|
 2011.04.22.
Ments meg, Uram, a hazug
ajaktól
Szedő Dénes összes művei
(I.)
Műfordításait
soha nem olvastam, nevével sehol nem találkoztam, és most itt
van előttem az asztalomon egy 800 oldalas hatalmas könyv, Szedő
Dénes összes műveinek első kötete. Ezt a nagyszerű könyvet
Reisz Pál ferences szerzetestől kaptuk. Javasolta, olvassuk el,
és tegyünk közzé erről a nagyvállalkozásról ismertetést.
Páter Reisz szavait örömmel megfogadtuk, s ráadásul örömünk
is telt benne.
Az
a helyzet, hogy ez a Szedő Dénes egy ferences szerzetes volt, néhány
éves korában találkozott először Jézussal, mégpediglen
Budapesten, a Szent István-bazilika előtt ácsorgott a gyerek,
és meglátta a bazilika homlokzatán a felírást: Ego Sum Via
Veritas et Vita. Emlékirataiban írja Szedő páter:
„Kérdezem,
mi az. Lefordítják. (Én vagyon az út, az igazság és az élet.)
És ki mondta ezt? – Jézus Krisztus. A feszület is izgatott
akkoriban. Miért ölték meg azt, aki ezt mondta?”
Aztán
tudat alá merült az egész. Az első találkozást újabbak követték,
melyek elvezették őt ahhoz, akibe kamaszként
„beleszeretett”.
Elöljáróban annyit mondok el, hogy Szedő Dénes fordította
az Ószövetség számos versét, az Énekek énekét, a Zsoltárok
felét, az Újszövetség több üzenetét, a középkori költészetet,
de olyan alig hallott nevekkel is találkozhatunk, akiről csak ínyencek
tudtak eddig. Mármint a világirodalom ínyencei ismerték őket.
Ki hallott ma már Walter von der Vogelveidéről, aki 1170-ben született,
és 1230-ban halt meg? az ónémet irodalom óriása volt. És
hirtelen váltásként egyszer csak megjelennek a középkori diákdalok
Dénes atya fordításában, a Carmina Buranát olvashatjuk.
Azonnal belemerülünk:
„Nagy,
nagyobb és legnagyobb,
csekély,
csöpp, parányi dolog:
ily
fokokra lel szemem, általuk felismerem,
hogyan
nő-fogy szüntelen az ember
állapota
rang,
méltóság, valamint ennek foka,
s
aszerint
hogy
a címe mekkora.”
Szedő
Dénes a dévaj diákdalokat fordítja. Előtte persze kezünkbe
adja az Ószövetségből az Énekek énekét. Ahogy írja a szerző,
illetve a műfordító, a költemény 117 verssora valójában
egyetlen szimfónia három tételben. 1.) A szerelem születése.
A mátka kezdettől hisz a végső egyesülésben. A szeretők
fokozatosan ismerik meg egymás arcát, személyiségét. 2.) A
fordulat. A mátka – noha szerelemben ég – félálmában
habozik eleget tenni. Számkivetés és kietlen magány várja.
3.) Az egymásra találás öröme. A szeretők egyesülése a halálnál
is erősebb szeretetben.
„A
költemény tárgya e három pillanat: teremtés-bukás-megváltás;
más szavakkal szövetség-hűtlenség-hazatérés.”
Nagy
könyv ez a kis könyv. A világirodalom nagy vitatott témája,
mi ez az Énekek éneke. Földi szerelemről szól-e, vagy
Istenhez szálló rajongás? Ne legyen kétségünk felőle,
Istenről szól ez a nagy mű.
Különös
ember volt Szedő Dénes, zsidó – legalábbis annak született.
Aztán Krisztusra talált, és egyszer csak, egészen fiatal korában
a Budapesten, a Margit körúti ferences rendházba jelentkezett.
És a Ferenc rendiek családja befogadta őt.
Szedő
Dénes 1902-ben született Budapesten. Dénes atya 1922-ben talált
otthonra a ferenceseknél. Itt vált a kevés szó és a sok csend
életprogramjává. László testvére meg a karmelitáknál kötött
ki. Íme két kis zsidó fiú, a római katolikus rendek kiválóságai
lesznek, életüket szentelik az irodalomnak meg Jézus
Krisztusnak. Szedő Dénes gimnazista korában már a Nyugatnak küldi
verseit. A műfordítás lesz az életformája. Barátságban volt
Kodály Zoltánnal, Bartók Bélával, Borsos Miklós szobrásszal,
Weöres Sándorral és Károlyi Amyval, meg Lator Lászlóval.
