vissza a főoldalra

 2011.02.04. 

Marosmenti szobrok

Kis Jenő Ferenc szobrászművész 1959-ben született Makón. 1974-78-ig a szegedi Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola növendéke. 1981-tól Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Mestere: Borsos Miklós. Diplomája után egy év művészképzőt végzett, s 1988 óta a szegedi Tömörkény István Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára. 1985-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1991-ben és 1992-ben részt vett a Makói Művésztelep munkájában, 1993-ban és ’94-ben pedig I. Nemzetközi Kőszobrász Szimpóziumon, Püspökladányban. 1997-ben a kézdivásárhelyi „Incitato” Nemzetközi Művésztelep vendége volt.

Köztéri művei: Pulitzer (dombormű, 1987, Makó), Móra Ferenc (bronz, portrészobor, 1990, Szeged), II. világháborús emlékmű (mészkő, 1993, Makó), Erdélyi Vazul püspök (bronz dombormű, 1994, Makó), Dr. Tóth Aladár (bronz, gránit mellszobor, 1996, Makó), Torzó (kőszobor, 1996, Püspökladány) Pulitzer József-szobor (bronz mellszobor, 1997, Makó), Osztróvszky József (bronz mellszobor, 1999, Szeged), „Halas fiú” díszkút (2000, Csanádalberti), Szent István-szobor (bronz lovas-szobor, 2002, Makó, társszerző: Győrfi Lajos), Napfürdőző (dombormű, 2002, Püspökladány), Pulitzer (bronz dombormű, 2005, Makó), gróf Klebelsberg Kunó (dombormű, 2005, Mártély), Diósszilágyi Sámuel Kórház emléktáblája (2006, Makó), Fátyol Misi-szobor (bronz szoborkompozíció, 2009, Makó).

Több munkája megtalálható hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben (Németország, Anglia, Svájc, Dánia, USA, Románia).

Díjak, elismerések: Csongrád Megyei Tanács Művészeti Ösztöndíja (1986), I. Makói Nemzetközi Művészeti Fesztivál díjazottja (1993), Vásárhelyi Őszi Tárlat – Magyar Alkotóművészek Egyesületének díja (1995), Vásárhelyi Őszi Tárlat – Művelődési és Közokt. Minisztérium Díja (1997), „Az év művésztanára” díj (Tömörkény István Gimn. és Művészeti Szakközépiskola, Szeged, 2007).

 –Az interjúra készülve magam is meglepődtem azon, milyen gazdag Makó művészeti élete. Mit gondol, országosan miért nem ismerik annyira mindezt?  

– Ennek egyik oka lehet, hogy Makó nemcsak Jeruzsálemtől, de Budapesttől is messzi van, így a helyi művészeti életről a fővárosban kevésbé szerezhetnek tudomást. Ma nincs óriási sajtóvisszhangja egy makói művészeti eseménynek. Azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi tíz évben több szobor-állítás volt, s talán ez az idő kevés ahhoz, hogy a város köztéri kincseit országos szinten megismerjék.  

–A makói művésztelepet sem ismerik annyira, mint a más vidéki alkotótelep munkáját.

 –Pedig eleinte híres fővárosi művészekkel indult el ez a telep. 1974-ben Kokas Ignác festőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára hozta el végzős növendékeit a művésztelepre, Makóra. Régebben még Barcsay Jenőék is a makói művésztelepre jártak.1976-ban alakult meg a később nemzetközileg is jelentős szakmai elismerésben részesülő Makói Grafikai Művésztelep a makói születésű, Kocsis Imre Munkácsy-díjas grafikusművész vezetésével. 1996-ban, a szellemében és törekvéseiben is megújult Grafikai Alkotótelep lépett ennek örökébe. Ezután főleg határon túli, erdélyi résztvevőket hívtak a művésztelepre. 2007-ben Makó Város Önkormányzata és Képviselő-testülete ujjászervezésében jött létre a Natura, Marosmenti Művésztelep.

 –Tudtommal Rudnay Gyula, festőművész is Makóhoz köthető.

