|
 2011.08.05.
Ma akárki sztár
lehet
Mikó István
színművész, rendező, zeneszerző 1950. október 2-án született
Budapesten. 1969- 1973: a Kaláka együttes alapító tagja.
1977-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
1977-től 1991-ig a Thália Színház tagja; majd 1992-ig az Arizóna
Színház igazgatója. 1981-ben másokkal együtt megalapította a
kisvárdai Várszínházat. 1992 – 2002: a Soproni Petőfi Színház
igazgatója majd művészeti vezetője. 2003 - tól napjainkig a
Turay Ida Színtársulat vezető művésze. 2004-től két évig a
Szolnoki Szigligeti Színház tagja. 2006 –tól a Soproni Petőfi
Színház örökös tagja.
Díjak, elismerések:
Jászai Mari-díj (1985), Thália gyűrű (1987), Erzsébet –díj
(1990), EMERTON - díj a legjobb zenés előadásért ( Mindhalálig
Beatles; 1993 ), Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje
(1994), EMERTON - díj a legjobb rádiós koncertért (2001),
BODEX-gyűrű, a társulat szavazatai alapján (Szolnok, 2006),
Egressy-díj (Kassai Thália Színház, 2006), Vastaps-díj,
legjobb színész (JAMKK Salgótarján, 2008), Selmeczi Roland emlékgyűrű
( Sopron, 2009 ), Sopronyi Thurner Mihály Színházi Nagydíj
(Sopron, 2010).
Fontosabb színházi szerepei (a teljesség igénye nélkül): Molnár
Ferenc: Doktor úr – Puzsér, Kálmán Imre: A cigányprímás
(címszerep), Vajda Anikó
- Apostol együttes:
Nem
tudok élni nélküled
–Misi; Eisemann - Szilágyi: Miss Amerika –
Atkins; Mariott - Foot: Csak semmi szexet... – Needham;
Knoblauch: A faun - Maurice Morris; Schönthan - Horváth -
Szenes: A szabin nők elrablása – Rettegi; Müller Péter:
Szomoru vasárnap - Seress Rezső; Móricz - Kocsák - Miklós: Légy
jó mindhalálig - Valkay tanár úr; Rideg Sándor: Indul a
bakterház - Szabó bakter; Vajda János - Csokonai: Karnyóné
– Karnyó; Shakespeare - Mikó: Bolond Shakespeare –
Shakespeare; Neil Simon: Furcsa pár – Felix; Békeffy - Kiss J.
- Szentirmai - Bradányi: Kölcsönkért kastély - Gruber Menyhért;
Francis Veber: Balfácánt vacsorára- Francois Pignon; Umberto
Eco: A rózsa neve - Abbo apát; Tamási Áron: Énekes madár -
Bakk Lukács; Webber - Hart: Az operaház fantomja - Andre Firmen;
Maugham - Nádas - Szenes: Imádok férjhezmenni - Mr. Paton;
Allais - Mikó - Suha: Horgász a pácban – Blarieau; Webber-
T.S.Eliot: Macskák - Öreg színházi macska; Friederich
Schiller: Ármány és szerelem - Miller muzsikus; Ben Jonson:
Volpone – Volpone; Bohumil Hrabal - Mikó: Sörgyári Capriccio
- Pepin bácsi; Zágon - Nóti - Eisemann: Hippolyt, a lakáj -
Schneider Mátyás; Gogol: Háztűznéző – Csocsalov; Nagy T. -
Bradányi - Pozsgai: A kölyök – Chaplin; Hugo - Tömöry - Kemény:
A Notre Dame-i toronyőr – Quasimodo; Lehár Ferenc: A víg özvegy
– Nyegus; Lennon - McCartney - Munkácsi: Mindhalálig Beatles
– Janó; Tolsztoj - Piscator: Háború és béke – Napóleon;
Várkonyi - Miklós: Sztárcsinálók – Néró; Leigh -
Wassermann:
La Mancha
lovagja - Sancho Panza.
