vissza a főoldalra

 2011.08.12. 

Csurka István: Történelemhamisítás

Büntetőjogi felelősség

Miközben ebben a rovatban számtalan esetben tanújelét adtam annak, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomátvételét pártjában és a kormányban egy bűnszövetkezet bank- és államrablásának tartom, komoly aggodalom tölt el annak célszerűsége és eredményessége iránt, hogy ezt egy parlamenti albizottság állapítsa meg. Egy parlamenti albizottság ugyanis szükségszerűen csak politikai ítéletet fogalmazhat meg, más formában újraközölheti azt a sommás vélekedést, amelyet a választók 2010-ben a választásokon kialakítottak. A választók óriási többsége előtt, különösen az őszödi beszéd bűnözői nyelvezettel előadott beismerései és bűnöző módra való kérkedései után nem volt kérdéses, hogy egy, a hatalmat magához ragadó bűnbandával áll szemben. Ezt most egy parlamenti albizottságban vizsgálgatni és a diplomáciai-parlamenti nyelvezet korlátaival tálalni legalábbis furcsa, de még inkább értelmetlen.

Ez a megfogalmazás szükségképpen gyengítettebb és elvontabb lesz, mint ami a nép száján él. A nép egy szóval intézi el a dolgot: „gazemberek”. Természetesen tudom és látom az indokot és a szükségletet, amely választásokon és koalícióban kormányra jutott politikusok büntetőjogi felelősségre vonásának egy jogállamban és az európai rendszerben az útjában áll. Az új kétharmados rend nem adhat teret a népítéletnek, és nem alkalmazhat népbíróságot. Még egy olyan kétes legitimitású nemzeti vagy nemzetközi bíróságot sem állíthat fel, mint amilyen a Hágai Nemzetközi Bíróság, amely most a szerb háborús bűnösök, népirtók vérengzéseit tárgyalja, mert a Hágai Nemzetközi Bíróság az 1945-ös Nürnbergi Nemzetközi Bíróság utódja, folytatása, vagyis a győztesek bírósága, amely a vesztesek felett ítélkezik, Magyarország pedig vesztes volt és mindmáig vesztes is maradt. Most, az Orbán-kormány alatt sikerült először szívós munkával kiemelkednie a vesztes státuszából. Még az Európai Unióba is minden ellenkező híresztelés ellenére vesztesként helyezték be, hiszen előtte már Antall-lal megköttették a trianoni vesztes státuszt rögzítő alapszerződéseket. Ezt az új minőséget, ami történelmi eredmény, amit az Orbán-kormány vívott ki, a gyors, határozott leszámolás kockára vetné, mert még a nem ellenségből is rosszallást váltana ki. Európában totojázni kötelező. A kormányzatnak nagyon is figyelembe kell ezt vennie, nehogy visszaminősítsék. Hiszen azok, akiket most büntetőjogi felelősségre vonás elé készül állítani, kiküldött munkatársaikkal együtt éppen azon mesterkednek, hogy visszalökjék Magyarországot a vesztes státuszba, a „bűnös népek” közé. A dühöt éppen az váltja ki belőlük, hogy a kiemelkedést egy nemzeti keresztény kormány valósította meg. A kétharmados többséggel olyan kormány bír, amely szerintük veszélyesebb Horthy Miklós összes kormányánál. Mivel ezek a nemzetellenes elemek Nyugaton meglehetősen el vannak szaporodva, ajánlatos a magyar kormánynak óvatosan lépkedni. Ez a visszavert támadások ellenére is tény. Van tehát indokoltsága az albizottságnak, de a megoldás mégsem jó, mert a társadalomnak nem erre van szüksége.

Az albizottság a politika felől előnyomulva erkölcsi alapot próbál teremteni a büntetőjogi elbírálásra, csak az a baj, hogy ez gyenge dolog. Így nem lehet. Ezzel csak az idő telik. Mert, ha egyszer már az ügyészség a feltárt bűnesetek alapján eljutott Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának kikéréséig a sukorói telek- panama és a többi rárakódott bűn miatt, és például Demszky mellől több hónapra kiütötte Hagyó Miklóst és társait, hogy más MSZP-SZDSZ bűnelkövetések elhúzódó tárgyalásairól, rosszízű fordulatairól ne beszéljünk, akkor miért nem kezdődik el a felgöngyölítés? Ki van zárva, hogy az egyes büntetőügyek tárgyalásakor ne kerüljön fénybe a fővárosi eladósítás szándékossága, lopása és gazembersége, Demszky Gábor felelősségével megtetézve és hogy a sukorói tervezett kaszinóberuházás rendőri, ügyészi nyomozása, vádemlése és tárgyalása ne pattintaná ki az államadósság növelése és eme privatizációk mögött és között a szándékosságot. Annyi bűnügy van felhalmozva, a kormánybiztos annyi feljelentést tett, annyi milliárd sorsa vár tisztázásra, annyi bizonyíték van arra, hogy a szóban forgó vezetők, Gyurcsány, Kóka, Demszky és társaik egy maffiás szervezet jóvoltából a kormányon gazdagodtak meg mérhetetlenül, miközben az állam földig eladósodott.