Lator László írja Szedő Dénesről:
„Elég
volt valamelyik versfordításának akár csak egyetlen strófáját
elolvasni. Látszott, nemcsak hibátlanul tudja a mesterséget,
mert anélkül persze csak műkedvelők lehetünk, hanem van benne
valami több is, szenvedélyes becsvágy, hogy amit csinál, azt a
lehető legjobban csinálja, nem a kiadónak, magának tartozik
vele.”
És
fölcsendül a 137. zsoltár Szedő Dénes fordításában.
„Babilon
vizeinél ültünk sírva,
Sionra
emlékezvén; hárfánkat rend-
re
fölaggattuk
környező
fűzfák ágbogára.”
Szívet
szorongatóak a Szedő-féle zsoltárok. Szenczi Molnár Albert
zsoltárai örökre bennünk maradnak. Ki feledhetné a szent
sorokat?
„Mint
szép híves patakra”
Vagy
a nagy zsoltárt, a 90-est?
„Tebenned
bíztunk eleitől fogva,
fiúról
fiúra Uram Istenem.
Nyoma
sem volt még semmi hegynek,
földnek,
világnak, nem volt híre sem,
s
te örök időktől Úr vagy, s Úr maradsz.”
Gyönyörűen
megférnek egymás mellett Szenczi Molnár Albert és Szedő Dénes.
A
páter lefordította a Máté evangélista-féle Miatyánkot. Ez a
Miatyánk másként szól, természetesen ugyanazt mondja, mint
amit mi szoktunk mondani.
„Mennyei
Atyánk, szenteltessék meg
a
te neved,
jöjjön
el uralmad, teljék be szándékod mennyben-földön egyaránt.
Add
meg mai kenyerünket.
És
engedd el adósságainkat, ahogy
adósunkét
mi
is elengedjük. S ne próbálj meg,
inkább
óvj meg a rossztól.”
Szedő
Dénes 1950 után a szerzetesek sorsára jutott. Pécsről Kecskemétre
szállították az ávósok, majd hányódott országon át.
Borsos Miklósék segítettek neki életben maradni. Ők adták
meg számára a létezés anyagi feltételeit. Majd keresett munkát,
de nem talált, volt egyházmegyés pap is, nem sokáig, mert a
magányos papi életet, ami a világi papok sorsa, nehezen
viselte. Végül a Pasaréti úti ferences rendház mellett egy
kis szobához jutott, ott élt, ott fordított, és ott írt.
Sokat szólt nagy barátjáról, példaképéről, a szentről,
Assisi Szent Ferencről. Szent Ferenc ünnepére írta:
„Ferencet
fényár övezi, a többi égi
szent
között:
rajta
a Krisztus sebei
ragyognak
mindenek fölött.
Apostoloknak
odafenn megosztja
örömét:
apostol módra lelkesen –
hordta
szegénység bélyegét.”
Szent
Ferencről írt verset Dénes atya, de a saját sorsát írta meg.
Talán
a 70-es évek közepén jelent meg a Fioretti című könyv, a
Fioretti azt jelenti, virágocskák. Szent Ferenc életét
olvashatjuk a könyvben, és Szent Ferenc himnuszait. Ezt a Szent
Ferenc-i himnuszt Szedő Dénes is lefordította, olvassuk, mert
elképesztően szép:
„Mindenható,
fölséges jó Uram,
minden
dicséret, hódolat és áldás
csak
tenéked jár ki,
s
nevedet méltón nem mondja száj ki.
Dicsértessél,
Uram, s minden
teremtményed,
legkivált
pedig bátyánk urunk, a
Nap,
aki
mireánk világot áraszt:
tündöklő
s roppant fénnyel sugaras;
tükrözi,
fölség a te arcodat.
Dicsérjen
Uram hold asszony
nénénk,
s
valamennyi csillag:
fényükkel
az eget gyöngyen teleírtad.
Dicsérjen,
Uram, testvérünk a szellő,
a
lég s minden idő, borús vagy derengő;
általuk
nyújtod nekünk, ami kell.
Dicsérjen,
Uram, húgocskánk, a víz:
alázatos,
hasznos, becses és derűs.
Dicsérjen,
Uram, testvérünk a tűz;
vele
éjet derítsz: ékes és vidám,
hatalmas
és erős.
Dicsérjen,
Uram, anyaföld nénénk;
szállást,
minékünk ő juttat élést,
terem
gyümölcsöt, tarka virágot,
füvet,
különfélét.
Dicsérjen,
Uram, aki szerelmedért
másnak
megbocsát,
s
elszenved kórt és keserűséget.
Boldog,
ki békében tűr,
megkoronázza
érte fölséged.
Dicsérjen,
Uram, testi-halál nénénk:
el
nem kerülte anyaszült lény még.
Jaj
annak, kit halálos vétekben ér el!