Több mint 40 tv-játékban és
filmben szerepelt, és számtalan kabaréjelenetet forgattak vele.
Önálló előadásai:
Svejk vagyok, Folytassa Svejk!, Krúdy: A gyomor örömei, Repülni
akarok–Vadmadár, Mindhalálig Beatles, Három a párom,
Biciklirodeo.
–Erre a beszélgetésre készülve, az egyik internetes
keresőprogramban megnéztem, milyen cikkek, interjúk jelennek
meg önnel kapcsolatosan. Idézek: „Mikó István bárhol képes
elaludni”, vagy „60 éves Breki magyar hangja”. Olyan írást
viszont nem találtam, vagy éppen nem volt türelmem, ami azt
taglalta volna, hogy pl. milyen volt Abbo apátként a Rózsa nevében.
Nem bántja, hogy ma a színész alakításairól esik a
legkevesebb szó az újságokban és inkább a magánéletéről?
–Azt nem hagyom, hogy a magánéletemről jelenjenek meg
cikkek. Azért jelennek meg ilyen írások a lapokban, mert feje
tetejére állították az értékrendszert és mind a médiában,
mind a valós életében fontosabbá váltak a kérészéletű hírességek
– őket ráadásul kulturális témákban szólaltatják meg –
, mint azok a művészemberek, akik hivatásukat felvállalva
dolgoznak a média reflektorfénye nélkül. Ma már akárki
lehet, nem szükséges annak művészembernek lennie, a lényeg,
hogy lássák és beszéljenek róla. Mindez – tisztelet a kivételnek
– nem jár értékátadással.
–Azt is látom, hogy több művész, egyéniség a fővárosból
szinte menekül a vidéki színházak felé, oda, ahol még értékest
játszanak. Huszti Péter, Nemcsák Károly és ön is a soproni
teátrum tagja.
–Sopronhoz ezer szállal kötődöm. Egy rövid fővárosi
színházigazgatói periódus után pályáztam a soproni színház
élére, s ez olyannyira jó döntés volt részemről, hogy tíz
évig működtem ott színidirektorként. Nem is akármilyen időszakban,
hanem a férfi élet jelentős, aktív korszakában, 40 és 50 éves
korom között. Úgy érzem, hogyha valakiben él a vágy egy színház
vezetésére, akkor azt ebben az életkorban kell elvállalni.
–Ez az, ami nem tetszett az igazgatásban. Egyre több
olyan dologgal kellett foglalkoznom, aminek semmi köze a művészethez;
ez volt az egyik oka, amiért felálltam az igazgatói székből.
De nem csak vezetettem a soproni színházat, hanem játszottam
is. Feltételül szabtam: csak akkor vállalom el az igazgatóságot,
ha én is színpadra léphetek. Ennek ellenére nem volt egyszerű
visszatérnem a színpadra, hiszen 12 éven keresztül a munkaadói
oldalon álltam. Akkor hiányzott számomra az a függetlenség,
hogy bár egy társulat tagja vagyok, de művészként megőrzöm
a szuverenitásomat.
–Ha már szóba került a társulat. Sopronban, az ön
igazgatása alatt, illetve jelenleg működik a klasszikus értelemben
vett társulat, mikor nem az a módi, hogy megérkeznek a szerepre
szerződött színészek, eljátsszák a darabot, utána nem ülnek
le beszélgetni, hanem mindenki megy a saját útjára?
–Eleinte ez így volt, de már igazgatóságom idején egy
furcsa, kétlaki életmódba kényszerültünk. A soproni színháznak
nem volt próbahelye, így Pesten folytak a próbák, s csak a főpróbahetet
töltöttük Sopronban. Ennek az volt az előnye, hogy könnyebben
tudtunk színészeket szerződtetni, hiszen a próbákra nekik nem
kellett Sopronba utazniuk.
–Ha jól tudom, most is hasonló a módszer.
