vissza a főoldalra

 2011.04.15. 

A megmerevedett káosz – már rendszer
Sulyok Katalin–Siklós László: Elsüllyedt birodalom

Amikor még a Nők Lapja című hetilap jó újság volt, ott dolgozott Sulyok Katalin, aki csecsemő- és gyermekgondozóként dolgozott, majd évekig alkalmi munkából élt. 1968-ban az egyik riportja kirobbanó sikert aratott. Férje, a szerzőpár, Siklós László 10 évig dolgozott a váci hajógyárban – segédmunkástól kultúrigazgatóig. Utána évekig alkalmi munkából élt: közveszélyes munkakerülő volt. Könyvük alcímének odaírták, hogy esszéregény. Lehet, hogy esszéregény, legyen meg a szerzők akarata, szerintem egy igen súlyos korrajz, a Kádár-korszak Magyarországáról.

Könyvismertetőnk címéül adtam „A megmerevedett káosz – már rendszer” címet. A szerzők Szolzsenyicintől kérték kölcsön ezt a félmondatot. A könyv a legegyszerűbben szólva súlyánál, de beltartalmánál fogva is rendkívül figyelemreméltó. Több mint 700 könyvoldal, és számtalan, a hétköznapokból vett súlyos gondolat. Nyissuk ki hát ezt a különös könyvet, ami több mint 10 éven keresztül hevert a kiadóknál, mert bár elismerték erényeit, nem adták ki, mert nem volt hozzá bátorságuk.

Tehát az első mondatok.

„Égesd el a kézirataimat – suttogta rekedten Katalin, egy héttel a halála előtt, a kórházi ágyon.

Zavartan hallgattam, bólogattam. Szavakat várt. Ahogy akarod. Ha úgy akarod. Persze.

Totális kiábrándulás.

Útban a megsemmisülés felé. Ha lehetne, azt kérné, vele együtt. Szerette a tüzet nézni. Egyszer tüzet raktunk az udvaron, kivágott fák gallyaiból. Sokszor raktunk tüzet, mert sok megvénült, kiszáradt fát kellett kivágni. A törzsét felfűrészeltük, a cserépkályhában eltüzeltük. A gallytömeget az udvaron. Lajza megbabonázva nézte: négy lábát terpeszbe szétrakva, megmerevedett, és keservesen nyávogott. Végignézte, amíg elhamvadt, csak parázs maradt. Totális kiábrándulás vezetett bennünket oda, hogy elégessük megjelent könyveink megmaradt példányait. A rendszerváltás csődje, a nihil, látni az alattomos hatalomátvételt. És most következnek a kéziratok. Minek tovább őrizni, ha úgyse lesz belőlük könyv.

A kéziratok egy része közös. Mint ahogy közös az életünk. Többet együtt írtunk. A macskákról szóló regényt. Lajos atya tanácsainak szövegét javítottam. Bujdosó Szerént a véreddel írtad. Az enyémmel is. Katalin nem vár magyarázkodást. Tovább lép. Magamban kell elvégeznem.”

És Siklós László, Sulyok Katalin férje már magára maradottan végzi el a rá nagyobb munkát. Nem égette el a kéziratokat, és nagyon jól tette.

Az eredeti tehetségű Sulyok Kati tartotta a kapcsolatot nemzedékével, és a magyarországi birodalom egyik-másik főemberével, például magával Aczél Györggyel is. Így emlékezik rá:

„A Nagy Vadász étterme N. V. Vadásztanya a Vadász utcában, az Arany János utca mellett. A tér belső oldalán. Fiatalokkal ülök hosszú asztal mellett.

Esték 1969-ben. Aczél elvtárs itt üldögél a fiatalok között estéről estére. Barátkozik, kóstolgat bennünket.

Magából nagyon jó riporter lesz, mondja nekem. De szomorú is vagyok.

Miért?

Mert nem mi csináltuk, nem a saját kreációnk.

Örüljenek, ha készen kapnak valakit.

Egy fenét öröm. Kevésbé tudjuk formálni, persze mindenkit kézben tartunk.

Ez fenyegetés?

Biztonság.

Kinek a biztonsága?

A miénk is, az egyéné is, így nem tud kisiklani.

Ma este megint haza kell támogatni Turánit. A népes 15-20 fős társaságból józanul csak ketten állunk fel zárórakor, Aczél és én.

Milyen szomorú ez, mondja Aczél.