Nem albizottságot, hanem tanszéket kellene alapítani az eladósodás, a privatizáció és a hatalommegszerzés új folyamatának tudományos vizsgálatára. Ha a mai közgazdaság- tudomány és vele párhuzamosan a történelmi kutatások is nem állnának részben vagy teljesen liberális fennhatóság alatt, rá lehetne bízni ezt a kutatást a közgazdasági egyetem tudósaira, vagy egy új tudományos kutatóintézetre. Történészek, statisztikusok, közgazdák, filozófusok az egyes választási eredmények elérésének körülményeiből kiindulva megvizsgálnák a belőlük következő privatizációs eseteket. Megvizsgálnák a vezetők és a kedvezményezettek szociológiai és etnikai összetételét, pártállását, összegyűjtenék az elveszett vagy elveszettnek hitt adatokat, követnék az egyes tételek kézről kézre vándoroltatásának folyamatát és tételesen és tudományosan is kimutathatnák, hova tűnt el a nemzeti vagyon harmada vagy fele és hogy a politikai vezetés hogyan teremtette meg a hitelfelvétel kényszerét éppen a privatizációs veszteségek pótlására. Azt már több jeles közgazdász kifejtette és arról tudunk, hogy a nemzeti vagyon legalább egyharmada kézenközön eltűnt, ez tény, de maga a folyamat és történet mindmáig nincs feldolgozva. Azok, akik lebonyolították – kül- és belföldi résztvevők –, áttekinthetetlen halmazt hagytak maguk után – szándékosan. A harmados veszteség egy sommás megállapítás. Élő és ható társadalmi ténnyé akkor válik, ha tételesen bizonyítva van. Ha oktatják. Ugyanígy az egész elmúlt korszak, a rendszerváltás huszonöt, harminc éve, benne az utolsó nyolc év bűnszövetkezetével. A megállapítással lényegében véve mindenki egyetért: nem történt rendszerváltás, vagy ami történt, rosszul történt, de nem tudott még a magyar szellemi élet, a tudományos kutatás, tényfeltáró irodalom nekilátni a történelmi feldolgozásnak, a tételes, tudományos alapú elszámoltatásnak. Miért? Mert a vétkesek, vagy éppenséggel a bűnösök blokkolták és blokkolják.

Pedig ez a magyar történelem legkülönösebb és legborzalmasabb fejezete, amelynek feltárása, bemutatása nélkül az új korszak el sem tud kezdődni. Már régen nem a Kádár- rendszert kell legyőznünk és nem is a bolsevizmust kell kiküszöbölnünk. Feltárnunk és meghaladnunk sem azt kell, hanem azt, ami ezekből 1990 után lett. Amiről az a tévképzetünk, hogy ismerjük, hiszen benne éltünk. Valójában nem ismerjük. Legkevésbé ezt, a saját közelmúltunkat ismerjük. Pedig ez van útban.

Ez egy kezdettől fogva és elrendelten rejtőzködő rendszer. Ebben senkinek nincs személyazonossága, etnikai hovatartozása, pártállása, vallása és tulajdonáról csak a képviselőnek kell számot adnia, a tulajdon eredetéről meg még annak sem. Ez az új burzsoáziát védő legfontosabb intézmény. Amit lopott, az már az ő magántulajdona, amely szent és sérthetetlen. Valójában semmit nem tudunk az utolsó húsz év folyamatairól, összefonódásairól, védett alakjainak mozgásáról. Ezt nem politikailag kell feltárni, hanem tudományosan és mint tudományos tényt, értéket kell szétosztani, tankönyvbe foglalni és mellesleg intézkedni a büntetések felől. Világos vonal fogja mutatni, hogy az utolsó nyolc év vezetői egyben mind privatizáción meggazdagodott – bűnösök.

Mi itt ezeken a hasábokon, a magunk laikus módján már számos alkalommal feltártunk, vagy segítettünk feltárni egy-egy kirívó esetet. Nem most, amikor a rablás Gyurcsány alatt csúcsra járt, hanem 1992 óta számtalanszor, amikor a Globex-esetek megtörténtek. Ez a feltárás, az elfogulatlan tudományos vizsgálat és a ténymegállapítások sora nemcsak az új alkotmány bensőséges, lényegi életbe léptetéséhez kell, hanem ahhoz is, hogy a magyarság  átlényegülve léphessen át a maga új korszakába. Nem elég kimondani, hogy a rendszerváltás most kezdődik, ami eddig történt, az nem az volt, hanem meg is kell írni az előző évek történetét és tanítani is kell az iskolában. Azt kell tanítani. Most, ma kell látnia a közembernek is, hogy mi hogyan történt ezen az újkori mohácsi csatatéren.