–Igen, ma már kissé nagyüzemként működnek a színházak,
és a személyes jelleg háttérbe szorul. Ez nem jelenti azt,
hogy a szellemiség is másodlagos lenne, mert az, hogy hol próbálunk,
illetve mennyit kell utaznunk egy előadáshoz, nem hathat ki egy
adott produkcióra. Nincs is okom panaszra, mert remek kollegákkal
dolgozom együtt a Soproni Petőfi Színház örökös tagjaként
és a Turay Ida Színtársulat vezető színészeként, rendezőjeként.
Tehát megtaláltam a helyem, annak ellenére, hogy többszáz
kilométert kell hetente utazgatnom.
–S mindez nem idegőrlő, hogy 21. századi vándorszínészként
járja az országot?
–Azt nem mondom, hogy nem fárasztó. A Turay Színtársulatnak
az egyik feladata, hogy olyan településekre is leviszi az előadásainkat,
ahol nincs kőszínház, és a művelődési ház befogad minket.
Nagyon jó olyan közegben esténként fellépni, ahol az emberek
szinte szomjúhoznak a színház után, s látom: másként
csillognak a szemek, és a nézők jobban megtisztelik az előadást.
–Egy héttel ezelőtt lapunk hasábjain arról értekeztünk,
vajon a tapsból lemérhető-e a siker? Hiszen vannak, akik szokásból,
illemből is tapsolnak.
–Nem hiszem, hogy lennének olyan emberek, akik csak azért,
mert illik, tapsolnak. Én még hiszek a spontaneitásban és az
őszinte tetszésnyilvánításban. Az utóbbit meg lehet érezni.
Amiért színész lettem, azt nap mint nap tudom érzékelni és
érezni, hiszen a színjáték egy olyan közös játék, amit nem
csak a színészek játsszák. Mert sokat számít a közönség
reakciója. Ezért sincs két egyforma előadás, két egyformán
lejátszott jelenet, hiába mondom ugyanazt a szöveget, vagy éneklem
ugyanazt a dallamot.
–Tehát a közönség is meghatározza az előadást?
–Természetesen egy kölcsönhatásról van szó. S mikor
ez a hatás igen erős, és a szereplők összjátéka, a rendezés
is a zeniten van, akkor jön létre egy fantasztikus előadás.
–A soproni színház igazgatónőjével és több tagjával
is készítettem már interjút. Fiatalokkal, középkorúakkal
egyaránt. Hogyan látja: működik-e Sopronban a társulaton belül
a tehetséggondozás? Tehát szakmai fejlettségük és életkorukhoz
való szerepeket kapnak?
–Erre igazgatónő tudná megadni a pontos választ.
Őszinte leszek, erről még konkrétan nem beszélgettem vele.
Amikor én igazgató voltam kifejezetten figyeltem arra, hogy bár
egy társulaton belül nem lehet mindenkinek a legjobb szerepeket
adni, de törekedni kell rá. Egy olyan koncepciót dolgoztam ki,
hogy egy évadon belül három szerepe legyen a színésznek, s az
egyik igaz nagy szerep. A második feladatban nem ő áll a
reflektorfényben, de kulcsfigura.
–Mint pl. Mercutio?
–Mercutiót inkább főszerepnek mondanám, azért is,
mert még jobb is, mint Rómeóé. A harmadik szerepben a színész,
mint egy csapat tagja, kiszolgálja a másik kollegát. Félreértés
ne essék, direktori éveim alatt én is vállaltam ilyen
szerepeket. Olyan színésszel még nem találkoztam, aki azt
mondta volna magáról, hogy tehetségtelen, hiszen azért lépett
erre a pályára, mert többletet érez magában. Ezért is nehéz
egy igazgatónak objektíven felmérni a színész tehetségének
határait, de ha sikerül, akkor azokon belül meg kell kínálni
a kollegát jobbnál jobb szerepekkel, hogy boldog legyen. Mert,
ha boldogtalan művész, az kihathat az előadásokra is. Jelenleg
tapasztalt, idősebb kollegaként megpróbálok segíteni a
fiatalokon, tanácsokkal látom el őket, és ha érettek rá,
akkor rendezőként olyan feladatokat adok nekik, amiben tehetségüket
kamatoztathatják. Több színháznál szerepeltem vendégként, máshol
is hasonlóan gondolkodnak, s látom, az igazgató koncepciójától
és akaratától függ, hogy a pályakezdőket milyen mértékben
képes támogatni.
