer hektárról aratni.

„Úgy tartjuk, hogy Szent Jánoskor, június 24-én felszakad a búza gyökere. Ilyenkor már fürkészik a gazdák, milyen termést ad majd a föld. Az év legnagyobb munkája a falu népének küzdelmes ünnepe az aratás. A közeledtével a gazdák határszemlére mentek. Végignéztek a búzatáblákon, kémlelték a termést. Leszakítottak egy-egy kalászt, az ujjaik között elmorzsolták, méregették, milyen a szem. Ha puha, akkor még nem lehet aratni. De késlekedni sem szabad vele, mert ha túlérett, akkor kipereg a szem a kalászból. Vériben kell aratni, így tartották az öreg gazdák. Gondosan kellett kiválasztani a legmegfelelőbb időt. Izgatottan várták, mikor lehet suhintani az első rendet. Aztán eljött annak is az ideje. Akkor a gazda bejelentette a családnak, hogy másnap megkezdődik az aratás. Hajnalban, alig pirkadt még, a gazdák hozzáláttak megverni a kasza élét. A kaszapenge hangjára, az acél csengésére ébredt a falu népe. Aztán az aratás ideje alatt rendszeressé vált a kaszaverés hangjának csengése, szinte pitymallatkor, a hajnali harangszó után. Sokszor még a legények kaszájának élét is a gazda verte ki.”

A jószágokkal hétköznap és ünnepnap mindig foglalkozni kellett. Hajnalban etetni, tisztán tartani, egyszóval gondozni őket. Ez többnyire a gazda feladata volt, de a tehenek fejése, a baromfi ellátása az asszonyok dolga. Olvasom a könyvben:

„Nagypénteken, a kora reggeli órában nagypéntekit vittek a gazdasszonyok a csordás házába. Szintén ingyenes juttatás volt. Régre nyúlik vissza az eredete, de megtartották. Minden család adott egy szakajtó lisztet, és minden jószág után szokás szerint járt egy tojás. A gazdasszony a szakajtó lisztbe beletette a tojásokat, letakarta szalvétával, karjára fogta a szakajtót, úgy vitte a faluvégi csordás házba. A gazdasszonyok jövése-menése, szóváltása tette forgalmassá, színesítette a reggelt. A mai időkben nem őrzik meg a szokásokat, elerőtlenednek, kikopnak. Mint ahogy a zöldcsütörtöki ostorcsapkodás elmaradt a 60-as években, úgy a „nagypénteki adása” is módosult. Ma már a csordás asszony jön el a gazdasszonyhoz az év bármely szakában, és kéri el a járandóságot.

…A tehenek tavasszal tejeltek a legjobban. Nem véletlen, hogy néhány fazekas a tejescsuporra dőlt betűkkel május feliratot rótt. Ősszel, amikor a napraforgó kalapot kivertük, az üres kalapot meg fosztás után a fosztalékot ették a tehenek, akkor is jól tejeltek. Ilyen időszakokban volt úgy, hogy kétszer köpültünk hetente. Emlékszem, gyermekkorunkban milyen nehezen vártuk ki, míg megköpül mama. Szaladtunk hozzá, amikor láttuk, hogy befejezte a köpülést. Nagy karéj kenyeret vágott, megkente friss vajjal, nekünk adta. Soha nem ettem annál jobb vajaskenyeret! Köpüléskor a vaj mellett író is keletkezik. Frissen megittuk, vagy hidegen vacsorára tettük el. Gyakran – tejfel helyett – evvel a friss íróval habarta be a babot a gazdasszony. Néha még a malackáknak is vitt belőle. Az ebédre főzött túróstésztára vajat pirított.”

A kenyérsütés nagy szertartás volt, és nehéz munka.

