vissza a főoldalra

 

 

 2011.04.01. 

Mitől magyar a magyar?

A kérdés csak látszólag bugyuta, viszont ősibb, mint hinnénk: gyakorlatilag egyidős nemzetünkkel. A magyarság legnagyobbjai számára is a kérdések kérdése volt a Mi a magyar?, egyáltalán nem véletlen, hogy 1939-ben Szekfű Gyula e címen állította össze azóta klasszikussá nemesedett tanulmánykötetét, melyben a feltett kérdésre rajta kívül Babits, Kodály, Ravasz püspök, és még egy tucat kiváló magyar szellem igyekezett a lehető legautentikusabb választ megadni. De akkoriban annyira a levegőben volt a magyar entitás megragadásának igénye, hogy számos olyan kiválóság is közreadta a maga Mi a magyar-ját, aki a Szekfű-féle válogatásból kimaradt: Szabó Dezső, Illyés Gyula, Keresztury Dezső stb. Egytől egyig mind nagyon sok okosat és fontosat mondtak, nyilván közelebb is vitték olvasóikat a kérdés megválaszolásához, de – ha lehetek őszinte – valójában ma sem tudom, mitől magyar a magyar, mi az az ezerszer áldott, láthatatlan, de minden porcikánkban ott lévő égi permet, amely magyarrá teszi a magyart, megáldva-verve ezáltal egy olyan sajátos, kín-lódó, heroikus és altruisztikus sorssal, amelyet egyetlen más európai nép sem képes felmutatni. Értelemszerűen felfogni sem. Mécs László telibe talált, amikor így fogalmazott: „Magyarország a népek Krisztusa”.

2011-ben a híreket hallgatva, a beszélgetésekre figyelve az ember azt hihetné, hogy a dokumentummal igazolható állampolgárságtól magyar a magyar. Meggyőzőnek tűnik a dolog, hogy a nemzethez tartozás és az állampolgárság közé egyenlőségjelet tegyünk, mert ez így magától értetődő, olyanképpen, mint ahogyan összetartozik a zebra a csík. Igaz, kevesen szoktak beleütközni a kérdésbe, hogy ha valami – külső vagy genetikai – okból zebra mama újszülöttje nem csíkos, akkor tekinthető-e zebrának? Hogy zebra mama zebrának tekinti utódját, ahhoz nem férhet kétség, de ha a kétkedők erre nem hajlandók, akkor viszont minek tekintik? Az elszakított részeken élő, állampolgárság nélküli magyarok milliói voltak eddig a csík nélküli zebrák, de velük kapcsolatban egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ki csodák, mi csodák, hova tartoznak. Most viszont, hogy átvehetik magyar állampolgárságuk hivatalos dokumentumait is, mindenki számára nyilvánvalóvá vált besorolásuk. A kettős állampolgárság intézményesítésével csak egyetérteni lehet, de bizony még abban is igaza van a kormánynak, hogy ezen státusz igénylése, az állampolgári eskük letevése nagymértékben erősíti, összefogja, egységesíti a magyarságot, stabilizálja a nemzetet.

Amivel nem tudok egyetérteni, az az, hogy az állampolgárság megadása csak akkor teljes, csak az által válik befejezetté, ha vele együtt megadják a szavazati jogot is. Mielőtt automatikusan bólintanánk erre az első pillanatban oly demokratikus és méltányos tervre, érdemes lenne elgondolkozni néhány részleten. Először is Széchenyi meglátásán, mely szerint a pártoskodás tette tönkre a hont, másodszor pedig Szabó Dezsőn, aki azt nyilatkozta száz évvel Széchenyi után egy brassói lapnak, hogy a politika tette tönkre Magyarországot. Nem vagyok fanatikus rajongó, azt el tudom képzelni, hogy Széchenyi tévedett, azt is, hogy Szabó Dezső tévedett, de hogy mindketten tévedtek volna egyugyanazon dolog megítélésében, azt már nem tudom elképzelni. Ha pedig nem tévedtek, ez a következőt jelenti:

Ha kiterjesztjük a választási jogot az elszakított részek magyarságára, ezzel gyakorlatilag felszólítottuk őket – kvázi hazafiúi kötelességükké tettük -, hogy vegyenek részt, foglaljanak állást a magyarországi pártpolitikában. Márpedig ez a pártpolitika a legnagyobb megosztó erő, ami létezik. Az állampolgárság megadásával életre próbálunk hívni egy egységes, összetartozó, történelmi nemzetet, viszont a pártpolitizálásba való betereléssel azonnal meg is osztjuk azt? Mi értelme ennek? Mi értelme, haszna, nemzeti hozadéka lesz annak, ha Kézdivásárhelyen az a néhány tucatnyi magyar, aki kiváltotta állampolgárságát, a honi pártviszályok cezúrája mentén fog beszélni vagy nem beszélni egymással? Közöttük is lesznek fanatikus MSZP-sek, fideszesek, jobbikosok, netén LMP-sek is? Ha így lesz, akkor bizony ez a „cseppben a tenger” legkárosabb megnyilvánulása lesz, és joggal tehető fel a kérdés: ezért adtuk meg, és ők ezért vették fel az állampolgárságot?

Hogy mitől magyar a magyar, természetesen nem tudom definiálni: nálamnál sokkal fényesebb szellemek sem tudták. Azt viszont – mióta a Fidesz szorgalmazza az elszakított részek magyarságának is megadni a választójogot, vagyis beerőszakolni őket a hazai politikába – tudom, hogy mitől nem magyar a magyar: a pártpolitikától nem az. A nemzetet életveszélyesen, végletesen és véglegesen megosztó pártpolitikától.

Vannak helyzetek, amikor történelmi hivatás és kötelesség a politizálás: az odamondás a hazudozónak, az odacsapás a tolvajnak, a melléállás az üldözöttnek, a kiállás az arra méltó ügyek mellett, vagy a tiltakozás az ártani akarók miatt. De vannak helyzetek – meglátásom szerint ilyen a határon túli magyarság helyzete is –, amikor történelmi hivatás és kötelesség nem politizálni! Ami a T. Ház patkójában történik, noha érinti őket is, nem rájuk tartozik, azt befolyásolni nem az ő dolguk, legkevésbé a kötelességük, mert ha ezzel próbálkoznak, nyerhetnek ugyan itt-ott egy kevés pártelőnyt, de elveszíthetik legfőbb kincsüket, a tiszta, stabil, feltétel nélküli, eredendő és megőrzött magyarságukat. Ugyanis anélkül, hogy észrevennék már nem magyarok, hanem MSZP-sek, fideszesek, jobbikosok és LMP-sek lesznek ők maguk is, és a másikban is ugyanezt fogják látni.

Szörnyű ár ez a választójogért cserébe. Higygyék el, nem éri meg.

 

Szőcs Zoltán