–Anno ki volt az, aki a pályakezdő Mikó Istvánt látta
el segítségképen ilyen jellegű feladatokkal?
–Az első igazgatómnak, hajdani tanáromnak, Kazimir
Károlynak tartozom hálával. Ő volt az, aki felvett a főiskolára,
és meglátta bennem azt, amit én magamban éreztem, de addig
soha nem törhetett a felszínre. Belülről éreztem, hogy ez a pálya
nekem való, eléggé elszánt is voltam, mert sosem adtam föl a
„küzdelmet” és így ötödik nekifutásra felvettek a főiskolára.
Kazimirra visszatérve: a Tháliában kezdtem el játszani, s ő
engedte meg, hogy – ez az ő hasonlata volt –, mint egy madár
röpködjek. Amikor felkértek más színházaktól játszani,
vagy tévés megkeresések érkeztek,
azt mondta nekem: „Mikó, maga repkedjen, de legyen a Thália
Színház a fészke.” Amikor igazgató lettem, s egy-egy kolléga
kapott egy jó lehetőséget, akár anyagilag, akár művészi
szempontból, nem haragudtam rá, csak arra kértem, hogy időben
döntsön, hogy meg tudjam tervezni az évadot.
–1969-ben felvételizett először a Színművészetire.
Tudom, hogy történelmietlen a „ha” szócska, de ha felvették
volna, akkor a mi általunk ismert formában jött volna létre a
Kaláka együttes, aminek alapító tagja volt?
–Biztos vagyok benne, hogy nem. Az együttes nevét is én
találtam ki és a formációhoz is sok közöm van. Az is az én
ötletem volt, hogy verseket zenésítsünk meg. Gryllus Dániel
eleinte csak a zenét határozta meg, hogy az népies legyen, de
arról, hogy mi legyen az alap, s milyen verseket vegyünk elő már
én döntöttem. Tizenöt éves koromtól kezdve gitározom,
verseket zenésítek meg. Egy gimnáziumi osztálytársammal, barátommal
együtt kezdtük el ezt a verses éneklést. Az első dalunk közé
tartozott Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös
kulacshoz verse. Mára ez a verses zenés műfaj teljesen teret
nyert. Akik érzik, hogy nem csak a zene fontos, hanem a szöveg
minősége is, azok költeményeket vesznek alapul.
–Az volt a céljuk, hogy a fiatalokkal így a zene által
megszerettessék az irodalmat?
–Ezt sosem mondtuk ki nyíltan, de ez volt a szándékunk.
Mindig is szerettem verset mondani, a zenei általános iskolában
is, aminek nagyon sokat köszönhetek. Rájöttem arra, hogy
amikor verset dalolok, akkor sokkal többet tudok kihozni a műből
és a hangulatot is jobban tudom érzékeltetni, mintha „csak”
szavalok. Ez a hangulat pedig megfogja a fiatalokat, s ez tetten
érhető volt a Kaláka-klubokban. Beérett munkánk gyümölcse,
mert több generáció nőtt föl az együttes dalain. Lehetek
annyira szerénytelen, hogy kijelentsem, ha én nem kerülök az
adott helyzetbe, nem biztos, hogy a Gryllus-fivérek ezzel a
muzsikával foglalkoztak volna. Két évvel ezelőtt ünnepeltük
az együttes 40. születésnapját, amin én is részt vettem.
Bevallom, négy évtizede nem is gondoltam volna, hogy ilyen
sikeresek leszünk.
–Az akkori fiataloknak magasabb volt az irodalmi műveltségük?
Ezt azért is kérdezem, mert olvastam, hogy tanított is.
