vissza a főoldalra

 2011.04.15. 

„Az utolsó nyáron”
András Ferenc filmrendező emlékezik Csengey Dénesre

András Ferenc rendezőt munkakapcsolat és barátság is fűzte Csengey Déneshez, akivel közösen írták Az utolsó nyáron című film forgatókönyvét. A cselekmény 1989-ben játszódik és olyan értelmiségiekről szól, akik tanácstalanok a küszöbön  álló magyarországi változásokkal szemben. Mindannyian a nyolcvanas években kialakított és biztosnak hitt egzisztenciájuk tudatában élnek. Egyik társuk, Horváth Imre tűnik a legzavarodottabbnak, legjobb barátja lánya iránti szerelme és leendő politikai szerepvállalása miatt. A balatonvidéki nyaralójában rendezett születésnapi ünnepség drámai módon készteti szembenézésre tetteik következményeivel a „nagy generáció” jelenlévő tagjait, mindenekelőtt a főhőst, aki a hajnali percekben tudja meg, hogy a barátja lánya gyereket vár tőle.

– Hogyan került kapcsolatba Csengey Dénessel?

– Bereményi Géza mutatta be egy reggel a lakásukon, ahol A nagy generáció című film forgatókönyvét írtuk – válaszolta  András Ferenc. – Csengey Dénes egy könyvet tartott a kezében, melynek az volt a címe: „..és mi most itt vagyunk”. Ebben Bereményiről és Cseh Tamásról írt. Akkor még nem volt időm elolvasni az egészet, csak néhány részletet, de az is nagyon megfogott. Dénes egész délelőtt velünk maradt, hosszasan beszélgettünk, rendkívül rokonszenvesnek tűnt a gondolkozása. Tudta, hogy ki vagyok, látta a filmjeimet. Azt tervezte, hogy kisregény ír egy páncélos fiúról, akinek kötelező volt részt vennie 1968 augusztusában Csehszlovákia lerohanásában. Akkor már volt egy darabja, A cella, ami ment a színházban. Innentől kezdve rendszeresen találkoztunk, amikor Dénes a fővárosba jött.

– Miként született ebből az ismeretségből Az utolsó nyáron című film?

– Barátok lettünk. Sok nyarat töltöttünk el együtt Kővágóörsön, néha közösen ünnepeltük a húsvétot vagy a karácsonyt. Dénesről hamar kiderült, hogy sokkal aktívabban politizál, mint mi, nemcsak művei révén kíván véleményt alkotni, hanem hajlandó aktív szerepet vállalni a közéletben. Szoros kapcsolatot tartott fenn politikusokkal, akikre meghatározó szerep várt 1990-től. Mikor a Vadon című filmemet forgattam, ebben elhangzott egy dal, melynek ő írta a szövegét és Cseh Tamás a zenéjét. Ennek a dalnak olyan hatása volt, mint egy új Kossuth-nótának, arról szólt, hogy elkerülhetetlenek a változások, olyasmire van szükség, ami gyökeresen új és merőben más, mint a régi. Mind a ketten szerepeltek is a filmben. Ezután következett Monor, majd Lakitelek, és megalakult az MDF. Az új párt létrejötte után Dénes sokkal erősebben kezdett kötődni a politikához, mint az irodalomhoz. Több kísérlet után végre sikerült közösen filmet készítenünk. Úgy gondolom, hogy Az utolsó nyáron az egyetlen olyan film, amely a rendszerváltás pillanatában játszódik és politizál is. A „nagy generáció” egy másik vetülete azokról mesél, akik anyagilag vitték valamire a hatvanas évek végétől kezdve. A főszereplő, Horváth Imre abszolút alakmása Csengey Dénesnek, lényegében önmagát írta meg ebben a szerepben, amelyet Cserhalmi György remekül játszott el. Nem egy az egyben, de sok mindent bevallott önmagáról és arról ellentmondásos helyzetről, melybe a politikai szerepvállalása, illetve a magánéleti helyzete miatt került.

– Mikor értesült a haláláról?

– Azt szerettem volna, ha együtt nézzük meg a filmet vágás után, de hiába próbáltam őt utolérni három napig, pedig mindenütt kerestem a lakásától kezdve a „fehér házig”. Amikor elkezdtem nézni kazettán a film legvégső változatát, éppen annál a résznél, mikor kiírták Csengey Dénes nevét, megszólalt odahaza a telefonom. Soproni Ági színésznő hívott fel, tőle tudtam meg, hogy a Magyar Rádióban bemondták: Csengey Dénes halott. Nagyon megrendített a hír. Elkezdtem telefonálni, de senki sem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy valójában mi történt vele. Számomra Dénes halálának volt egy eléggé furcsa előzménye. A taxisblokád után egy téli este Kővágóőrsről készültem elmenni valahová, de olyan irgalmatlan köd volt, hogy vissza kellett fordulnom. Ahogy visszafordultam, úgy láttam, mintha egy imbolygó, szentjánosbogárszerű dolog volna előttem az úton. Megálltam, kiszálltam, akkor láttam, hogy Dénes állt ott, a szokásos módon, panyókára vetett farmerkabátjában, cigarettával a kezében. Rám várt. Leültünk a konyhánkban és beszélgetni kezdtünk. Hihetetlenül szomorúnak és rosszkedvűnek tűnt, hajnalig vigasztaltam. Közben egyfolytában az az érzésem volt, hogy valami nagy baj van készülőfélben. A parlamenti munka rengeteg terhet rótt rá, emellett voltak magánéleti gondjai is: szerelmes lett, elvált a feleségétől, de a két kisfiától sehogy sem tudott elszakadni.

– Milyennek látja a költőt, ha visszagondol rá?

– Ugyanolyannak, mint régen. Egy farmerruhás garabonciásnak, akinek hihetetlen tűz lobogott a szemében, főként kezdetben, amikor még úgy tűnt, hogy tényleg lesz rendszerváltás. A kislányom tudta, hogy Dénes költő és meg is kérdezte tőle, amikor találkoztak, „biztos, hogy nem te vagy Petőfi?” Hasonló természetű emberek lehettek, mind a ketten korán és tragikus módon hagytak itt bennünket, mérhetetlen fájdalmat okozva azoknak, akik közel álltak hozzájuk.