vissza a főoldalra

 2011.04.15. 

A tamburától a passiójátékokig

Rusz Milán színművész, a Magyarországi Szerb Színház igazgatója 1963-ban született Szegeden. 1982-ben ORI tangóharmonika művésznek nyilvánítja. 1985 – 1988: az Újvidéki Egyetem Művészeti Akadémiája színész szakán tanult. 1988-tól két évig a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke, 1990-ben diplomázott. 1985 – 1988 –ig az Újvidéki Színház, majd egy évig a Nemzeti Színház gyakorló színésze. 1990-től négy éven át a Győri Nemzeti Színház tagja. 1995-től 1999-ig a Joakim Vujic Szerb Színház, 1999 –től három évig a Magyarországi Szerb Színház Kht. ügyvezető igazgatója. 2002-től 2007-ig „szabadúszó színművész”. 2007-ben újra a Magyarországi Szerb Színház Kht ügyvezetője. Főbb szerepei: Katona József: Bánk Bán – Solom mester (Nemzeti Színház), Ábrahám Pál: Viktória – Jancsi (Győri Kisfaludy Színház), Huszka Jenő: Lili bárónő – Frédi (Győri Nemzeti Színház), Jacobi Viktor: Sybill – Poire (Győri Nemzeti Színház), Maugham – Szenes – Nádas: Imádok férjhez menni… Bill (Győri Nemzeti Színház), Huszka Jenő: Gül Baba – Mujkó (Győri Nemzeti Színház), Mrozek: Emigránsok – XX (főiskolai vizsga és szerb nyelven a Szerb Színházban), Dürrenmatt: János király – Pandulpho (Joakim Vujic Szerb Színház), Csongrádi Kata: „Énekelj, Déryné!” – Egressy Gábor (Turay Ida Színtársulat), Molnár Ferenc: Játék a kastélyban – Almády (Szerb Színház). Zombor Rózsája címmel ő írta az első szerb nyelvű operett szövegét. Két szerb nyelvű versantológiában jelentették meg fiatalkori verseit, és szerb drámákat ültetett át magyar nyelvre.

 –Remélem, nem veszi provokációnak a kérdést: magyarországi születésű szerbnek tartja magát?

 –Gyakorta felvetődik nálam az identitás kérdése. A magyarországi szerb közösség tagja vagyok, ebben a közösségben élek, dolgozom. Édesanyám angyalföldi magyar családból származik, míg édesapám szerb.

 –A magyar-szerb viszony korán sem volt és ma sem felhőtlen. Elég gondolni a Damjanich-szobor felállítását követő reakciókra. Hogyan vélekedik: ezek a kisebb-nagyobb politikai csatározások mennyiben gátolják meg azt, hogy a két nép megismerje egymás kultúráját?

 –Azt gondolom, hogy mikor a két nép összetűzésbe kerül, mikor az egyiknek a másikkal van problémája, akkor általában önmagával van baja. Hárításokról, a gondok kivetítéséről van szó akkor, mikor az egyik nép tagjai a másikat vádolják. Amennyit tudok a történelmi viszontagságokról: akkor rendeződött politikailag és gazdaságilag a két nép helyzete, mikor jó kapcsolatokat ápoltak, hiszen szomszéd nációkról van szó.

 –Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész egyszer azt nyilatkozta nekünk, hogy nem ismerjük a szomszédos népek kultúráját. Az irodalomban jártasok is alig ismernek szlovák, román, vagy szerb írókat. Miroslav Krleza íróról hallhattunk, de ő horvát származású.

 –A közelmúltban még létezett az  ún. jugoszláv drámairodalom és kultúra. A történészek, irodalomtörténészek is vizsgálják, kutatják a jugoszláv művelődéstörténetet. Krleza valóban horvát származású, de talán jugoszláv is, oly annyira, hogy Tito esküvői tanúja volt.

 –Olvastam, hogy szerbhorvát nyelvű iskolában tanult. Létezik ilyen nyelv, hogy szerbhorvát? Vagy ez egy olyan mesterséges dolog, mint a csehszlovák?

 –Nem beszélek sem csehül, sem szlovákul, így erről nem tudok nyilatkozni. Oroszul tanultam valamennyit, de nem vagyok nyelvész. Amikor általános iskolába jártam, akkor létezett még a szerbhorvát nyelv, amit az ott tanulók mind elsajátítottak. Ezen a nyelven is kommunikáltunk.