Mert addig hamis történelem alatt élünk. Márpedig, ha egy nemzet nem tudja felszabadítani magát egy ráerőszakolt hamis történelem nyomása alól, akkor hiába minden politikai erőfeszítés, új alkotmány, az erőfeszítések többnyire hiábavalóak. Ha a régi rendszer nemzetellenes erőinek még van annyi erejük, hogy ne engedjék az újkori történelem folyamatait tisztába tenni, akkor a lelkekben még ők vannak hatalmon, vagy ők is hatalmon vannak. Nem a felelősségre vonás az első, hanem a világos látás.

Többen is azzal érvelnek, hogy ezt még nem lehet elvégezni, megírni, mert közel van. De ez nem igaz. Az élet felgyorsult. Erre a tudományos, történelmi feltárásra most van szüksége a magyar társadalomnak. Ne csak politikusok megállapítása legyen, hogy elmaradt a rendszerváltás és hogy az utolsó nyolc év bűnszövetkezetben történt, hanem legyen tudományos vizsgálat eredménye. Vagy, ha a tudomány nem tudja bizonyítani, akkor ne is beszéljünk róla.

Emlékezzünk: a jól megrendezett 1989-es Duna-Gate-botrány után milyen hamar létrejött az ügynökmúltat kézben tartó SZDSZ-intézmények sora, s milyen szabad turkálást tett lehetővé néhány SZDSZ-kádernek. Ezek a központok, SZDSZ-fiókok időnként leleplezték a gyakran erőszakkal, fenygetéssel beszervezett ügynököket, de a legutóbbi időkig hallgattak a  beszervezőkről, a vezetőkről, az elkövetőkről. Máig nincs feltárva, milyen mértékben lassította, akadályozta a kibontakozást ez az egyoldalúan SZDSZ-szellemű ügynöklistázás. Miért lett ennek következtében nagyobb bűn, vétség ügynöki jelentéseket írni a hatvanas, hetvenes években, mint a kilencvenes években tartótisztként privatizálni? Vagy pártközpontos munkatársként rendszerváltónak kikiáltott pártot vezetni, az államot rossz tulajdonosnak ítélni? Nem azért volt-e oly sokáig elhúzva az ügynökkérdés és nem azért volt-e a legfőbb kérdésnek megtéve, hogy közben lebonyolódjék a sokkal nagyob bűn, a rablás és köztulajdon mélyen áron alul való eladása, hogy létrejöjjön az újgazdag elit, méghozzá a bűntelenég pózában?

Ezeket a kérdéseket egy albizottság képtelen megválaszolni. Ehhez egy intézmény kell, amely maga jelöli meg a feladatát, szervezeti és működési szabályát, kidolgozza módszertanát, és magába olvasztja az eddig elvégzett munkákat és a legnagyobb állami támogatást élvezi. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vezérigazgatója jelenleg vádlott. Kézenfekvő, hogy a vizsgálódást ezzel az intézménynél és az elődeinél kell elkezdeni. Személyről személyre, munkatársról munkatársra, ügyről ügyre kell haladni és minden szerződést, minden ügyet át kell vizsgálni. Nem igaz, hogy nincsenek meg a papírok. És ha hiányoznak, az is bűn. Nem ez az utolsó vezérigazgató a főbűnös, aki most a sukorói ügyben társtettes, minden előző vezető intézkedéseit szigorúan meg kell vizsgálni. Nagyon valószínű, hogy a szálak el fognak vezetni ahhoz a végponthoz, amit most az albizottság vizsgál.

Csak ez a tudományos tisztázás és az ebből származó új önérzet vezethet el a megújuláshoz. Ennek a munkának nagy nyilvánosság előtt kell folynia. Nem a leleplezés, a megszégyenítés és a büntetés a fontos, hanem maga a feltárás. A büntetés mindig a feltárt esetekből következik. Nyilván lesznek büntetések és minél feljebb haladunk a ranglétrán, annál súlyosabbak, de ez nem a feltáró tudományos műhely dolga. Annyit talán mindenesetre meg lehet előlegezni, hogy ezekre a nép ajkán csak gazemberként jellemzett figurákra nézve a legsúlyosabb büntetés a vagyonvesztés volna. Legyenek olyan szegények, mint amilyenné az országot tették.