|
 2011.12.16.
Angyali üdvözlet
Csikai Márta kiállítása a Várnegyed Galériában
A biblikus cím
nagyon is eligazít Csikai Márta plasztikai világában, jóllehet
az advent adta a keretét a téma szerinti válogatásnak. Az
angyal itt is hírnök, küldött, aki teljesítvén hivatását
– természetfölötti közlés érkezett az égből a földre
–, kitárta azt a kaput, amelyen át titkok özöne jutott az
emberekhez. Mert ha tudjuk, hogy mit közvetítenek a titkos hírnökök,
meggyőződhetünk a mítoszi (bibliai) út szélességéről is.
A Biblikus Teológiai Szótár egész arzenálját adja eme fölfoghatatlanságában
is csodás cselekedetnek. „Gábriel hozza a kettős üzenetet
Zakariásnak, illetve Szűz Máriának (Lk 1,19.26); égi sereg tűnik
föl a születés éjjelén (Lk 2,9-14); angyalok adják hírül a
feltámadást is (Mt 28,5kk p), azok értetik meg az apostolokkal
a mennybemenetel értelmét (Csel 1,10k). Krisztus segítői az üdvösség
művében, őrzik az embereket (Mt 18,10; Csel 12,15), bemutatják
Istennek a szentek imáit (Jel 5,8; 8,3), a paradicsomba viszik az
igazak lelkét (Lk 16,22). Az Egyház oltalmára folytatják, élükön
Mihállyal, a Sátán elleni küzdelmet, amely kezdet óta tart
(Jel 12,1.9).”
Ez
a kis teológiai breviárium – a Jelképtár szoboralakzatokra
is kiható igazságával, és kibővítve más történetekkel –
ugyancsak nyomon követhető a kis reliefek sorát adó
Bronzkapu-terven (1994). A szobrászművész pályázatra készült
alkotásával Szent Márton hegyét (Pannonhalma) szentelte meg
azzal, hogy a kaput, amelynek hatalmas kereszt alakú fénynyílása
(középütt a korpusz) üdvösséghozó, az ég csarnokához közelítette.
Átszellemültség és erő – az igazak ereje – tükröződik
ezeken a vázlatként is remek domborműveken. A földi tér –
apostolaival, templomaival, kupoláival, ülőfülkéivel, stb.
– „úrfelmutató gesztussal” (a dicséret profán módon a
szobrászművészt illeti) a szakrális tér felé közelít,
mintha a transzcendens lét világtörvényt vizionálna. Álomban
a valóságot? Azt, ha az Angyali üdvözlet (1986), eme kitűnő
bronzrelief plasztikai hullámzásában is az észokokat
megremegtető isteni sugallatot látjuk. A drapéria (ruha) redőiben
pedig – paradox – az örömtől megdidergő test, a szakrális
mezőben is lélegző mindenség-molekula felszabadult örömét.
Kőszobor
is (Anya – 1970), és terrakotta plasztika is (Madonna – 2003)
jelzi, hogy az invenciózus anyagformálással a zárt tömb-élmény
miként avatódik anya-gyermek szeretet-apoteózisává (a
parasztmadonna öle szintén isteni kisdedet ringat), s nemkülönben
hogy a természetes (természeti!) anyagban megjelenített Élet
és Életszentség ugyanannak a teremtésmítosznak a két sarka.
Később – ekkor már az új technika, a viaszveszejtéses bronz
hozza a „megigazulást” – a statikus alakok zárt tömbje, súlya,
palástja, forgástengelye megbontatik, illetve áthelyeztetik. A
lendítőerő, a felület pozitív-negatív fényjátékával, a
dinamika lesz. A mozgásalakzatok új teret teremtenek maguknak, s
a szárnyak angyalokat röptető, táncosnőket emelő vitorlája
úgy feszül a légnek, akárha az ég boltívét tartaná.
