vissza a főoldalra

 2011.12.09. 

Ének a búzamezőkről

Varga Patrícia Minerva kiállítása az Erdei Éva Galériában

A csepeli kisgaléria kamara kiállítások számára igen csak alkalmas. Közkedveltségét a nívós programok is jelzik. Ezúttal Varga Patrícia Minerva bizonyította be, újabb műveit tárván a közönség elé, hogy szükség van az ilyesféle mustrákra. Jó pár évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, a művésznek már volt egy „tematikus” kiállítása a Régi Zeneakadémián, mikor is pasztellképeivel Sinka Istvánt, a fekete bojtárt idézte meg. Az Alföld, a szegénység, a szegény-tisztaság poétáját. Az e jegyben készült képeket később másutt is láthattuk.

Most – tágítván a kört – azokat a festményeket szemlélhetjük, amelyek (legalább is a tárlat címével, de még fokozottabban az alkotó látomásával) Móra Ferenc híres regényéhez, és óhatatlanul a belőle készült Szőts István-filmhez köthetők. De az effajta közelség, bár a megidézés pontos, csak szellemi kötődést jelent, hiszen a képek önmaguktól is elevenek, sőt lélegeznek. A Földre az emberek, az emberekre Isten kése vágott sebet. A dráma oly tiszta, és oly honi, mintha a magyar sors ábrázoltatnék – életes derűvel és a szegénységet fölszentelő – számára csupán a földabrosz az oltár – bizodalommal.

Varga Patrícia tájszerelmét, jóllehet valódi élmények-barangolások adják az ihletet (figyeljünk csak a talán belé legmélyebben égett „megszentelt földre”, az erdélyi Torockóra), mítoszi gyökerek kötik a valósághoz. Az éltető, a festmény szemlélője által is jól tapasztalható erek mögött ott a magyar hiedelem- és mondavilág, s nemkülönben az érzéstartománya szerint sem kicsi egész magyar kultúra. Néprajzával, szokásvilágával, költészetével. Ahol olyan címek (régebbi a példa) égetik a látogatóba a komor tartás fenségét, mint a magyar líra klasszikusától vett sor – „A sírt, hol nemzet süllyed el” –, ott a képköltemény többszörös áttétellel adja vissza a láthatót és a láthatón túlit, vagyis a festőecset igazságát.

Ennek az összetett élménynek vagyunk tanúi most is. A pasztell bársonyába éppúgy  be van kódolva a föld, a hegyoldal és a búza szeretete – ez utóbbi „kaptatós” földje csaknem az ég grádicsaival érintkezik (Testvértűz) –, mint a festmények égető sárgájába. Az említett pasztellkép szerkezeti bravúrját – szenvedhet-e a búzaföld, az élet? – nem kis mértékben az adja, hogy a horizont be van szorítva a két hegyoldal közé. Az életnek áldozó arcnélküli szentek, hitünk kőoszlopai mozdulatlanságukban is belakják a mezőt. Akarva-akaratlan a mítosz sugallta táj részeivé válnak. De a félig letarolt búzatáblák vagy a száradó flórától kietlen domboldalak kanyargó ösvényei, a látható voltukban is mély titkokat rejtő kazamaták (Fényben úszó földszalagok – szintén pasztell-munka) ugyanannak a létélménynek a hordozói. Az ember alakítója a természetnek, a természet pedig főképp eme a „kísérlet” nyomán áldozat.

A festményeken talán jobban is látni az „áldozati báránnyá” való válást – emelkedést! –, mint a különben érdekes (a Testvértüzet tekintve remek) pasztelleken. Miért? Mert a kifejezőerő – a megnőtt méretarányoknak köszönhetően? – megsokszorozódik. A figurális-félfigurális, vagyis a nonfiguratívba hajló alakzaton lehetetlen nem észrevenni a jelenetezés ama formáit, amelyek a tájat mint a múlt történelmét hordozó színpadot az érzelmi és tudati vizsgálódás terepévé teszik. Ahogyan kultikus gyökerei vannak az érthetően a búzához kötődő teremtés-ünnepnek, úgy a motívumok tájba való beépítettsége is jelzi – lásd a Cím nélkül téglalap alakú vörös földabroszát, és a kontrasztjául szolgáló világosabb négyzetet –, hogy az ilyesféle rendezettség szakrális vagy mítoszi köröket érint.  Vagy legalább is a „búcsúsok”, „zarándokok” méltó fogadására utal.