Maga egyáltalán nem szomorkodik emiatt.

Csak nem lát a vesémbe Katika?

Azt nem képzelem, hogy mindig, de most igen. Látom a hazug, kaján részvétet a szája szélén, amit a bajusz sem tudott eltakarni. Ez nagyon jól jön Aczél elvtársnak.

Ne hívjon engem elvtársnak, mert maga hivatalosan nincsen velünk.

Miért is nincs?

Ne várjanak hitet egy tíz éve albérletben nyomorgó házaspártól, akit csaknem 10 éven át kirúgtak minden szerkesztőségből, akik alkalmi munkából élnek…

Biztosan rosszat írtak.

Azokat az írásainkat kezdik most hozsannázva közölni.

Mostantól másképp lesz. De miért örülnék én ennek a részeg bandának? Jobb sorsra érdemes értelmiségi palánták, a jövő évtizedek derékhada! Hadd halljam, mivel oldja fel az ellentmondást?

Maguknak az a jó, akkor tudják kézben tartani a jövő értelmiségét, ha azok bukdácsolnak valami szenvedély mocsarában, ha kézben tarthatók, ha kiszolgáltatottak, ha formálhatók. Aczél elvtárs mondta épp az imént.

Miért lenne ez éppen jó a demokráciának? Így gyengébb művek jönnek létre. Arra van szükség. Nehogy kritizáljanak, túl sok negatív dolog kerüljön felszínre. Ugyan felszínre kerülhet bármi, de csak a hullámokon lebegve, és a hullámzást is mi irányítjuk. Gondoljon bele: ha szabadon hagynánk, hogy ez a Turáni-figura meg a Gyurkovics figura, meg a Hernádi figura, meg a Pilinszky figura országos meg nemzetközi sikerre vinné a mocskos gondolatait! Arra persze vevő lenne a nyugat! Ezeket kordában kell tartani, párosítani, lefokozni az erejüket.”

Sulyok Katalin tökéletes Aczél-portrét nyújt át nekünk ebben a könyvben. Majd ellátogathatunk e korszak életkörülményei közé, az albérletbe, a kölykeit gondosan nevelő macskák közé, az elhagyott ház tájékára, a szocialista ünnepnapokba, a körzeti orvosi rendelőbe, Déry Tibor feledhetetlen nagyvonalúságához és nemtörődömségéhez, majd megismerhetjük a szerző asszony Kádárnak írt levelét, és a Kádár-féle diktatúrát. Menjünk el tehát Sulyok Katalinnal és Siklós Lászlóval a Csillaghegyre.

„Családi ház Csillaghegyen. Kertváros a nagyvárosban. Oázis. Csupa napfény, derű, reménység. Pillantás a Kevélyekre. Karnyújtásnyira a Nagy-kevély erdő borította hegyoldala. Hűvös szellőt hoz a nyugati szél. Nyáron költöztünk oda. Hét négyzetméteres cselédszobából el kellett jönnünk, mert nősült az egyik fiú, odament helyünkre a másik.

Télen a Nagy-kevély közelebb jött, vagy a kert végét tolták oda. Kik? A kert végében áll a budi. Áll? Mozog, zörgeti a szél. Jeges, metsző szél fúj bele oldalt, alul. Ott készül. Nem tudtuk. Így volt jó. Milyen boldogan foglaltuk el a három és félszer három és fél méteres szobát. Milyen készségesen válaszoltunk mama Manya kérdéseire.

A kérdések:

Mióta házasok?

Akarnak-e gyereket?

Hol dolgoznak?

Remélem, van rendes munkahelyük?

Mi a foglalkozásuk?

Pestiek vagy vidéki származásúak?

Ha pestiek, mi bajuk a szüleikkel, hogy elköltöznek tőlük?

Kik járnak magukhoz látogatóba?

Miután alázatosan válaszoltunk a kérdésekre, utána mondta el Manya mama az álláspontját.

Ide nem szülhetnek gyereket. Tudom, hogy a törvény megvédené magukat, de aki itt megpróbálta, azt kiszekíroztam, elzavartam. Maguknak se hagynék békét, hiába mosolyognak most.

Ha nem fizetik rendesen a lakbért, ugyanez történik.

Ha részegek, ugyanez az eljárásom.

Ha túl sok látogatójuk lenne, ugyanez. Találkozzanak másutt. Kivéve a szülőket. Más nem jöhet.”