Akinek
szeme van a látásra, könnyedén észleli, hogy a biblikus tér
éteriségét megbolygató angyal-szobrok (Gábriel és profanizált
változata: Gabriella – mindkettő 2011; Rafael – 2008; Szent
Mihály főangyal – 2007) minő rokonságban állnak a pördülést-emelkedést
szolgáló drapériát szárnyfunkcióként hasznosító parkett művészeivel
(Flamenco – 1998; Tánc – 2000; Táncoló – 2000; Táncosnő
– 2011). A Tánc figuránál nagyobb ruha-szárnya nemcsak az
elemi erejű bódulat: a fölhúzott láb dinamikájával
hihetetlen nagyságúra növő „világvászon” és az erotikát
rejtő, ugyanakkor kinyilvánító mozdulat megjelenítője, hanem
viharos térfoglaló gesztus is. A nő megfeszített figurájában,
noha örömünnepet involvál a kitárt kar „V”-je, egy kissé
ott a korpusz-jelleg, holott egyértelműen zene, mozgás, ritmus
harmóniáját tudatosítja a kompozíció. (Érdekességként
hadd jegyezzem meg: a Fűzfa – 1984 – törzsének organikus,
vagyis bordákból álló alagútja a nyitódó-csukódó héjszerkezettel
és ágainak karmozdulatával ugyancsak táncmozzanatokat
szimbolizál. S ebbe a körbe tartozik a García Márqueznek emléket
állító profán angyalszimbólum, az Öregember – hatalmas szárnyakkal
című 2006-os kisbronz is.)
Ha
a természetimádat, eme különös, szinte „vallásként” megélt
eufória szakralizálódik, a fű, a fa és a folyó ugyanúgy eme
magasztos, plasztikai érzelemvilággal telített univerzum része
lesz, mint a biblikus témákban az ember megpróbáltatásait,
kozmosszal szembeni törékenységét szoborrá avató megannyi
jelkép, szimbólum. S itt nem csupán Philemon és Baucis (1984),
a szerelmes emberpárrá növekvő két öreg fa kedélyvilágára,
a Víz – tükör – kép I. – II. (2004 – 2006) keretes rácsszerkezetén
belül lévő kiszolgáltatott ember és állat magányára, és a
két éremsorozat (A Tiszánál I. – VI. – 2002; VII. – XII.
– 2004) hullámzó derűjére, a plakettek érzékeny ember-természet
sorsvonalára gondolok, hanem a megpróbáltatás sötétjére is.
Hogy Babits Mihály-i mélységet hordoz a művész Jónás-kisplasztika-sorozata,
ahhoz kétség nem fér. Itt látható darabjai – Jónás Ninivében
(1994); Jónás a halban (1994); Jónás a pusztában (1997) –
kitűnően példázzák a szállongó boldog és a börtönrács
(csontkalitka) rabságában szenvedő, a „jót” megostorozó s
a „rosszat” keblébe fogadó zarándok végtelen próféciájának
kalandját. A bronz átütött, organikus lyukakkal megbontott (díszített?)
rácsszerkezete szabad rabot rejt – élhetetlen énünk tükörképét.
Az „istenpor” (József Attila) ellenére bennünk megkövesedett
magányt.
Noha
a szabadtéri szobrok mesterét és térfoglaló varázslatát
csak színes fotókról szemlélhetjük (Táncosnő – 1986;
Szent Mihály – 2007; Gábriel – 2010), eme érthető hiányért
bőven kárpótol az éremművész megannyi alkotása (öntött
bronz, illetve vert ezüst). Csikai Márta jellemformáló képessége,
plasztikai derűje ott vibrál mindazon arcokban, alakokban,
amelyek történelmi, művelődéstörténeti és művészeti világunk
(múltunk és jelenünk), tágabban a nemzet emlékezetének ébrentartására
szolgálnak. Egy részük díj-formájában készült el (Márai Sándor
– 1995; Supka Magdolna – 2006), másik részük kedvtelésből,
illetve az alkotó iránti tiszteletből (Karsai Zsigmond –
1987; Szilágyi János György – 1988; Csikai Pál – 2010;
Bodor Ádám – 2010).
Ha
a térbe belógatott gyönyörű kis csengők (Kati-csengő –
1988; Balázs-csengő – 1988; Angyal-csengő – 2011) hangjára
nem élednek is meg nagyjaink, a vert ezüstök révén örökkön
élnek. Mert a Gróf Batthyány Lajos születésének 200. évfordulójára,
Kálvin János születésének 500. évfordulójára és Tóth Árpád
születésének 125. évfordulójára készített érme többet ér,
mint a rajta föltüntetett névérték. Hiszen a hit, az erkölcs
és a kitartás sosem volt – és ma sem – megvásárolható.
Szakolczay Lajos
|