–Zenés mesterséget tanítottam egy ideig, de abban
nem vagyok biztos, hogy jó tanár is vagyok. Szerettem tanítani,
már csak a családi hagyomány miatt is. Anyukám tanárnő volt,
apukám pedig könyvtáros. Tehát ők is meg akartak szólítani
egy bizonyos réteget. Nagynéném is tanárnő volt, ő adott először
a kezembe hegedűt, mert érezte, hogy jó a hallásom. Szeretek
tanítani, de sokkal jobban szeretek a saját munkámmal
foglalkozni.
–1973-ban felvették a Színművészetire. Tudtommal
akkor a zenés mesterségen belül a népdaloktól az operákig
minden műfajt bejártak.
–Ez így van, olyannyira, hogy vizsgaelőadásokon operát
is énekeltem, így Petrovics Emil C'est la guerre-jében én
voltam a mozgássérült Vizavi, aki távcsővel figyelte a ház
lakóit. Néhány évvel ezelőtt gyerekkori jóbarátom, Vajda János
Karnyónéjában pedig Karnyót énekeltem az Operaházban, ami
nem volt egyszerű a kíséret miatt. Gyermekkoromban írtam én
színdarabokat is, amit Jancsi zenésített meg, s azt elő is
adtuk az iskola tornatermében. Írtam, játszottam,
rendeztem…Visszatérve: Nádasdy Kálmán volt a szellemi vezetője
a főiskolán a zenés mesterségnek. Mai napig emlékszem, milyen
gyönyörű előadásokat tartott Puccini Bohéméletéről.
–Nádasdy találkozott is a híres zeneszerzővel.
–Érdekes volt olyan tanárok előadásait hallgatni, akik
nagy művészegyéniségekkel, alkotókkal találkoztak. Hegedűs
Géza bácsi pedig József Attilát ismerte személyesen. Milyen különös,
hogy a Nádasdy- és a Hegedűs-órákról soha nem hiányzott
senki, mert olyan szellemi kisugárzásuk volt.
–Említette, hogy az „írtam, játszottam,
rendeztem” –iskola darabokat. Ilyenek önnél – bár nem
iskolás fokon –most is vannak. Ezek a honlapján is feltüntetett
önálló darabok: a Svejk vagyok, vagy a Gyomor örömei.
–A Gyomor örömeit Krúdy írta, de én dramatizáltam.
Sok ilyen kedves előadásom van. Hrabal Sörgyári capriccioját
is én alkalmaztam színpadra, és Pepin bácsit játszottam
benne. A Svejk pedig úgy jött létre, hogy egy időszakban
sokfelé játszották a darabot, de nem gondoltak rám, mint címszereplőre.
Erre elhatároztam, hogy kitalálom a magam Svejkjét. Ennek már
25 éve. A Svejk vagyok c. darabnak nem a cselekmény a lényege;
egy egyszerű ember mosolyogva, derűsen látja az életnek mind a
vidám, mind az árnyoldalait. És hihetetlenül jó a mesélőképessége.
Így egy kicsit interaktív az előadás, és a közönség beleszólhat
a darabba, tehát improvizálnom is kell.
–Hrabal, Hasek…Ennyire közel áll önhöz a cseh
irodalom?
–A sajátos humora miatt. Amikor megkérdik kik a
kedvencem íróim, azt felelem: Capek, Hasek, Hrabal, Paral. A
Svejket ma is nagyon szórakoztatónak tartom, két-három mondatától
teljesen feltöltődöm, és mindig valami újat találok benne.
–Az önálló előadások egyben meghívhatók is. Tehát,
ha egy művelődési ház igazgatója úgy dönt, akkor felhívja
önt, s elkezdődik az egyeztetés?
–Így jönnek létre azok előadások, amiket magam
nem is szoktam különösebben reklámozni, csak a honlapomon.
–A kultúraközvetítő intézmények évek óta nehéz
gazdasági helyzetben vannak. Gondolom ezért kevesebb a megkeresés.