Ugye milyen pontos leírás? Jól ismert mondatok ezek abból a korosztályból, amelyben élt Sulyok Katalin, Siklós László meg mi. Ebből az egész Szolzsenyicini megfogalmazás szerint megmerevedett káosz világunkban egyedül a macskák nevelhették, oktathatták kölykeiket, meg a vadállatok. Sulyok Katalinéknak volt két örökölt macskájuk.

„Az emberek azt hiszik, hangoztatják is: az állat mindent ösztönösen tud. A génjeiben van, amit az élethez tudnia kell. Mi ezt határozottan cáfoljuk. (Volt más anyamacskánk is, akit megfigyelhettünk, s ha az állatnak valóban ösztönében lenne az utódok nevelése, tanítása, akkor annak a kölykei legalább az alapdolgokat tudták volna.)

Hogy a macskaéletre módszeresen tanítja kölykét az anya, mármint a jó anya, és ezt valóban tudni kell, azt először Julisnál láttuk, később pedig annak lányánál, Lajzánál tapasztaltuk. A két kölyöknek hamarosan nevet adtunk. A vörös kandúr Kokó lett, a háromszínű pedig Lajza.

Julis jó három hétig ki nem mozdult a macskái mellől. Egész nap szoptatta és mosdatta őket, az ablak alatti rongyon. Csak addig volt távol, amíg evett, és elvégezte a kis és nagy dolgát a kertben. Amikor a két kis macska már mászott, becserkészték a hálóhelyük környékét, majd a szobát, Julis ült a földön mellettük, és figyelte kölykeit. Ha valamelyik pisilt, kakilt, ahol éppen rájött a szükség – ő máris ott termett és eltakarította a piszkukat. Négy- hetesek múltak, már valamennyire határozottan jártak (olykor még elestek) Julis leült az előszobában, és odahívta kölykeit. Elnyúlt a földön, szoptatott, majd figyelte, amint gyerekei az előszobát felfedezik. Amikor már kellőképpen megbarátkoztak ezzel a helyiséggel, kiült a tornácra, és magához hívta őket. A nyávogó hang eltért attól, ahogyan nekünk szólt valamiért.

A nyitott ajtóban megjelent a két kiscica, de megijedtek a nagy fénytől, a világosságtól, és visszaszaladtak a lakásukba. Anyjuk befeküdt melléjük, szoptatta, nyugtatta őket, majd ismét kiült a tornácra, és újra kihívta őket…”

S mindez zajlott amúgy elhanyagolt falusi vagy városi környezetben. Rend tehát csak a macskák életében volt. Menet közben megjegyzi Sulyok Katalin:

„Cikket írtam a Nők Lapjában arról, hogy százával és ezrével pusztulnak a falusi házak. Lakói sorsukra hagyják, évekig el sem adják, lakatlanul megy tönkre sok-sok értékes lakóhely. És nemcsak kicsi, sorvasztásra ítélt falvakban. Megírtam, hogy évekkel ezelőtt mi is egy ilyen elhagyott kísértetházba költöztünk. Szerencsére a gazdájának nem volt annyi ereje és pénze, hogy tetézze a rombolást további átalakítással, például meghagyta az utcára nyíló szoba mindkét ablakát, így a parasztházat viszsza tudtuk az enyészettől hódítani. A cikkben nem volt szó arról, hogy melyik faluban, milyen utcában, kinek a házáról van szó. A jelenségről írtam, a történelem viharáról, arról, hogy milyen aljas módon avatkozik bele a hatalom: hagyják ott a fiatalok a falut, városba, gyárba menjenek dolgozni, élni. A totális ellenőrzés-befolyás alá. Hamarosan képeslapot kaptam Golyvásék lányától, ők voltak a ház utolsó tulajdonosai.

»Kedves Kati. Pár éve még hálás üdvözlőlapot kaptunk tőletek. Nem hiszem, hogy édesanyám megérdemelte volna a Nők Lapjában megjelenő cikket. Ő eddig szeretettel gondolt rátok, és most pedig belebetegedett a cikk elolvasásába, ezt a megaláztatást nehezen tudja elviselni. Megnyugtatásul: a ház soha nem volt parasztház. Az istállóba az utolsó 40 évben, míg a szüleimé volt, négylábú nem tette be a lábát, apám, ha paraszt lett volna, talán nem kapott volna infarktust, és még most is ott élnénk. Elhanyagolt is annyira volt, amennyire egy másfél éve üresen álló ház lehet, de ezt tudtátok, ezért kaptátok meg ilyen kevés készpénzért. Nem kívánok olyan karácsonyt, amilyet ti szereztetek a családunknak. Baby«”

Tehát ebben a korszakban a paraszti múlt már szégyennek számított, mert azzá tették a rendszerben. És ebben a korszakban a környezetben ki- és lecsapódó állapotokat természetesnek tartották az egykori tulajdonosok. Szétrohadt a falu? Szétrohadt. De akkor sem volt a ház parasztház. Ez így, leírva sértegetésnek számított.

