vissza a főoldalra

 2011.04.22. 

Egy végvári kultúrlovag

Fehér László Gábor klarinétművész, régizenész, zenetanár, egyetemi docens 1955-ben született a partiumi Végvár községben. Tanulmányait a végvári általános iskolában kezdte. Középiskolai tanulmányait a Temesvári Zeneművészeti Líceumban végezte, klarinét szakon. Az 1974/75-ös tanévtől a Bukaresti Zeneakadémia hallgatója. Harmadévesen az Országos Modernzenei Verseny első helyezettje lett. 1978-ban államvizsgázott jeles eredménnyel; klarinétművészi és szakközépiskolai tanári diplomát szerzett. Ezt követően 1980-ig a bukaresti George Enescu Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. 1980-tól négy évig a Temesvári Állami Operaház klarinétosa, szólamvezetője. Házassága révén 1984 májusában Magyarországra települt át. A Debreceni MÁV Szimfonikus Zenekar és a Csokonai Színház klarinétosa volt, majd később a dorogi Erkel Ferenc Állami Zeneiskola tanára lett. 1987-től az esztergomi Állami Zeneiskolához került, majd 1989 őszétől a PPKE Vitéz János Pedagógia Karán, az ének-zene tanszékén dolgozik adjunktusi, majd 1997-től docensi beosztásban. 1997-ben megszerezte a felső fokú fúvószenekari karnagy minősítést. 1998 júniusában a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán megszerezte második diplomáját régizene és blockflöte szakon. Húsz éve tagja az Esztergomi Monteverdi Kamarakórusnak és a Strigonium Consort régizene együttesnek is, amely egy igazi Ister-Granum régiós csoportosulás, mivel tagjai Esztergom, Párkány, Nyergesújfalu, Dunabogdány zeneiskolák zenetanárai alkotják. Alapító tagja a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Zeneiskolának, ahol huszonhat éve folyamatosan oktat a fafúvós tanszakon, valamint tizenhárom évig vezette a zeneiskola ifjúsági fúvószenekarát.

 –2004. június 4-étől a trianoni békediktátum aláírásának időpontjának emlékezetére, minden nap délután fél ötkor megszólal az esztergomi Szent Tamás hegy kápolnájából a város szignálja. A négy égtáj irányába fordított hangszórókból a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” című dal hangzik fel, mely emlékeztet az első világháborút követő, a magyarság szempontjából sorsdöntő eseményre. A hét utolsó két napján a szignál hosszabban hallható, az említett dallamon kívül négy másik dal is elhangzik. Ezek a „Boldogasszony Anyánk”, „Krasznahorka büszke vára”, „Ott, ahol zúg az a négy folyó” és az „Erdő mellett estvéledtem…”. A dalokat ön játszotta föl tárogatón. Kisgyermekként a Partiumban, de akár később a temesvári opera tagjaként, gondolt-e arra, hogy erre bármikor sor kerülhet az életében? Ezeket a sokak által irredentának minősített dalokat eljátszhatja?

 –Dehogyis! Azt sem tudtam, hogy mi az „irredenta” szó. Az elszakított országrészből, Partiumnak a Temesvártól délre eső vidékéről, Végvárról származom. Ez egy kis magyar, református falu, igazi végvár a déli Kárpátok lábánál, ahol még egy kis tömbben él a magyarság. Nagyszüleim, szüleim ismerték és hallottak ezekről a dalokról, de még otthon sem beszéltünk a békediktátumról. Több régi hasonló hazafias nótát ismertünk, de az említetteket nem. Mint mindenhol az elszakított ország-részekben félelemben élt a magyar közösség.

 –Lehet, hogy a Részeken még jobban, mint Székelyföldön?

 –Nem hiszem. Mindenki meg volt félemlítve, nem csak a magyarság, hanem a románság is. Tabu volt, hogy Erdély egykor Magyarországhoz tartozott. Ráadásul akkor jártam iskolába, amikor a diktátor a „legszebb éveit” élte.

 –Ez a falurombolások időszaka. Ez Végvárt érintette?