Boldog,
kit szentséges szándékod
vezérel:
a
második halál kiméri személyét.
Nosza,
dicsérjétek s áldjátok uram,
szolgálván
hálával s alázatosan.”
A
középkori ferences költészet remekművét olvassa el, aki
forgatja ezeket a lapokat. Olvassunk el még egy páter Szedő által
fordított verset Szent Kláráról. A vers 1255 előtt született.
Így szól:
„Az
égi jegyes érte jött. Halk útján
Mária
őrködött.
Szép
Kláris, Klára megszökött,
elhagyván
kastélyt, küszöböt.
Elhagyva
rangot, örömöt,
a
testéből is kiszökött,
szent
fényességbe költözött,
ott
él sok fényes szent között.”
Ugye
szép ez a vers? Szent Klára mélységesen szerette Ferencet!
Szent Ferencet! Mindkettő szerzetesi fegyelemben és szabadságban
élt. Az európai költészet egyik ismert alakjává vált Szent
Klára éppúgy, mint Szent Ferenc.
Szerzetesi
fegyelmezettségben élt Szedő Dénes páter. Mondtuk már, hogy
a Pasaréti úton valahol egy kis szobácskában élt. Költők,
írók, zenészek gyűltek össze nap mint nap szobájában. Szedő
Dénes mérhetetlenül sokrétű művész volt. Műfordításai
mellett költőként élt, írásokat magyarázott, grafikákat készített
és zenész is volt. A vég idején halála előtt sokan gyűltek
össze szobájában, imádkoztak Szedő Dénesért. Ő szólt, nap
sütött be a kicsi szobába. A nap sugarai ráestek a félkarú
Krisztus keresztre szegezett testére. Dénes atya rámosolygott a
Megváltóra, és lehunyta a szemét.
Meghalt.
Szedő
Dénes azokat tekintette mesterének, akikben fölfedezhette az
ellentétek Jézus-i egységét, akik ezt az egységet megélték,
megénekelték. A Nyugat 1922. 3. számában Bartók Béla zenéjéről
ír:
„Kiemeli
a gyöngédség és a gátakat áttörő hatalmas erő egységét.
Szelídség és elemi erő egyesül egy örök gyermekben. Íme, a
bibliai kép, amelyben báránnyal lakozik az oroszlánkölyök…,
és egy kisgyermek őrzi azokat. Fölfedezi a szűkszavú tömörség
a pazar virágba borulás egységét. Több foglaltatik benne,
mint amennyit kifejez. Szedő Mihályt – ez Dénes páter
keresztneve –, 1921 februárjában érettségije évében éri
az a megtiszteltetés, hogy a Nyugatban a legnagyobbak, Móricz,
Kosztolányi, Babits között megjelennek versei.
Kodály
Zoltánban is az ellentéteket egyesítő nagyságot látja meg és
tiszteli.
»Volt
benne valami krisztusi. Nemcsak külsejében, ez sokaknak feltűnt,
hanem legbelsőbb, rejtett lényében is.«”
Szedő Dénesnek a legnagyobbak voltak a mesterei.
Nem
tudom, hogyan talált Kelemen pápára Dénes atya. Őt idézi egy
helyen.
„Azt
mondja Kelemen: Alázatos szívvel járjunk hát testvéreim,
minden gőgöt és fennhéjázást, esztelenséget és haragot félretéve
tegyük, ami írva van. Mert így szól a Szentlélek: ne a bölcsességével
dicsekedjék a bölcs, sem az erejével az erős, és a gazdag se
gazdagságával dicsekedjék, hanem aki dicsekszik, az Úrban
dicsekedjék, őt keresvén hűségben és igazságban. Mindenek
előtt Urunk Jézus szavait tartsuk szem előtt, aki
kifogyhatatlan türelemmel tanított rájuk. Ő mondta: legyetek
irgalmasok, hogy ti is irgalmat nyerjetek…”
Ez
a budapesti magyar ferences szerzetes rátalál Kelemen pápára.
Róma egyik sikátorában van Kelemen temploma. Kívülről olyan
jelentéktelen, hogy rá sem néz az ember. Aztán betérünk a
templomba, szokásos kép fogad bennünket, íme az Isten háza.
De melyik? Mert a bejáratnál közvetlenül van egy lift, az nem
fölfelé megy, hanem lefelé, a föld mélyébe, 5 emelet mélységbe.
A lift minden emeleten megáll, és különböző korok
templomaiba érünk. A legalsó szint az ókeresztények temploma.