 –Hogyne! Makón pont a romantikus lelkületű Rudnay Gyula festőművész által az 1920-as években vezetett művésztelepének szellemében fogalmazódott újjá 1971-ben a Marosmenti Művésztelep, amely 1976-ig működött. Makó művészeti életéről nemrég egy nagyon alapos tanulmánykötet jelent meg Tóth Ferenc tollából.

 –Arról a Tóth Ferencről van szó, aki hajdan múzeumigazgató volt, és tisztelői a „legmakaibb makai”-nak nevezik?

 –Így van. Ő írta a Makói képzőművészek - Képzőművészek Makón c. könyvet. A kötet megismertet Makó képzőművészeivel, festőkkel, grafikusokkal, szobrászokkal, restaurátorokkal. A város művészeti életét félszáz makói és négyszáz művésztelepi alkotó formázta, a kötet közülük mintegy ötven művészt mutat be részletesen. Egy rövidebb történeti áttekintés után a város művésztelepeinek életébe, történetébe nyerhetünk bepillantást az Espersit János kezdeményezte Rudnay Gyula művészteleptől a grafikai alkotótelepig.

 –Önről is lehet olvasni a könyvben?

 –Igen.

 –Tehát, akit bővebben érdekel a helyi művészeti élet és az ön pályája, annak ajánljuk ezt a kiadványt.

 –A Makóról elszármazott, ott született, de később máshol alkotó művészeket is megemlíti a könyv. Így azt a Munkácsy-díjas grafikusművészt, Kótai Tamást, aki Makón majdnem egy napon született velem, később pedig évfolyamtársam lett a főiskolán.

 –Aki fővárosi, az eleve előnnyel indul ezen a pályán?

 –Úgy érzem, hogy igen. Tudnék azért ellenpéldákat is mondani. Győrfi Lajos szobrászművész pályáját kifejezetten elősegítette az, hogy Püspökladányba költözött. Ezt el lehet mondani a mátészalkai Bíró Lajosról is. Ezekben a térségekben régebben nem élt sok szobrász, így ők most kellő számú megrendelést kapnak. Csongrád-megyében, s azon belül Makón, Szegeden és Hódmezővásárhelyen nagyon sok szobrász alkot, úgyhogy itt kevesebb az egy adott személyre jutó munka. A fővárosi művészek viszont kicsit közelebb állnak a tűzhöz, és sok mindenről hamarabb értesülhetnek, így a pályázatok kiírásáról is, mint a vidékiek. A sajtó is jobban népszerűsíti őket.

 – Sosem gondolt arra, hogy a hírnév és a megélhetés miatt Budapestre költözzön? Hiszen ön a főiskola elvégzése után máris lement Szegedre tanítani.

 – Erre sosem gondoltam, és a mai napig volt iskolámban tanítok. Miután elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát – ami ma már egyetemként működik – azonnal felhívott Szalay Ferenc festőművész, a szegedi művészeti szakközépiskola akkori igazgatója, hogy tanítsak hajdani alma materemben. Ezt elvállaltam, mert egy remek tanári kar működött ott – ahogy jelenleg is. Volt tanáraimmal jó barátságot is kötöttem. Szüleim is Csongrád megyében éltek, és ezért eszembe sem jutott se a hírnév, se a megélhetés miatt a fővárosban maradni. Döntésemet nem bántam meg, nagyon jól érzem magam Makón és Szegeden.

 –Legtöbb köztéri alkotása Csongrád megyében áll. Makó és a megye önkormányzata támogatja-e a helyi művészeket? Néhány vidéki művésztől hallottam, hogy a helyi önkormányzat a pesti művészeket favorizálja.

