|
 2011.12.23.
Fekete István: Karácsonyi látogatók
A patak még az őszön
kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek,
elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig
csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt
leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a
dermedt december hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra.
- Aludjatok! –
mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék
leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a
fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek
helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket.
kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha
zsongó susogással nevettek össze a háta mögött…
Fogcsikorgatva állt
meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a
messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá.
Csak a patakparton
volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek.
Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a
csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt
csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő!
Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik,
és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek.
Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával.
Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni…
A kiöntés közepén
sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni.
- Ha akarnék, el
is csúsznék?
- Hát akarj! –
mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott
ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen
volt.
Jóska nekilendült.
Vékony lábai dobogva rohannak a jégre, és csúszott, csúszott,
egész a sásig. Ott azonban vékonyabb a jég, roppant egyet, és
Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott,
és nevetve rázta le a vizet.
- Hát ugye elcsúsztam?...
- El, de most
mehetsz haza…
- Semmi ez –
mondta, pedig nagyon fázott. – megszárad…
És csúszkált
tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia.
Amikor a vacsorafüstök
kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég
volt az egész.
Másnap reggel
kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta
alélt karjaiba.
Harmadnap doktorért
kellett menni.
- Megfizetni csak
tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította
kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes
volt, mint a falusi özvegyeké általában.
A doktor nem sokat
vizsgált.
- Tüdőgyulladás
– mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és
szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be,
Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök.
Jóska ezekről a
dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében
főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe
csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe
néz, hogy anyja elsírja magát.
Így jött el a
karácsonyeste.
Délután nagy
lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen
volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak.
Néha csengő
csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény
kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca.
Amikor elsőt
harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan
megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett
az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett
az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros
tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek.
Második harangszókor
a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés
lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére.
Borsosék ház előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek,
Isten tudja, megéri-e a reggelt…
A falu gondolatai
puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt
nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve
ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája
cserepes részében izzó lélegzet repkedett.
A harmadik
harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az
orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt
szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd,
meleg világosság szétáradt az éjszakában.
Ránevettek a
csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az
erdő szélén üldögélő zúzmarás december is felkapta a fejét.
A fény már a réten közeledett az erdő felé.
- Erre tart! –
ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény.
Mélyen
meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek
sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak.
A fény aztán szétlobbant
az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben.
December pedig
odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé.
- Készülj, fiam!
Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk.
A kis fenyő
boldogan mocorgott.
- A hó rajtam
marad?
- Persze hogy
rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?... Mindjárt jövök,
mert nem mehetünk csak úgy üresen…
És az öreg
December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már
újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka,
feje felett pedig röpködő madarak.
A madarak a fenyőre
szálltak.
- Mehetünk.
- És a lában?
– topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a
földbe.
- Elfelejtettem
– dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt
siránkozni…
Talpra állította
a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek,
piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem,
mely még itt is fürgén ugrált az ágak között.
- Leveri rólam a
havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg
maradni…
- Csend! –
mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor…
És attól kezdve
csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már
ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek
rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos
lelkiismeretfurdalások gyötrik…
A falu üres volt.
A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség
hallgatott.
Csak Borsosék háza
nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos
volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és
vendégség érkezett.
- Csendesen –
susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent
voltak, betette az ajtót.
Borsosné aludt, Jóska
pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz,
száj cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele,
mert tudta, hogy Jóska az övé…
- Kifelé! –
mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis
fenyő is megreszketett…
A Láz ész nélkül
kapta bundáját.
- No, most aztán
játszogassatok!
Jóska szeme álmosan
kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen
aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és
rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez
nem is igaz! – nyúl, őz, róka…
- Hogy vagy, fiam?
– nézett az öregember Jóskára.
Jóska csak
gondolataival felelt.
- Jól…
Istenem… jól, de nem álmodom?
- Dehogy álmodol.
Játssz egy kicsit velük… Csak meg ne szorítsd őket…
És Jóska
megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját,
és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt
a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember
rá is szólt az ugrabugra ökörszemre:
- Ne fáraszd a
gyereket!
A nyúl felugrott
a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka
felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét.
- Nem harap?...
- Dehogy harap,
fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha
azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?...
Jóska boldogan
simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette.
Az öregember
eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét
lapozgatta –, és intett.
- Elaludt.
Kinyitotta az ajtót,
és kisurrantak az éjszakába.
|