 –Hála Istennek, nem. Tizenegy évesen elkerültem szülőfalumból, amikor édesapámék és tanáraim a zenei pályára irányítottak. Hetente, havonta jöttem csak haza. Azt is kiemelném, hogy a román emberekkel nagyon jó barátságban voltam. Egy sorson volt a Bánságban élő összes nemzet: román, magyar, sváb, szerb, tót, bolgár, zsidó, cigány. Mindannyian a diktatúra áldozatai voltunk. A temesvári konzervatóriumban tanultam, ahol voltak sváb, román, szerb és zsidó barátaim, kollégáim. Bukarestbe felkerülve egy pillanatra sem éreztem azt, hogy hátrányosan megkülönböztettek volna származásom miatt. Nem tudom, hogy ezzel büszkélkedhetem-e, de annak idején be is választottak a „román KISZ KB” népzenei együttesébe. Ennek a zenekarnak én voltam a klarinétosa, mert igen jól ismertem a román dalokat és játék stílust. Sőt ki is küldtek a moszkvai olimpiára, ahol a népzenei játékunkkal képviseltük Romániát.

 –Már kisgyermek korában közel került a zenéhez. A népzenéhez, vagy a klasszikushoz?

 –Inkább a nótához, az ún. műzenéhez. A falvakban inkább a nóták és népdalok voltak a „slágerek”. Azok az idősebb zenészek, akik megjárták a frontot, többnyire ezeket a műfajokat játszották -kiegészítve néhány divatos operett dallal- a bálokon esküvőkön, különböző összejöveteleken. Ők voltak az első zeneoktatói a végvári kisgyermekeknek. Valamikor a cigánybanda mellett még rezesbanda is működött a faluban. Abban az időben, a faluban az „értelmiségi” a pap, a tanító és a jegyző volt. Református hittanra jártam, és a lelkészünk képzett zenész volt, ő figyelt föl rám és tanácsolta apámnak, hogy a zene útjára tereljen. Édesapám felvitt Temesvárra, ahol meghallgattak a zeneművészeti szakközépiskolában, az ún. zenelíceumban.

 –Miért pont a klarinétot választották?

 –Falvakban a harmonika, a trombita, a szaxofon és a hegedű cimbalom volt ismert. Ezeknek a hangszereknek egy részét a helyi TSZ vásárolta. Az első hangszerem a harmonika volt. Mivel túl sok harmonikás volt a barátaim között, ezért én a szaxofont választottam, majd ezzel felvételiztem. A szakemberek látták meg tudom fújni szép hangon a hangszert, ezért úgy gondolták, akár klarinétos is lehetek. Magas termetem miatt, viszont azt is felvettették, hogy nagybőgősnek is megfelelnék, de erre a szakra nem szerettem járni.

 –Kottaolvasást nem is kértek a felvételin?

 –Alapszinten megkövetelték. Már kilenc éves koromban kezdtem el zenélni, s így valamelyest megtanultam a kottaolvasást. Ezután a középiskolában már a klasszikus zene vonulatát követtem. Egyetemi végzettségű, művész tanáraim voltak, akik szorgalmat és gyakorlást követeltek tőlem. Délelőtt voltak a közismereti órák, és délután a zenei szaktárgyak. Távol a szülői háztól kollégiumba helyeztek el, ahol szinte katonai fegyelem volt. Szombaton is volt tanítás, amikor csak művészeti tárgyakat oktattak és zenekari próbák voltak.

 –Tagja is volt a Temesvári Ifjúsági Szimfonikus Zenekarnak.

 –A líceum magas színvonalát mutatja, hogy két szimfonikus zenekara is volt. Az egyik ifikből, a másik a 16-18 évesekből tevődött össze.

 –Gyerekként, kamaszként sosem irigyelte azokat, akiknek délutánonként nem kell gyakorolniuk, hanem játszhatnak, szórakozhatnak?

 –Dehogyisnem! Gyerekfejjel kerültem távol a szülőfalumtól. A játékokat sokszor mellőzni kellett, mert a délutáni foglalkozások elvették a szabadidőmet. Ráadásul a tanórák nem 45, hanem 60 percesek voltak.

 –Mi volt a vágya: szólóban játszani, vagy együttesben?

 –Sosem volt olyan elgondolásom, hogy csak szólista legyek. Nagyon tetszett nekem a klarinét, mert sok műfajban lehet használni: népzenében, könnyű, komoly és modern zenében egyaránt. Irigykedtek is rám ezért diáktársaim. Egyik fagottos barátom, ahhoz hogy könnyűzenei műfajban játszhasson kénytelen volt megtanulni szaxofonon játszani. Én ezzel a hangszeres tudásommal még kocsmai, lakodalmi zenéket is játszhattam, a klasszikusok mellett, természetesen némi kis gázsiért.