 –Szerencsére a mind a megyei, mind a városi önkormányzat igyekszik helyzetbe hozni a helyi alkotókat. De nekem is áll Makón egy olyan munkám, amit országos pályázaton nyertem el, ez a 2009-ben avatott Fátyol Misi –szobor. A szobor elkészítése a város lakóinak, elsősorban az egykori zenésztársnak, Bozsogi Attilának az ötlete volt. 2008 tavaszán több mint hatszáz aláírás gyűlt össze Makón, hogy szobrot állítsanak Fátyol Misi emlékére. Az önkormányzat pedig már júniusban írt ki nyílt, jeligés, országos pályázatot a Fátyol Mihály makói cigányprímás születésének 100. évfordulóján, 2009-ben felállítandó szobor tervezésére és megvalósítására. Természetesen előnyöm volt a helyismeret és így jobban ki tudtam bontani a legendás cigányprímás személyiségét. Természetesen a többi pályázónak is meg volt rá a lehetősége, hogy leutazzon Makóra, hogy minél több ismeretet gyűjtsön be akár könyvtárakban Fátyol Misiről. A képzőművészetben az egyenes megbízás egy szoborra nagyon ritka. A makói Szent István-szobor pl. meghívásos pályázatra készült el. Tóth Béla, Győrfi Lajos és jómagam pályáztam. Tóth Béla visszalépett, s ketten maradtunk Lajossal. Ezt a jól sikerült munkát valóban ketten készítettük Győrfi Lajossal.

 –Móráról, Erdélyi Vazul püspökről, Pulitzerről készített szobrokat. Utóbbiról még két domborművet is. A gyakorlati munka elkezdése előtt alaposan tanulmányozza életrajzaikat?

 –Természetesen és a róluk szóló tanulmányukat, fotókat is. Ahhoz, hogy egy jó portrét tudjak készíteni, minél jobban meg kell ismernem az alany személyiségét. Ezután azokat a tulajdonságokat próbálom visszaadni, melyek a legjobban megfogtak az alanyból. Fátyol Misi kapcsán egy kiváló fiatalkori fotót találtam, ami nagyon megtetszett nekem. A fotón a bandájával együtt látható. Ezen a képen a cigányprímásból egy igazi szakmai alázat sugárzott. Ezt a mozdulatot ábrázoltam a szobron. Ebből aztán lett is egy kis galiba, mert Makón az időskori cigányprímást ismerték. Fátyol Misi zenei tudását a korabeli szakma is nagyra értékelte, országos ismertségnek örvendett. Néhány évig külföldön is dolgozott, mielőtt végleg hazatért szülővárosába. Számon kérték tőlem, miért nem a „szemüveges, pocakos” Fátyol Misit láthatjuk bronzba öntve. Kiemelendő, hogy ez az első egész alakos szobor, ami egy cigányprímást ábrázol. A 190 centiméter magas bronzszobrot alacsony, fagyálló mészkő posztamensre állították a Korona Szálló épülete közvetlen közelébe, a szökőkút mellé. A figura kezében hegedűjét tartja, vonóját pedig leereszti, mint aki éppen befejezte a zenélést.

 –Azt nem tudom, hogy milyen lett volna a pocakos, de ez a fiatalos eléggé megnyerő és lendületet ad, jókedvet sugároz. Bizonyára a szobor előtt elhaladók hangulatát is befolyásolja az, hogy az milyen alakot ábrázol.

 – Természetesen ez is lényeges szempont, s szeretném, ha a szobor a makóiak mindennapjainak részévé válna. A Korona Szállóban gyakran rendeznek esküvőket, Fátyol Misi alakja a székkel akár kiváló fényképezési helyszín lehet az ifjú pároknak. A szobor jó példával is szolgálhat, hiszen Fátyol Misi hivatását hatalmas tudással és alázattal végezte. Még a belga királynál is játszott, míg Pesten olyan elit helyeken, mint az Arany Fácán. A téma azért adott, például a makói világháborús emlékműnek nem az a célja, hogy az emberek hangulatát befolyásolja, hanem az emlékeztetés, a kegyelet.

 –Pulitzerrről ön több alkotást is készített.

 –Amikor az első megrendelést kaptam, 1987-ben, akkor jöttek rá, hogy ő Makón született. Az ő személyében az fogott meg, hogy nagyon szenvedélyes ember volt. Egyszer a vita hevében még rá is lőtt partnerére. Mint fiatal pályakezdő, ezt a szenvedélyességet, a lánglelkű ifjúságot akartam ábrázolni.  

–De ön azért senkit sem akart lelőni.