Ám a föntről lefelé ereszkedő kanyargó kőoszlopsor – az ír mondákban van ilyen könyörtelen végletesség – áll. Mozdulatlan. Ha van szerepe ennek az őrző-védő némaságnak, az az, hogy az ember arcát sosem, de az alakját hordozó menhir rendben körülfogja azokat az értékterrénumokat (a tűzgyújtásra alkalmas tisztást, a földre terített vagy a képzelet sarlójával a búzatengerből kivágott áldozati lepedőt), amelyek a földrajzi (hegy- és vízrajzi) koordinátákon túl mítoszi tartalmakkal is föl vannak ruházva. Ha a Jelképtár vonatkozó címszavát olvassuk, mindennél jobban megbizonyosodunk a szimbólumok általi kiterjesztés magyarázatnak sem csekély fontosságáról: „A Bibliában a meghaló és feltámadó, halála révén életet adó Megváltó szimbóluma a búzaszem (Jn 12,24)”. De „egyúttal az ő földi testének előképe is, hisz búzából készül a kenyér”, ami nem más, mint Jézus teste.

Varga Patrícia Minerva a festményein természetesen nem bibliamagyarázatot tart – még akkor sem, ha a föntieknek érzékletesen látszik a festői tükörképe –, hanem próbálja belénk szuggerálni a fönt és a lent, a való és az álom egymást hívó, egyik a másikat kiteljesítő összetartozását. Kell olyan sarka lennie a világnak, amelyből az, pontosabban a benne lévő jó szépséggel – artisztikummal, „a világban otthon vagyok” hangulati kellemével – kifordítható. Két vászon is tanúsítja eme bölcseleti igazságot. A Jó hely (2007) a suttogó fatörzsek, az ég felé nyitott kopár mező embert és az árnyékát is befogadó, az Isten által megjelölt áldozati helyet – találkozási pontot – a szakrálisba emelő igazságával. A Jó hely 2011/1 című festmény pedig azzal, hogy ritmikusan rendeződő falakat (kék kontúr, összetorlódott alakokból-oszlopokból álló vörös bástya, menhir-ember köralakzat) von a féltett földrész, az emlékezésre, imára és meditációra kiváltképp alkalmas földoltár köré.

A kiállításon Ének a búzamezőkről címmel öt festmény szerepel. Bennük az életmű sava-borsa. A diptichon (Ének a búzamezőkről 2010 / III. 1., 2) megnyújtott szalagja irdatlan messzeséget fog át; az ember és ember, az ember és a hegycsúcs közötti távolságot revelálja. Az Ének a búzamezőkről 2011/ 2 pedig egyetlen csúcs köré tömöríti, zarándokútnak láttatva a létvalót. A szerteszóródást, mert a vörös sáv megfekszi a domboldalt, a drámaira hangolt Ének a búzamezőkről (2011) jeleníti meg, míg a szigetkereső, a csoport megigazulásában hívő méltóságos, bandukoló vonulást – itt a kőoszlop az ember és társának összefogó kapcsa lesz – az Ének a búzamezőkről 2011/II. című festmény.

Minden művön ott Van Gogh lánglobogású sárgája. Nincs mítoszi kitárulkozás eme szín nélkül. Vagy ha mégis van, arra a Váli Dezsővel jegyzett, szürkébe borult festmény a példa (Ének a búzamezőkről AX / 10 / 33). Az alkotótárs műtermi zártsága nyilván Varga Patrícia Minervát is megérintette, de nem annyira, hogy kiszívta volna belőle az erőt. Ő továbbra is megmaradt a tájat benső lélektartománnyá hódító, látványszépségben élő (sőt, égő) látnoknak.

Szakolczay Lajos