 –Akkor alkalmazták kint a Kodály-módszert?

 –Ismeretes volt, tudtunk róla, de nem mélyültünk bele, inkább a német-poroszos irányzat alapján tanítottak minket zenére. Számomra is új volt a Kodály-módszer, mikor átjöttem Magyarországra. A gyermekdal, a népdal megtanulásához ezt a metódust nagyon jól lehet alkalmazni. A román zeneoktatás sajnos nem ének centrikus, mint Magyarországon.

 –Temesvárról Bukarestbe kerül, ahol harmad éves zeneakadémistaként megnyerte az Országos Modernzenei Versenyt. Kortárs szerző művét adta elő?

 –A Bukaresti Zeneakadémiára maximális pontszámmal vettek föl. Itt rövid időn belül bekerültem a főváros zenei életébe, kisegítőként játszottam a Rádió Zenekarban, az Állami Hangverseny Zenekarban. Harmad éves koromban az Országos Modernzenei Verseny győztese lettem, amely új távlatokat nyitott meg számomra. Ezt a versenyt kétévente szervezték meg, hiszen bennünk azt tudatosították: a 20. század zenészeinek főleg a kor muzsikáját kell játszania. Így aztán kortárs komponisták műveit is elő kellett adnunk; a repertoárunk nagy része az akadémián modern volt. Ez nagyon nehéz volt, hiszen sok atonális zenét kellett játszanunk, és a hangjegyek sem „klasszikusok” voltak.

 –Ez az első díj hozzájárult ahhoz, hogy a szakmában felfigyeljenek önre?

 –Nem lettem ettől kivételezett. Kaptam egy kis pénzjutalmat, és nagyon boldog voltam, mert megelőztem a kollegáimat én, a falusi magyar gyerek. Állandó tagja lettem az akkori Központi Ifjúsági Fesztiválzenekarnak, amellyel rendszeresen szerepeltem bel- és külföldi rendezvényeken. Kisegítőként alkalmaztak a Fővárosi Filharmonikus zenekarban ahol kaptam mindig egy kevés ösztöndíj kiegészítést. Akadémista éveim alatt tagja voltam a Penta-Aerophonia nevű fúvósötösnek, melyet az egykori évfolyamtársaimmal alakítottunk meg. Közben egy big-band zenekarban, majd egy német nemzetiségi és egy magyar népi zenekarban is játszottam. Ezekben az együttesekben sikerült megismerkednem a zeneirodalom valamennyi stílusával. Rendszeresen felléptünk fővárosi és vidéki kulturális eseményeken.

 –Miként került német nemzetiségi zenekarba?

 –A román fővárosban működtek magyar klubok, táncházak. Ezekre meghívtak népi zenészeket is. A német kultúrházban pedig akkor szervezték a zenekart, és éppen klarinétost kerestek. Ezzel a zenekarral később bejártuk az ország sváb és szász lakta területeit. Igényes, színvonalas muzsikát játszottunk.

 –Mikor kapta első saját hangszerét?

 –Édesapám, még kézalól vásárolt nekem egy klarinétot, mikor középiskolás voltam. Új hangszert abban az időben igen nehéz volt beszerezni. A jó hangszer valutába került, viszont nem lehetett nyugati pénzhez jutni főleg birtokolni. Kaptam tehát egy használt, német gyártmányú klarinétot.

 –Elvégezte a zeneakadémiát, majd Bukarestben tanított.

 –Az akkori jogszabály szerint: ha már az állami valakit kitanított, akkor a diploma után az illető köteles volt három évig ott dolgozni, ahová kihelyezik. Rádiókapcsolatot hoztak létre a három zeneakadémia – a kolozsvári, a bukaresti és a jászvárosi (iasii) – között, és akinek a legmagasabb volt a pontszáma, az választhatott elsőként az államilag leadott állás listából. Az akkor végzett klarinétosok közül nekem volt a legtöbb pontszámom, így választhattam Bukarestet. Taktikából, mert tudtam, akármikor elengednek, mert tízen is vártak, hogy helyemre Bukarestbe kerülhessenek. Közben a katonai szolgálatot is le kellett töltenem.

 –A zenészeknek az nem volt könnyített?