Onnan már nincs tovább, mert itt kezdődött az egyetemes
katolikus egyház történelme. Lábunk mellett folyik Róma vize,
lent, 5 emelet mélységben. A sziklákról csöpög, csorog a víz,
kőből faragott egyszerű oltár, kicsiny templom az első
keresztények titokban tartott temploma. Megrendítő az egész
hely, és jobban értjük Szent Kelement, amikor azt mondja: „Ne
bölcsességével dicsekedjék a bölcs… az Úrban dicsekedjék.”
aki megtartotta, és tartja ma is a katolikus egyházat. Meg a
hitet.
Vannak
furcsa felfedezései Szedő Dénesnek. Itt van mindjárt André
Gide. André Gide a francia. Ő 1869-ben született, és 1951-ben
halt meg. André Gide mint „minden francia”, baloldali. Nem
volt kommunista,
de
alighanem ateistaként élt. Na most ez az André Gide megírta a
Tékozló fiú hazatér című esszéjét. André Gide sokat látott
a világból. Maga Sztalin hívta meg személyesen egy Szovjetunióbeli
látogatásra. Gide elmondta vendéglátóinak, ő Leningrádot
szeretné látni. Semmi akadálya, vonatra ültették, és
elindult Leningrádba. A vonaton vagy 30-40 egyetemista felkereste
a vonat fülkéjében, és simogatták, éltették, ünnepelték.
Gide elhitte, hogy a művelt szovjet ifjúság őt magát ismerte
fel. Hát hogyne ismerték volna fel a KGB megbízottja. De Gide
mindenképpen találkozni szeretett volna Gorkijjal. A látogatás
utolsó napján engedélyezték neki, hogy Gorkijjal összefusson.
Talán kétórás volt a találkozás. Gorkij addig ügyeskedett,
amíg megsúgta a nagy franciának, hazafelé fel ne üljön a repülőre,
mert a repülőt Sztalinék lelökik az égről. Gide megfogadta
Gorkij tanácsát, vonattal tért haza. Az iratok tanúsága
szerint Gide repülőgépe Svájc fölött valóban lezuhant. Na
ez a kalandos életű Gide megírta a Tékozló fiú hazatérését,
csak egy kicsit kibővítette Lukács evangéliumának történetét.
Lukács evangéliumában a 15-11/32 olvashatjuk, hogy a példabeszéd
főszereplője a tékozló fiú, az apa és a báty. Gide-nél a történet
kiegészül az anyával, és beleírja tanulmányába a nemlétezőt
is, a tékozló fiú öccsét. Lukács a példabeszédben pontosan
fogalmaz. A tékozló fiú vallomást tesz az apjának.
„Vétkeztem
az ég ellen és teellened.” Gide meg végigjátszatja az öccssel
a tékozló fiú egykori szerepét. Nem hivatkozik az ég ellen szóló
vétekre. Hát mondom, egy kicsit ateista volt ez a Gide, de a példabeszédben
fellelhető ellentmondás felkeltette Szedő Dénes kíváncsiságát.
A
könyv gerincén olvashatjuk: Szedő Dénes összes művei I. Jön
hát az újabb kötet. Egyébként ezt a méretes gyűjteményt
nem lehet regényként olvasni, ezt szemezgetni kell,
vissza-visszatérni egyik-másik versre, műfordításra és példabeszédre.
Nem
szóltunk a kínai műfordításokról, Simone Weil írásáról,
a Miatyánkról, és említés nélkül hagytuk Pierre Teilhard de
Chardent. Azt írja Simone Weil a „mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma” sorról:
„Kenyerünket,
mely természet fölötti, add meg nekünk ma Krisztus, a mi
kenyerünk. Csak a jelenre kérhetjük. Mindig itt tartózkodik
ugyan lelkünk kapujában belépésre készen, de engedélyünket
mindig tiszteletben tartva. Ha megadjuk, belép; mihelyt
visszavonjuk, visszavonul. Nem kapcsolhatjuk a mai kívánságunkhoz
a holnapit, nem szövetkezhetünk vele ma arra, hogy holnap is
bennünk maradjon kívánságunknak megújítása nélkül.
Beleegyezésünk, hogy jelen legyen, egy az ő jelenlétével. A
beleegyezés mindig cselekvő.”
Írta
Simone Weil. Erről eszünkbe juthat, hogy az Úr imája minden
nagy szerző fantáziáját foglalkoztatja, írásra késztet. XVI.
Benedek a Názáreti Jézus című könyvében az Úr imájának hét
kérését taglalja, elemzi és értelmezi. Simone Weil és a
hittani kongregáció egykori fejének gondolata találkozik egymással.
Most ezt az 1943 előtti Miatyánk-elemzést vette elő Szedő Dénes
páter, ez a halálig hűséges ferences szerzetes.
(Szedő Dénes összes művei I., kiadta a
Szent István Társulat 2011-ben; összeállította: P. Hidász
Ferenc)
Győri Béla
|