„Voltak olyan ügyességükről híres gazdasszonyok, akik mire (télben) megvirradt, már ki is szedték a kenyeret a kemencéből. Én nem siettem annyira, mert reggel még hideg van, ezért nem akartam megfázatni a tésztát. Két óra elteltével, amikor megsült a kenyér, kenyérsütő villával kiszedtem a kemencéből, tajusöprűvel megsöpörgettem az alját, aztán az asztalra egymás mellé raktam. A meleg kenyeret sosem szabad egymásra rakni, mert megnyomódik. Amikor egy kicsit meghűlt, megszegtem az egyiket. Csak egy kromkát vágtam le belőle, hogy megnézzem, hogy milyen kenyeret sütöttem. Ha gyenge a tűz, nem sült át eléggé. Akkor az alsó héja felett sületlen „szalonnás” a kenyér, mert a gyenge tűznél „megfenesedik”. Ezért a gazdasszony mindig inkább egy kicsit több kemencefát tett a tűzre. Amikor teljesen kihűlt a kenyér a kamrában, a lisztes láda feletti gerendára erősített rúdra szerelt polcra felraktuk. Vetőabrosszal takartuk le. Jó szellős ez a kenyérnek. A kemence körül még rendet kellett magam után tenni. Hoztam még két-három szál kemencefát, beraktam a kemencébe, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek legyen min hűsölni.”

Kisida Erzsébet a nagy ünnepek szokásait gyönyörűen írja le. Az ünnepek a mindennapi életet aranyozzák be. A karácsony nyilván hogy a legnagyobb ünnepek egyike. Olvassuk a sorokat.

„A templomhajóba érve a kisded jászol előtt, mint a pásztorok, letérdelve köszöntöttük őt. Megszületett a világ megváltója! Igen, ebből fakad az a szeretet, amely ezen az éjszakán körbeöleli a világot. Amikor megkezdődött a szertartás, egy szívvel, egy lélekkel énekeltük a keleti egyház szertartása szerint: Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten.”

És a könyv szerzőjének segítségével bepillanthatunk a karácsonyi előkészületekbe, odaülhetünk a karácsonyi terített asztal mellé, és meghallgathatjuk a kántálásokat, a falu egyik legszebb népi szokását.

A húsvét egészen különös ünnep Viszlón is, meg ezen a vidéken a görög katolikusoknál. A húsvétot a nagyböjt előzte meg. A szigorú böjti szabályokat betartották a népek.

„A legismertebb nagyböjti étel a traszanka: a gruját héjában megfőzzük (gruja=burgonya) megpucoljuk, megtörjük, megsózzuk, hordóskáposztával, savanyú káposztával, meg néhány cseppnyi olajjal összekeverjük. Tót ételnek tartják, de ízletes étel, amit früstökre főznek a gazdasszonyok. Ha marad belőle, megesszük napközben is.”

A kiváló jogász, Kisida Erzsébet gyönyörű néprajzi könyvet írt a Felvidéki harangszóval. Budapesten is vannak egyházközségek, illetve templomok, ahol szombatról vasárnapra virradóan tartják a feltámadási szertartásokat. Görög-katolikusoknál Viszlón mindig éjjeli szertartás a feltámadás. Addig szigorúan tartják a böjtöt. Más katolikus vidéken már szombaton a kora esti órákban nézik az eget a családtagok, hogy feljött-e már a hold, mert akkor felszeletelhetik a sonkát, meg is kóstolhatják. A görögkatolikusoknál más a helyzet. A feltámadási szertartásig csak semmi étkezésbeli ünneplés. A szertartás végén a gazdasszony siet először haza, hogy sütőbe rakja a hurkát, a kolbászt, meg egyéb finomságot, hogy mire hazaér a család, már frissen tudja tálalni a böjt utáni első eledelt. És a feltámadást követően ezen a vidéken  – de hallottam ezt Budapesten is, magam is így köszönök – így köszöntötték egymást a falusiak tótul: Christos voscres, vojisztna voscres (Krisztus feltámadt, valóban feltámadt). A nagyszombati szertartások egyike a vízszentelés. Őseink, a falusiak ritka kincsnek tartották a jó és egészséges vizet, megszentelték és óvták. Mintha sejtették volna előre a XX. század elején, hogy a század végére a világ nagy bajba kerül, mert fogytán az egészséges édesvíz.

Becsukom a könyvet, Kisida Erzsébet könyvét, hallom lelkemben a felvidéki harangszót, és megismétlem a húsvéti köszöntést, megteszem ezt majd az idén is tótul, apám emlékére is, aki szintén így köszönt nálunk húsvétkor: Christos vosres, vojisztna voscres.

 (Kisida Erzsébet: Felvidéki harangszó, Kráter Kiadó, 2009.)

Győri Béla