–Szülei, felmenői közt volt művész?  

–Erről nincs tudomásom. Orvos családból származom, szüleim rajonganak a zenéért és az irodalomért. Édesanyám zongorázik, édesapám pedig tamburázik. Nagyobb családi összejöveteleken mindnyájan játszunk valamilyen hangszeren, s éneklünk magyarul, németül, szerbül, franciául. Mindez hangulat kérdése. Öcséim közül ketten, Harry és Péter Brüsszelben élnek, András öcsém, aki továbbvitte édesapám és édesanyám hivatását, jelenleg Németországban praktizál.

 –Ha jól tudom, még a színészet előtt a zene felé vitte az útja. A gitár volt az első hangszere?

 –A tambura. Ez egy népi hangszer, ami régen ismert volt Magyarországon is. Ma főleg a Vujicsics-együttesnek köszönhetően éli a reneszánszát, s inkább a délszlávok használják. Erre a hangszerre édesapám tanított. Nagypapámtól harmonikázni, és a szegedi zeneiskolában gitározni tanultam. Ez nem volt nehéz, mert a gitár és a tambura rokon hangszerek. Budapesten pedig Adrovicz István gitárművész volt a mesterem. Harmonikát is tanultam a fővárosban, Diószegi Zita tanárnőnél a XIII. kerületi zeneiskolában.

 –Megismerte gyerekként a délszláv irodalmat, és a zenekultúrát is?

 –A deszki iskola szerb tagozatában végeztem el az első négy osztályt. Úgy, hogy az elemi első négy osztálya, ugyanabban a tanteremben tanult - egy tanítótól - négy éven keresztül. Itt kezdtem megismerkedni a szerb kultúrával. Ez az iskola a helyi ortodox templom mellett helyezkedik el, és az ’50-es évig egyházi tulajdonban volt. Édesanyám mielőtt az orvosi egyetemre ment bölcsészetet tanult az ELTE magyar-történelem szakán. Ő megismertetett a nagy magyar írókkal, míg édesapám –aki jól tájékozott a délszláv irodalom világában– a szerbekkel. Nagypapám pedig az ortodox egyházi művészetet hozta közel hozzám. Vallásos családban nevelkedtem, így mindegyik nagy egyházi ünnepen részt vettünk.  

–Ehhez kapcsolódik, hogy később ön írt egy ortodox passiójátékot.

 –Igen, írtam egy passiójátékot, a szentendrei betlehemes játékok és a csíksomlyói iskoladrámák alapján. A címe:Szentendrei Evangélium. Annak idején a Kerényi Imre által rendezett Csíksomlyói passióban játszottam a Várszínházban, s ezzel a darabbal Olaszországban is turnéztunk. Nagyon megragadott ez a passiójáték, bár nem az ortodoxia szellemiségét tükrözi a szentek színrevitele. Ezért nem írtak passiójátékot a görög-keletiek. Mi viszont itt élünk Magyarországon, s ez nekem nagyon hiányzott, s megfogalmazódott bennem: olyan gazdag a szentendrei szerb hagyomány, hogy ez alapján írok egy passiójátékot. Ezt 1993-ban mutattuk be az akkori Nemzeti Színházban – akkor még a győri társulat tagja voltam - , a Hevesi Sándor téren Ablonczy László igazgatása alatt. Ő találta ki az első kisebbségi színjátszó fesztivált, s helyett adott a rendezvénynek a Nemzeti Színházban. Maga a fesztivál a Várszínházban volt, de a mi produkciónkat beengedték a nagyszínpadra. Ez a darab volt tehát a legújabbkori hazai szerb színjátszás alapja.

 –A magyarországi szerb egyház hogyan fogadta ezt a passiót? Hiszen náluk ismeretlen ez a műfaj.

 –Magával a színházzal, a komédia műfajával évszázadokon keresztül nem találta meg a közös szálat az ortodox egyház.

 –Csak a szerb, vagy a román, az orosz és a görög is?

