vissza a főoldalra

 2011.04.15. 

Mindszenty József és Stefan Wyszynski

Példaképekre pedig szükségünk van: ínséges és békés időkben egyaránt. Hiszen a szellem és a lélek megnyomorításának, az agyak kilúgozásának veszélye nem kizárólag egy-egy zsarnokság idején fenyeget, de legalább annyira a gondtalan jólét, a fegyverszünet békének nevezett éveiben is. Mi több, alighanem kijelenthetjük: a fenyegetettség békeidőben még nagyobb, mint a terror alatt. Az elbutulás, a lelketlenné válás veszélye megnő, mivel a folyamat csendben, észrevétlen folyik, nincs ki vagy mi ellen küzdeni; s mire feleszmélnénk, már túl késő. Mire észbe kapnánk, addigra a homo sapiens ígéretes pályafutásának vége. A napjainkban zajló amerikanizáció, a fogyasztói társadalom mindent bekebelező terjeszkedése e veszélyt hordozza magában.

Szerencsére nem maradtunk egészen magunkra. Az isteni gondviselés különös titka, hogy a vészterhes időkben mindig kerít egy-egy olyan egyházi vezetőt, aki bátor kiállásával utat mutat és sokak számára lelkierőt kölcsönöz. A XX. század második felében a száz sebből vérző Magyarországon és Lengyelországban is adatott ilyen vezéregyéniség a hívek számára: Mindszenty József és Stefan Wyszynski bíboros. A lengyel és a magyar nép immár ezer esztendeje tartó barátsága, közös szálakon szövődő történelme számos szép párhuzamot szült. Számos olyan, szellemi értelemben vett ikerpárt, akikről nyugodt szívvel állíthatjuk: akár egyenlőségjelet is tehetnénk a neveik közé. Az irodalmi nagyságok közül Petőfi Sándor és Adam Mickiewicz alakja forrt ekként egybe – hiszen mindketten a romantika korának lángelméi voltak, s egyaránt a hazafiság, a nemzeti függetlenség hirdetői, a forradalom lángjának táplálói. A magyar tanórákról ismert hasonlat szerint „Mickiewicz a lengyel Petőfi”, ám ez megfordítva is igaz: lengyel barátaink úgy tudják, hogy „Petőfi a magyar Mickiewicz”. Ez az oda-vissza rokonítás Mindszenty és Wyszynski esetében is érvényes: alakjuk, életútjuk és bátor következetességgel vállalt társadalmi szerepük megannyi vonatkozásban hasonló.

Köbli Tamás domonkos szerzetes arra vállalkozott, hogy egy karcsú könyvben tömör összefoglalást nyújt e két főpásztor sorsának egyezéseiről. A Magyar Domonkos Rendtartomány gondozásában 2010-ben napvilágot látott, kétnyelvű (magyar és lengyel) művében világosan és tömören, ötven oldalba sűrítve tárja elénk a két életút tanulságait. Hűség az egyházhoz, hirdeti a borítóról a főcím, s csakugyan: mindkét főpap cselekedeteiben, tanításában a hűség volt az egyik leglényegesebb momentum. A három fejezetből álló tanulmány elsőként a magyar egyház történelmi és politikai beágyazottságát, szerepét boncolgatja: mindenekelőtt tisztázza a hercegprímási rang és az esztergomi bíborosok jelentőségét hazánk múltjában, az Osztrák–Magyar Monarchia kezdetéig visszatekintve. A második fejezet a katolikus egyház lengyelországi helyzetét vázolja fel, óriási társadalmi súlyának magyarázatát keresve. Külön alpontban foglalkozik a lengyel egyház helytállásával a kommunista diktatúra évtizedeiben. A harmadik fejezet (a tézis és az antitézis után létrehozva a szintézist) a két főpap, Mindszenty és Wyszynski szerepét taglalja a sztalini hatalommal szembeni ellenállásban. Felidézi mindkettejük fogságát és kiszolgáltatottságát, és részletesen kitér az 1956-os események – vérbe fojtott októberi forradalom Magyarországon és eltiport június végi munkásfelkelés Poznanban – folyamán tanúsított magatartásukra.

A szerző egyik legfőbb érdeme az egyenes beszéd. Ennek köszönhetően kertelés nélkül, vonzó őszinteséggel értékeli a magyar békepapi mozgalmat. Szókimondóan leszögezi, hogy „míg más kommunista országokban jelentéktelennek tűnt a békepapi szerveződés – Lengyelországban például semmilyen befolyásra nem tett szert, Csehszlovákiában feloszlatták, Romániában megalapítani sem sikerült –, addig Magyarországon sokáig, egészen a kommunista rezsim bukásáig működött”. Kötete záró fejezetében a szerző kifejti: „A Lengyelországba látogatók rögtön észreveszik, hogy ott zsúfoltak a templomok. A volt szocialista blokk országai között ez kétségtelenül egyedülálló. A vallásgyakorlók száma messze felülmúlja az európai országokéit. Pedig Lengyelországot ugyanúgy megviselte a diktatúra, mint a blokk többi tagját. Ám a Stefan Wyszynski vezette egyház – a szó nemes értelmében – megtanult élni, működni a drasztikusan megváltozott körülmények között. Tudott engedni, amiből engedhetett, és fel tudta emelni a szavát, ha a jogairól volt szó. Nem engedte szétzilálni a nyáját, annak egysége érdekében kész volt mindenre. (…) Ezáltal a lengyel prímás óriási tekintélyt vívott ki magának még a nem hívők körében is, hiszen egyházán keresztül hazáját, szülőföldjét is képviselte.”

A magyar klérus magatartásának, döntéseinek ellentmondásosságát mutatja, hogy hiába ment bele jelentős része a békepapi játszmákba; a megfélemlített Püspöki Kar 1950. augusztus 30-án hiába írta alá a kommunisták által kikényszerített megállapodást (a cselekvőképességétől megfosztott Mindszenty távollétében Grősz József kalocsai érsek látta el kézjegyével az okmányt), mindez összességében semmi jót sem eredményezett. Másképpen fogalmazva: vajmi kevés áldás fakadt belőle. Hiszen a kommunistákkal kötött alku káros következményeit, erkölcsi terhét a magyar katolikus egyház a későbbiekben számtalanszor megérezte, sőt megállapíthatjuk, hogy a mai napig érzi. Az alku hiábavalóságát pedig többek között az is mutatja, hogy egy héttel annak aláírása után az ÁVH-s banda ötvenhárom szerzetesrend működését függesztette fel, a szerzeteseket pedig embertelen módon, éjjel teherkocsikra kényszerítve elhurcolta. A harmadik fejezetben Köbli Tamás úgy összegez: „Amíg Lengyelországban – nem minden áldozat nélkül – az egyház viszonylagos békében működött tovább, addig a magyar püspökök tudomásul vették a szerzetesrendek feloszlatását, főkegyúri jogokat hangoztattak, egy részük pedig még a rezsim támogatására is hajlandó volt.” Ez az őszinte alaphang végigkíséri a művet, azt a reményt keltve az olvasóban, hogy az erkölcsi megtisztulás folyamata immár feltartóztathatatlan.