 –Hat hónapig kellett a lippai kaszárnyában szolgálnom, de komolytalan volt az egész kiképzés. Olyan ezredbe soroztak be, ahol mérnökök, orvosok, jogászok, művészek voltak a katonatársaim. Azonnal bekerültem a katonazenekarba, és tiszteknek szórakoztató muzsikát játszottunk, így a zenészek kivételes elbánásban részesültek. Szép emlékezetes hónapok voltak, jó társaság volt, nagyon jól éreztem itt magam.

 –1980-tól négy évig volt a Temesvári Állami Operaház klarinétosa, szólamvezetője. Közben tanított is?

 –Mint mindig az aktív zenélés mellett, tanítottam is. Visszahívtak az alma materemhez, és nagyon örültem, hogy óra adó tanár lehettem. Az operaházban pedig megüresedett a klarinétos állás, meghirdették, versenyjátékra mentem, majd felvettek. Több hajdani diáktársammal és tanárommal játszhattam együtt. A szorgalmamnak köszönhetően egy félév után szólamvezető lettem. Ez nagy felelősséget és kihívást jelentett.

 –A temesvári operaház viszont nem annyira ismert, mint a kolozsvári.

 – Magyarországon biztosan. A kolozsvári operajátéknak jobb a magyarországi sajtója. A temesvári színházegyüttes egy hatalmas épület, amiben az állami operaház, a német, a szerb és a magyar színház működik. Temesváron alkalmam nyílt végigjátszani a társulattal az opera és balett irodalom kiemelkedő darabjait. Állandó repertoáron voltak Mozart, Donizetti, Rossini, Verdi, Puccini, Meyerbeeer, Gounod, Bizet, Offenbach, Csajkovszkij, Wagner, Bartók, remekművei. Minden évadban bemutatók és ősbemutatók is szerepeltek műsorunkon. Vendégszerepeltem több alkalommal az ottani Filharmonikus Zenekarral, és ahogy már említettem párhuzamosan tanítottam a Temesvári Zeneművészeti Szakközépiskolában is.

 –Mennyire volt elismert Romániában Bartók Béla?

 –Tisztelték őt. A nevét hordozza a temesvári magyar gimnázium és az egyik helyi kamarakórus. A városban Filharmónia társulat, opera társulat valamint számos kamarazene együttesek és Zeneművészeti Főiskola is működik, tehát minden évadban valahol felcsendül Bartók muzsikája.

 –1984-ben települt át Magyarországra, Debrecenbe. Mielőtt átjött volna, tudta, hogy biztos

 – Semmiben sem voltam biztos csak a szerzett tudásomba és kitartásomban. Először Hajdúböszörményben laktam, s az ország több zenekarához is jelentkeztem. Győrbe, Pécsett és Debrecenbe is felvettek, így a közelség miatt döntöttem a cívis város mellett.

 –Debrecenből miért Dorogra vitte az útja?

 –Nem Dorog volt a célom, hanem az, hogy közelebb kerüljek a főváros vérkeringéséhez. Budapesten éltek a rokonaim, ezért jelentkeztem Dorogra, mikor klarinétos állást hirdettek meg. Odaérkezésem pillanatától tagja voltam az Erkel Fúvóötösnek, amellyel rendszeresen szerepeltünk különböző rendezvényeken, társadalmi ünnepségeken, a város határain belül és túl egyaránt. 1987-ben kerültem az esztergomi Állami Zeneiskolához, ahol a dorogi főállás mellet már három éve mellékállásban tanítottam.

 –Nem csak a város, nem csak a megye, de az egész régió zenei vérkeringésébe is bekapcsolódott. Ez a régió pedig átível az országhatárokon. Ahogy életrajzát olvastam: bárhol megfordult, alapított egy zenekart. Ezt presztízsmotivációból tette, vagy valami más hajtotta erre?

 –Nem szeretem az „állóvizet”. Úgy hiszem, ha új barátokra találok a zenei világból, akkor a barátságot jobban összekovácsolja a közös muzsikálás. Először magunk örömére muzsikáltunk, majd később másoknak is bemutattuk tudásunkat, művészetünket.

 –De ez még mindig nem minden: mellékállásban tanít a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Zeneiskolában, s ott szintén létrehozott egy zenekart. Egy olyan együttest, ami egy belgiumi nemzetközi versenyem első díjat is kapott.