–Van egy határ, amíg lehet velem alkudni, hiszen
szeretek játszani, de azt is meg kell érteni a hívó félnek,
hogy én ebből élek. Egy olyan korban szeretnék élni, amikor
nem az a fontos, hogy mennyibe kerül a kultúra, hanem az:
anyagilag ugyanúgy elérhető legyen, mint bármi más.
–A megrendelhető előadások közé tartozik egy régi
sikerdarab, a Mindhalálig Beatles! Gimnazistaként ezt még a Tháliában
láthattam.
–1989 telén volt a darab
bemutatója és öt évig sikerrel ment a Nagymező utcában. Mi
ezt a darabot már nem játsszuk, de olyanok vagyunk, mint az a
zenekar, ami már feloszlott, de ha kérik, egy előadás erejéig
újra összeáll. Ezen kívül létezik egy másik formáció is a
The BlackBirds, ők játsszák
ma hazánkban a legjobban a Beatles-dalokat. Megkértek rá, hogy
egy színpadi játékot állítsak össze a számukra; ez egy színház-koncert,
amiben együtt szerepelek velük, néha énekelek, néha zenélek
is benne.
–Zenés darabban először
a
La Mancha
lovagjában szerepelt Sanchóként friss diplomásként
Debrecenben.
–Ezt a nagyerdei színpadon mutatta be egy kizárólag
erre az előadásra kiválogatott színészgárda. Nagyon sajnálom,
hogy ez a színpad mennyire mostoha körülmények közt van.
–És mi a helyzet a kisvárdai szabadtéri színpaddal,
aminek ön az alapítója?
–Az egyik alapítója, mert barátaimmal, kollegáimmal
és a művelődési színház akkori vezetőjével közösen
hoztuk létre a várjátékokat, s akkori elképzelésünk
mostanra egy fesztivállá nőtte ki magát.
–Egyik kisvárdai származású osztálytársam büszkén
mondta mindig, hogy a Mikó családja odavalósi.
–Szabolcs megyeiek voltak szüleim, Kisvárdán jártak
iskolába. Az iskolai szüneteket pedig kisvárdai nagymamámnál
töltöttem, és sokat játszottam színházasdit a helyi
gyerekekkel.
–Sokan komikusként ismerik. Nem érezte úgy, hogy
beskatulyázták egy szerepkörbe?
–Nem, mert többször kiléphettem ebből a szerepkörből.
Köszönettel tartozom a Magyar Televíziónak, mert műsorai által
ismertté váltam. Azt, hogy ma, ha megyek az utcán, köszönnek
nekem, és rám mosolyognak, azt mind annak köszönhetem, hogy jó
lehetőségeket kaptam a tévében. Olyan figurákat játszhattam,
hogy mosolyogtathattam és könnyeztethettem egyszerre. Szeretem
az ilyen alakításokat. Erre egy példa: Seress Rezsőt játszottam
a Szomorú vasárnap c. darabban. Egy tragikus emberi sorsot
mutatok be ebben, de humorral fűszerezve.
–Azt olvastam, hogy az az álma, hogy egy újabb
verses-zenés lemeze jelenjen meg.
–Sajnos engem még egyetlen egy kiadó sem keresett meg
ilyen ötlettel. Kovács András Ferenc verseit zenésítettem meg
tíz évvel ezelőtt, s abból jelent meg egy lemez Biciklirodeo címmel.
Jelenleg nem zenét szerzek, hanem egy előadására készülök,
mert Móricz Zsigmond Sári bíróját rendezem a jövő évadban.
Egy népszínműről van szó, így adja magát, hogy a színpadon
élőben muzsikáljunk. Ezért a darabért készítenek is nekem
egy tekerőlantot.
–Ezen a hangszeren is játszik?
–Még csak gyakorlok egy kölcsönhangszeren. Ennek a
darabnak az is az érdekessége, hogy olyan népdalok is felcsendülnek
benne, amit Móricz Zsigmond maga gyűjtött a Nyírségben.
Szeretettel várjuk a kedves olvasókat mind a Soproni Petőfi Színház,
mind a Turay Ida Színtársulat előadásaira.
Medveczky Attila
|