És ebben az új világban nézzük meg a szocialista ünnepeket. Hamisítatlan Sulyok-Siklós leírásban. Ünnepre készülnek a faluban.

„1970. szeptember 8-án lesz 25 éve, hogy megérkeztek az első transzporttal a besenyő családok.

Mármint tik. Hohó! Ahhoz, hogy itt legyetek elvtársak, előbb ki kellett telepíteni a svábokat. Az ünnep 1971. május 4-e. legyen, azon a napon mentek el 25 évvel ezelőtt. Hajnalban, de nem mentek, hanem erőszakkal megfosztották jogaiktól és elzavarták őket. Schindler elvtárs ha ezt a hangot üti meg, kivezettetem.

Maga miért nem ment utánuk?

Mert egyvalakinek értenie kellett a bányában az ácsolathoz, és a tisztelt besenyő elvtársak csak a répa egyeléséhez értettek. Ha ugyan…

Hagyjátok az öreget, szenilis.

Javaslatot kérek. 1945. április 4-ét a felszabadulást javaslom. Azt anélkül is ünnepeljük.

1972. április 10. akkor jöttünk mi, szlovákok Mórról pedig márciusban. És a Jászság alantas? Mink másodrendűek vagyunk?

1945. február 11. a magyar Kommunista Párt megalakulása. Ez az igazi ünnep.

Ez csak 15 ember ünnepe, az alapítóké.

De elvtársak! Az egész országé.

És aki nem párttag, hogy ünnepel majd?

Akkor a földosztás napját, az mindenkit érint.

Engem például már hidegen hagy.

Azért, mert kiléptél a téeszből?

A zsellérek ezeréves álma, az a legméltóbb ünnep. Az ipari munkás éppúgy építi a szocializmust, mint ti, akik csak a földet túrjátok.

Jó hogy szóltatok. 1949. szeptember 7. + 25 év. 1974 lesz az ünneplés ideje.

Hol van az még! Mit találnál ki?

Legyen a tanács VB megalakulás ideje, 1950. október. Még él a mi drága Rózsika elvtársnőnk.

Az kicsoda?

Ezt a művelődési ház igazgatója kérdi? Fegyelmit indítunk az elvtárs ellen. Ő volt, Rózsika néni volt az első tanácselnök.

Olvastam a 46-os május elsejéről, amikor grófi kastélyban ünnepeltek. Az bizony szép volt. A gróf az erkélyről nézte, hogy tapostuk össze a füvit, meg fejszét vagdostunk a vörösfenyőibe.

Mit csináltatok?

A favágók fejszevagdosó versenyt rendeztek. Ki hányszor találja el a legöregebb fenyőfát. Könnyű volt, mert 213 éves – ezt ordibálta a gróf. Az alatt meg a fasiszta Horthy kormányzó is pezsgőzött, azt mesélték, onnan indultak vadászatra.!!!”

Aztán még az ünneplésre várók megtárgyalták azt is, hogy mi legyen a menü. Birkapörkölt, javasolta az egyik, krumplival. Azt csak ti, román puliszkaevők javasolhatjátok – szólt közbe az egyik. És megszületett a javaslat.

„Rántott húst javaslok, bécsi szeletet. Kapitalista ételt kommunista ünnepen! Micsoda ellenforradalmi tempó. Rántott karaj krumplival, uborkasaláta, torta. És mindenki befizeti az árát a párttagok kivételével. Ekkor beszaladt a terembe Didi, a félnótás fiú és kiabált. A legények a bányászkocsmában kést rántottak. Jászok püfölik a besenyőket, a tótok a románokat, folyik a vér elvtársak. Nevetnek. Bözsi elvtársnő, add neki egy percre a bal csecsed. Addig úgy sem nyugszik. És Didit nyilvánosan megszoptatják.”