 –Valószínűleg a többi pravoszlávnál is így van, bár ezek valamilyen fokon különálló egyházak. Autokefál, nemzeti egyházakról van szó és még él a középkori struktúra. Ha saját pátriárkával rendelkező egyháza van egy népnek, csak akkor beszélhettek önálló államról keleten. Mindez megmaradt a történelem folyamán. Az viszont lényeges, hogy az én szentendrei passiójátékomra – a Szentendrei Evangéliumra - Őexellenciája Danilo Krsztics, akkori Budai Szerb Ortodox kerület püspöke áldását adta. Innentől kezdve a passiójáték – azt gondolom - létjogosult műfaj az ortodox egyházban.

 –Nem csak ebben volt úttörő a munkásága, hiszen ön írta az első szerb nyelvű operettet, a Zombor Rózsáját.

 –A szövegkönyvet írtam, úgy hogy merítettem a Csárdáskirálynő, a Viktória, a Lili bárónő operettekből. Azokból, amelyekben játszottam. Ennek ellenére a mi operettünk egyikhez sem hasonlít. Zombor egy kis város a Délvidéken, sokszor vendégszerepeltünk már ezen a településen. Ennek a városnak a hangulata a mai napig megfogja az embert. Rabul ejt a fiákerek, a tamburák és a műdalok világa. A zenét Lengyel Gábor, délvidéki születésű magyar barátom írta, aki jól ismeri a szerb kultúrát. Az alap tehát a szerb folklór. A magyar operettekben is megjelenik a csárdás a bécsi formanyelvbe foglalva, mi pedig a szerb népzenét vettük alapul. Az előadást én rendeztem, aminek 2003-ban volt a bemutatója az új Nemzeti Színház nagyszínpadán, szintén egy nemzetiségi fesztivál keretén belül.

 –Mekkora sikere volt ennek Szerbiában?

 –Minden elfogultság nélkül mondom: ez volt kint a legsikeresebb darabunk. Vicsek Károly – magyar származású filmrendező – öt kamerával felvette, mikor a Palicsi Nyári Játékokon ezt az előadást játszottuk. Tudomásom szerint hétszer adták le ezt az előadást a belgrádi tévében – többek között szilveszterkor, főműsoridőben.

 –Rockoperát is írt, ez a Farkasok pásztora. Itt is librettistaként szerepel?

 –Amikor felvetődött a rockopera készítése, akkor még nem volt kapcsolatom egyetlen egy zeneszerzővel sem. Mertem nagyot álmodni – és nekiláttam a komponálásnak, de megakadtam. Ekkor ismerkedtem meg Lengyel Gábor zeneszerzővel, aki a zenében szerzőtársam lett, ahogy a prózában Dujmov Dragomir, magyarországi szerb író. A rockopera Szent Száváról, az önálló Szerb Ortodox Egyház megalapítójáról és testvérről, I. Istvánról szól. Száva 1220-ban a pápától engedélyt kap arra, hogy szerb ortodox érsekként áldja meg a szerb király koronáját. Száva Bizánc nevében koronázza meg testvérét, így eldőlt az ország orientációja. Főiskolásként játszottam az István a királyban az egyik lovagot és a jegyzőt is, s akkor született meg a rockopera ötlete.

 –A magyarországi szerbek mennyire ápolják kulturális és egyházi hagyományaikat?

 –Fantasztikus, hogy milyen szinten őrizte meg hagyományait a hazai szerb kisebbség. Találkoztam olyan amerikai második generációs, szerb és magyar származású emberrel is, aki egy szót sem tud mondani ősei nyelvén. 1690-ben 40-60 000 szerb család települt át Magyarországra Csarnijevics pátriárka vezetésével a mai Koszovóból és más szerb területekről, amelyek még mindig a Török Birodalom ellenőrzése alatt álltak. Egy részük délen telepedett le, másik részük pedig Ráckeve és Szentendre környékén. De Esztergomban, Komáromban és Győrben is van szerb templom. 300 év után még él a szerb nyelv, a vallás és a kultúra. Ez nem csak a szerbséget, hanem azt a közeget is dicséri, ahol mindez fennmaradhatott. Elsősorban erre kéne gondolni, s nem a két nép közti feszültségekre. Mi már általános iskolás korunkban jártunk fellépni – s ezt folyattuk a középiskolában is – a délszláv településekre. Ezzel is ápoltuk a hagyományokat. Voltak tehát fényes korszakai is a két nép történetének és remélem egy ilyen küszöbén állunk.

 –Több magyar drámát, színművet ültetett át szerb nyelvre, így az Indul a bakterházat is. Ugyanott vannak a poénok, mint nálunk?