 –1990-ben létrehoztam egy gyermek fúvószenekart Nyergesúfalun, melynek én voltam a karnagya. 1994-ben az országos minősítőn az Ifjúsági Fesztivál Fúvószenekari címet vívtuk ki két arany diplomával. A Siklósi Nemzetközi Versenyen kétszer is második helyezést értünk el. 1997. májusban az Európa Ifjúsági Zenekari Fesztiválon és Versenyen Belgiumban, Neerpeltben, Európa I. Díját vívtuk ki magunknak. Ez nem volt könnyű megmérettetés, hiszen 196 zenekar részvételével zajlott. Ide csak meghívással lehet kikerülni, ezért is lényeges a kiemelt első díj. Erre mindnyájan büszkék vagyunk. A zenekar akkori tagjai ma mindannyian felnőttek, családos emberek. Mindenki megmaradt az aktív muzsikálás mellett, és a környék különböző együtteseiben játszanak. A következő generációt pedig a jelenlegi zeneiskola igazgatója irányítja.

 –Az esztergomi zeneiskola tanáraként is szervezett több zenekart.

 –Esztergomba jövetelemkor megalakítottam a zeneiskola tanáraiból álló Esztergomi Fúvósötöst, mellyel többször szerepeltünk városi rendezvényeken. 1988 áprilisában pedig részt vettünk a III. Országos Jeney Zoltán Fúvósötös Fesztiválon. Ugyan akkor tagja voltam az Esztergomi Szimfonikus Zenekarnak, mellyel szólistakén is többször együttműködtem. 1988 –ban részt vettem a Kaposvári Kamarazene Fesztiválon, úgy is mint szólista, és úgy is mint kamaraegyüttes tagja. Még Esztergomba jövetelemkor megalakítottam zeneiskolás gyerekekből a Városi Ifjúsági Fúvószenekart, amelynek vezetőjeként a környék kulturális rendezvényein szerepeltünk. Jelenleg a zeneiskolát, sajnos komoly anyagi gondok szorongatják.

 – Akkor jelenleg Esztergomban „csak” a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Karán tanít?

 –1989-ben megpályáztam a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola – akkor még így hívták – által meghirdetett adjunktusi állást az ének-zene tanszéken, majd pályázat útján 1997-ben a bíboros és a Főiskolai Tanács docensé nevezett ki. Az ének-zene és tantárgy- pedagógia, valamint a társas zene oktatása mellett aktívan bekapcsolódom az egyetem kulturális életébe. Szervezője és résztvevője vagyok a zenés irodalmi esteknek, kórus és kamarazenei hangversenyeknek, valamint szólóesteknek egyaránt.

 –Tudását is gyarapította, mert másoddiplomát szerzett a Zeneakadémián.

 –Nem akartam, hogy „szunnyadjon” a tudásom. Ahogy lehetőség volt rá, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szegedi Tagozatára felvételiztem régizene szakra. Ennek oka, hogy klarinétra főleg a klasszicizmustól kezdve írtak műveket, én pedig meg akartam ismerni a barokk és a reneszánsz kor muzsikáját is.

 –Kamatoztatta az ott megszerzett tudását?

 –1994-ben esztergomi zenetanár barátaimmal megalakítottuk a Strigonium Consort régizene együttest. Számos esztergomi és a környék kulturális eseményein veszünk részt, országos és külföldi fesztiválokon képviseljük Esztergom régizenei kultúráját. Kisgyerekeknek is tanítok reneszánsz és barokk muzsikát furulyán, vagyis blockflőtén.

 –Tárogatón mikor kezdett el játszani?

 –Amikor már elég sok műfajt kipróbáltam és sejteni lehetett, hogy megváltozik a politikai rendszer, a Hazafias Népfront esztergomi bizottsága felkért, hogy játsszak tárogatón egyik Szent István-napon. Abban az időben még nem volt tárogatóm, hanem szopránszaxofonnal játszottam népi lejtéssel és előadási móddal a szívhez szóló magyar nótákat, népdalokat. 2001-ben pedig az akkori képviselőtestület egyhangúlag döntött úgy, hogy minden nap a békediktátum aláírásnak időpontjában, tehát 16.30-kor, szólaljon meg a tárogató Esztergomban. Ez a Szent Tamás hegy kápolnának tornyából történik, ahonnan a legjobban terjed a szívhez szóló tárogató bársonyos mélabús hangja.

Medveczky Attila