|
 2011.04.22.
A polgárháború állása
Hazánkban 2006
nyara és ősze óta polgárháború folyik. A szembenálló felek
nem azonos fegyverekkel harcolnak. Az 1945 óta uralmon lévő
kommunista, bolsevik, majd liberálissá átvedlett tábor számbelileg
sokkal kisebb, de sokkal jobban felszerelt és izraeli–amerikai
támogatást élvez. Használ gumilövedéket, korábban akasztott
és internált, nagy sajtótúlsúlya van. A másik, a nemzeti,
keresztény tábor többször átalakult, vezetését árulások
tarkították, folyton csak védekezett eddig, de most mégis
eljutott az alkotmányozásig. A bukásukat 2006-ban már látó
erők zavargások szításába, majd az általuk szított lázadás
durva letörésébe menekültek. Idegen, izraeli segítséget
vettek igénybe, gaz, elfogadhatatlan cselekkel kihúzták ugyan a
2010-es választásokig, de a nemzet többsége előtt lelepleződtek.
Az elsöprő választási vereség, amely kétharmados, alkotmányozni
képes parlamenti többséget eredményezett, megbénította őket.
Az új kormány rendszerváltó lépései, a szakítás az
IMF-fel, a bankadó, a magánnyugdíjpénztárak csalásának
felszámolása közelbe hozta számukra az örökre való felszámolódást.
Utolsó budapesti
csapatösszevonásuk a médiatörvény elleni jerikózás, nem
hozott sikert. Európai segítséget nem kaptak, csak Cohen-Bendit,
a megvénült pedofil acsargott mellettük, aki azért bármekkora
hangerővel ordít, már csak a múlt idő Európában. Most az
utolsó támadásokat, immár kissé ernyedten, az alkotmány és
az alkotmányozás ellen vezetik. Ez már nem is leplezetten, a
magyarság elleni támadás, mégpedig az elmúlt bolsevista évek,
a régi 1945-ös bosszúállók kétségbeesett offenzívája az
öregedő nemzet megfiatalodó magyar politikája ellen.
Magyarország ellen. Most a harc már a történelem birtoklásáért
és az ő hamis történelmük fenntartásáért folyik. Szeretnék
összetörni a Szent Koronát, tagadják az 1944-es német megszállás
nemzeti függetlenséget megszüntető voltát, ismét „a bűnös
néppé” akarják nyilvánítani a magyarságot. A holokauszt
miatti felelősségnek a mai nemzedékekre való kiterjesztése révén
azt akarják elérni, hogy a „bűnös nép” ne alkotmányozhasson.
A harc állóháborúvá
változott, mint 1916-ban az összes fronton. A kultúra irányításának
vezető pozícióiba akarják beásni magukat és körömszakadtig
küzdenek a régi sajtómonopóliumukért. A bíróságokat sem
fogják elhagyni önként és dalolva. A Nemzeti Bankot sem.
Megint minden rossz, minden antidemokratikus, nemesi, feudális,
kirekesztő. A „másik nagy zsidó New York-i filozófus
asszony”, ahogy Heller Ágnest egy ottani konferencián bemutatták,
most felhagyva a jól fizetett filozófiai tevékenységével, a
világot járja és támogatást kunyerál a széteső félben lévő
vörös hadseregnek. Azt híreszteli, hogy 2006-ban nem volt gumilövedékezés
Budapesten. A tények már annyira sem érdeklik, mint a régi
nagy talmudistákat. Kis János, a filozófus és egy New York-i
egyetemi tanár, szintén filozófus, bizonyos Deák István úr a
New York-i kehilától, vállvetve a hamis történelem fenntartásáért
cikkez. Tagadnak makacsul és hazudnak kitartóan. Lenin se tehetné
különbül.
A magyarság meg,
régi jó szokása szerint, mint aki jól végezte dolgát, egy
kicsit magárahagyja az Országgyűlést és a kormányt, amelyet
megválasztott. Kétségtelen, hogy lekötik a megélhetés
gondjai a kommunisták által felperzselt földön. Terjedőben a
morbusz hungaricus, a kitartás hiánya. A nagy többség nem
tudja és nem is akarja komolyan venni az acsargó, idegenszívű
filozófusokat. Persze, az örök lázadás itthon lehetetlen. A
magyar alföldön sohasem volt permanens forradalom, csak munka
volt, roppant sok és nehéz. Így tehát a liberálkommunisták vívják
a polgárháborút, a magyarság meg nézi és csendesen állja a
rúgásokat, az ütéseket, a mocskos szóömlenyt.
Az Alkotmányt rövidesen
elfogadják, de fegyverszünet nem áll be, mert Hellerék és Kis
Jánosék gondoskodnak új frontokról. A magyar polgárháború
tehát magyar továbbjutásra áll, de ha a kétségtelenül
sokasodó anyagi nehézségek miatt elalszunk a fronton s nem
vesszőzünk meg egy-két elszámoltatásra kijelölt figurát és
nem állapítjuk meg határozottan, hogy milyen erők között és
miért folyik a küzdelem, megint pórul járhatunk.
Ez az a pillanat,
amikor Görgey Artúrnak be kell vonulnia Bécsbe és nem szabad
megállnia Schwechatnál. A kultúra minden pozíciója, a bíróságok
megtisztítása és a Nemzeti Bank – aztán a többit meglátjuk.
Nem kell ebbe az országba kommunista, még liberálisként se. És
egy se.
Csurka István
|