Ez volt a szocialista ünnep. Nem kevésbé káprázatos a körzeti orvos rendelője sem.

„Hétfőn nem szabad a körzeti orvoshoz menni, mert beteg. 8-kor kinyitják a kaput, az ajtót, beül az asszisztens, aki nem más, mint Zsuzsi, a doktor felesége, gyűlik a tömeg. A tömeg hétfőn gyűlik csak igazán. Aki pénteken nagymosásba kezdett, meszelésbe, tapétázásba, takarításba, hiába fáj itt-ott, mára halasztotta. Aki csak éppen kezdett beteg lenni, még elment dolgozni, hátha hét végén megjavul. Van otthon gyógyszere, bekapkodja. Aki hétvégén telezabálta magát, az mind itt nyög. Epegörcs, májduzzanat, cukorbaj, töltöttkáposzta, sör, bor, pálinka, öt krémes, egy romlott közte.

Ülünk és várunk, nem tudjuk, ma milyen recept szerint zajlik a rendelés. Sorszám nincs. Az érkezésnek semmi értelme, lehet, hogy lét határozza meg a tudatot. De a helyzetet nem a lét határozza meg. Egyenként megyünk be, vagy csoportosan. A múltkor hogy volt. Engem vizsgált, mögöttem vetkőztek, receptet írt… Nocsak, magát megvizsgálta? Akkor kiváltságos. Ne is folytassa. Kiszól az asszisztens: jöhetnek az injekciósok.

Betódulnak heten. Három férfi, négy nő. Két ember tétován áll bent, ők új lakosok. Álljanak a falhoz! – motyogja a doktor. A férfiak letolják a nadrágot, a gatyát, a nadrágban lévő nők is a szoknyát felhúzzák, a bugyit oldalra. Balról jobbra indulok. Mondja a nevét maga is. Itt nincs kivétel, nekem minden fenék egyforma. Nono doktor úr, az enyémet ne vegye egy kalap alá a Józsi bácsiéval, tiltakozik Boriska. Foglalkozásra nézve bárpincér. Egyesek szerint kurva. Kalap alá nem veszem, a bárban megteheti, hogy külön mutogatja. Röhögnek és öltözködnek.”

Ilyen volt Magyarországon a teljes körű ingyenes orvosi ellátás. Erről jut eszembe, hogy Orosháza mellett egy faluban fiatal frissen diplomázott doktor érkezett. Jól kijött a négy elemis téeszelnökkel. Megállapodtak a doktorral némi honorárium fejében, hogy 38 fok láz alatt nem írnak ki senkit betegállományba. Ez is az ingyenes orvosi ellátás világába tartozott.

Külön szót érdemelne Déry Tibor, az arisztokratikus nagy író. történt pedig, hogy megállapodott Sulyok Katalinnal és Illyés Gyulával, hogy várja őket szombat este egy baráti csevelyre. Mind Sulyok, mind Illyés Gyula megjelentek Dérynél, de előző este ő elutazott valahova. Sulyok Kati megbocsátott, hogy Illyés mit mondott, azt nem írja le a történelem.

Még egy jellemző történet az elsüllyedt birodalomból. Azt írják a szerzők:

„Bulgakov levelet ír Sztalinnak valahogy így:

Ön bizonyára nem tud arról, hogy milyen mocskos dolgokat művelnek az írókkal, személy szerint velem. Sulyok Katalin levelet írt Kádár Jánosnak: Ön bizonyára nem tud arról, hogy milyen szemét mód viselkednek a szerkesztők és író elvtársak… A diktátorról a diktatúra alatt a közönséges polgár nem akarja elhinni, hogy az az elnyomó zsarnoki rendszer korlátlan embere.”

Szóval Sulyok Katalin kihallgatást kért Kádártól. Természetesen válaszra sem méltatták az írónőt. Kádár nem foglalkozott az értelmiségiekkel. Csak keserűen jegyzik meg a szerzők a könyvben:

„Kádár elvtárs a Kommunista Párt főtitkára, teljhatalmú diktátor, Moszkva helytartója, talpnyalója, többszörös gyilkos, közvetve és közvetlenül köze van a forradalom leveréséhez.”

Ezek a sorok is megtalálhatók Az elsüllyedt birodalom című esszéregényben. Nincs mit csodálkozni azon, hogy még a rendszerváltás után sem jelenhetett meg ez a korrajz. Először 2008-ban adták ki a könyvet, a Kráter gondozásában.

Győri Béla