 –Ha japán darabot fordítanék, akkor ez jóval nehezebb lenne. Pinczés István barátom mesélte, hogy amikor a Tótékat rendezte Tokióban, a japánok mást tartottak a műben humorosnak, mint mi. Könnyebbséget jelent esetünkben, hogy két egymás mellett élő népről van szó. Egyformák a problémáink, s szinte ugyanazon dolgokon nevetünk. Ezért nagyon könnyű volt a fordítás. Előtte többször játszottam a magyar darabban Buga Jóskát a Cseke Péter által rendezett darabban. A rendező kitalálta, hogy ez egy zenés darab legyen, s harmonikázzak benne. A szerb nyelvű előadásnak hasonló a sikere, mint a magyarnak, a dallamvilág más, de a poénok ugyanott ültek.

 –Ezt eddig csak Magyarországon játszották?

 –Szeretnénk kivinni Szerbiába is. Egyértelmű, hogy az előadást piaci áron nem tudják kint megvenni tőlünk. Az már jó, ha az útiköltséget és a szállást fizetik. A szereplők honoráriumát viszont nem tudják állni. Ezért remélem, hogy újra kiírja a kiemelt művészeti célok pályázatát a NEFMI, s kapunk erre támogatást.

 –Ha a fellépésről van szó, és Szerbiát említ, akkor a Vajdaságra, vagy Belgrádra gondoljunk?  

–Rendszeresen fellépünk Zomboron, Újvidéken, Nagybecskereken, Szabadkán, Óbecsén, Zentán és néha Balgrádban is fellépünk. A Farkasok pásztorával viszont bejártuk az összes nagyobb szerbiai települést.

 –A szerbiai kisebbségi színjátszással jó a kapcsolatuk?

 –Remek, s ez abból is fakad, hogy az Újvidéki (magyar) Színház színész-gyakornoka voltam a ’80-as évek közepén. miközben az újvidéki színházi főiskola magyar tagozatán tanultam. Eredetileg a jugoszláv tagozatra jelentkeztem, de oda nem vettek föl, pedig magyarországi érvényes felvételivel mentem oda.

 –Tehát nem kint zajlott a felvételi?

 –Aki kint szeretetett volna tanulni, annak Magyarországon kellett felvételiznie. Én Ádám Ottónál tettem érvényes felvételi vizsgát. A harmadik rosta után kaptam egy dokumentumot, ami külföldi színművészeti főiskolákhoz is érvényes volt. Újvidéken az iskola kommunista vezetője viszont azt mondta: maga nem jugoszláv, így csak a magyar tagozatra mehet. Ráadásul újra kellett felvételiznem. Akkor hatan kezdtük el a magyar tagozaton a tanulást. Évfolyamtársam volt – többek közt - Vicei Natália, aki a szabadkai színház művésznője, s a közelmúltban tüntették ki Jászai-díjjal, és Giricz Attila, az Újvidéki Színház tagja. Nem szűnt meg a kapcsolatom a kinti magyar művészekkel. Krizsán Szilvia játszott  a Júlia kisasszonyban, Törköly Levente is fellépett nálunk.

 –Lépjünk vissza az időben. Leérettségizett, majd ORI-vizsgát szerzett tangóharmonikából. Vendéglátózott?

 –Vállalom, egy dobos kollegával jártuk az országot. Sajnos mára kiirtották a vendéglátóhelyekről az élő zenét.

 –Holott szülei orvosnak szánták.

 –Két évig tanultam orvosi egyetemen. Akkor is inkább a medikusszínpad előadásai foglalkoztattak. A Játék a kastélyban egy igen sikeres produkciónk volt. Szüleim látták, hogy csakis ezzel szeretnék foglalkozni, és ezért belenyugodtak a döntésembe.

 –Újvidéken tanulta a színjátszást, de mégis Budapesten diplomázott. Miért?

 –Igaz, Faragó Árpád az Újvidéki Színház igazgatója szerződést ajánlott fel, de azt nem tartottam volna jónak, hogy határon túli színészként kevesen ismerjenek a magyar szakmában. S a magyarországi szerb színház is az álmom volt. Így átjöttem, és Szinetár Miklós tanár úrnál folytattam a harmadik osztályt.

 –1993 előtt tehát nem volt szerb színház Magyarországon?

 –A szerb színjátszás itt született meg Budapesten, a Rondellán, ahol a Kis Magyar Pesti Színkör működött. Helyet adtak a szerb Joakim Vujic társulatának, akik1813. augusztus 24-én ősbemutatót játszottak. Azóta beszélhetünk (-) polgári szerb színjátszásról. Erre a hagyományra építettem, amikor 1993-ban bemutattuk a passiójátékot. A színház két év múlva intézményesült. Igaz, már 1991-ben bemutattunk egy darabot, Mrozek: Emigránsokét, s akkor horvát és szerb színházként próbáltunk működni, de a délszláv háború miatt nem lehetett közös hazai színház.

 –Először Joakim Vujic nevét viselte a színház, majd elhagyták.

 –1993 és ’95 között nem voltunk jogi személy, és Pesti Szerb Stúdiószínpadnak hívtak minket. Ezután intézményesültünk. Természetesen az önkormányzatok nem kapkodtak értünk, végül Pomázon fogadtak be bennünket, de nem volt sem játszóhelyünk, sem próbatermünk. Ekkor a lórévi polgármester, Alexov Lyubomir, elhívott minket, úgy hogy a művelődési házban játszhattunk. Akkor a régi nevet „otthagytuk” Pomázon, és egy új kht-ét alapítottunk.

 –Itt beszélgetünk a Nagymező utcai játszóhelyen. Ezt mikor lett a színház tulajdona?

 –Egy évvel ezelőtt adták nekünk használatra ezt a helyiséget. Előtte csupán helyiségeket béreltünk. A mostani egy hatvan férőhelyes, kis színház, alapvető technikai felszereléssel.

 –Az előtérben képeket látni a falon. Kiállításokat is rendeznek?

 –Hogyne! Nem csak szerb származású, hanem más kisebbségekhez is tartozó képzőművészek is kiállítanak nálunk.

 –Kialakult már a színház törzsközönsége?

 –A magyarországi szerb kisebbségek saját hetilapja van, s ebben hirdetjük előadásainkat. 1995-től sikerült színházba járó közösséget toborozunk, tehát várják előadásainkat. Játszunk Budapesten, Pomázon, Szegeden, Deszken, Battonyán, Baján, Pécsett, Siklóson és Lóréven.

 –Csak szerb nyelven játszanak?

 –Amit a néző nem tud megtekinteni magyarul, azt kizárólag szerb nyelven adjuk elő. Igaz, legutóbb az Indul a bakterházat magyar nyelvű felirattal játszottuk. Azokat a kortárs szerb drámákat viszont , amiket idehaza csak nálunk láthatnak, magyarul is játsszuk. Előfordult, hogy ugyanazok a színészek léptek fel délután 4 órakor a szerb nyelvű és este 8-kor a magyar előadásban. Az is lényeges, hogy anyanyelvi szinten kell játszanunk, minden akcentus nélkül. Nagyon nehéz feladat így 5-10 színészt alkalmaznunk. A fő célunk, hogy a nagy szerb drámákat bemutassuk. Radoslav Zlatan Doric nevét kell megemlíteni, az Újvidéki Színház alapítóját, aki több magyar nyelvű darabot is rendezett kint, nálunk pedig a Nem félünk a farkastól c. előadást állította színpadra. Nem csak rendező, hanem drámaíró is, akinek a Ne adj’ Isten szerbek egyesülnek c. szatíráját mi is játszottuk magyarul a Budapesti Kamaraszínházban. Doric szeretett volna magyarországi kőszínházakban rendezni, de ezt már nem élhette meg. Szeretnénk a közeljövőben ezt a darabot az ő emlékének tisztelegve elvinni néhány színházba, Kecskemétre, Szolnokra.

 –Milyen forrásból működnek?

 –A Magyarországi Szerb Színház fő támogatója a Magyar Köztársaság mindenkori kormánya. Eddig az összes magyar kormány támogatta a kisebbségi színjátszást a produkciók függvényében. Lényeges a művészeti színvonal és az előadásszám is.

–Milyen új darabbal készülnek?

 –A Svejk vagyok c. zenés darabot szeretnénk bemutatni. Ilyen címmel magyar nyelven látható Mikó István darabja, amiben Poldit, a harmonikást alakítom, s mi egy ahhoz hasonlót szeretnénk játszani.

Medveczky Attila