 –Természetesen, s ez nem is tartozott Pulitzer érdemei közé. Azután olyan sok megrendelést kaptam ebben a témában, hogy talán ha álmomból felébresztenének, akkor is meg tudnám mintázni Pulitzer portréját.  

–Térjünk rá pályájára: mi sodorta önt a képzőművészet felé?

 –Főleg a rajz iránti szeretetem, de a véletlen is nagy szerepet játszott. Az általános iskola elvégzése után felvetődött a továbbtanulás kérdése. Jelentkeztem a gépipari középiskolába is, de oda tanulmányi eredményeim miatt nem vettek föl. Ezért a szegedi művészeti középiskolába jelentkeztem. Az országban akkor csak három ilyen típusú intézmény létezett, így elég sokan felvételiztek a szegedibe. Sikerült bekerülnöm, s ahogy egyre jobban elmélyültem a képzőművészetben, úgy vált a szobrászat a szenvedélyemé.

 –Szegedre a szobrász szakra jelentkezett?

 –Grafikára, mert akkor még nem voltam tisztában a négy szakkal, s végül kerámia-szakon végeztem 1978-ban.

 –De csak ’81-től tanult a képzőművészeti főiskolán. Többször próbálkozott a felvételivel?

 –Akkor Somogyi József volt a rektor, és abban az időben senki sem került be elsőre a főiskolára, különösen nem a szobrász-szakra. Somogyi úgy gondolta, hogy aki valóban képzőművész szeretne lenni, többször is jelentkezik, s ez mutatja, hogy komolyak a szándékai, él benne a vágy, a hivatástudat. Számomra nagyon hasznos volt ez a két év, amíg készültem a felvételire, mert –előtte a kerámia-szakon főleg korongoztunk - jobban kitanulhattam a mintázást és követ is faragtam.

 –Az említett két év alatt hol volt erre lehetősége?

 –A középiskolában maradtam, ahol műhelyfőnök, technikai dolgozó voltam. Előfordult, hogy 5-6 portrén is dolgoztam modell után egy időben. Tanáraim pedig segítettek, motiváltak, félig-meddig kollégának fogadtak el.

 – Az 1970-es’80-as években milyen művészeti stílus dívott?

 – A Borsos –osztályban teljes stílusbeli szabadságban alkothattunk. A nonfiguratív akkora már megjelent. Ezért nem lehet kijelenti azt, hogy csak egy stílus uralkodott. A ’70-es években még csak ritkán lehetett külföldre járni, így a nyugati stílusokat a különböző lapokból ismerték meg a főiskolai hallgatók. Emlékszem, hogy egy festő növendék egy ilyen külföldi újságban megjelent képet próbált utánozni, annyira megtetszett neki.

 –Eddigi pályája során volt- e stílusváltás a művészetében?

 –Bennem nem vetődött föl az, hogy huzamosabb ideig nonfiguratív műveket alkossak. Egyszer előfordult a püspökladányi nemzetközi kőszobrász szimpóziumon, hogy a település és annak holland testvérvárosa közti kapcsolatot fogalmazzuk meg plasztikában. Erre én két pályatervet nyújtottam be. Az egyik figurális volt, II. Lajos királyunk özvegyét, Máriát ábrázolta, aki Németalföld helytartója lett. A másik megfogalmazás egy csavart oszlop, rajta a két város címerével. A nonfiguratív mód távol áll tőlem, mert mindent el tudok mondani a figurális alkotásokon keresztül.

 –A főiskolán volt olyan álma, hogy valamelyik történelmi személyiséget –Kossuthot, vagy Rákóczit - megformázza?

 –Ilyenre nem gondoltam. Mindig találtam a környezetemben olyan érdekes embert, aki modellem lehetett. Természetesen nagyon örültem neki, amikor megnyertem a pályázatot a Szent István-szoborra, teljes erőbedobással, szívesen nyúltam ehhez a témához.

 –Említette, hogy Borsos Miklós volt a mestere. Visszatekintve: mit köszönhet neki?

 –Azt a fantasztikus szellemiséget, amit magából árasztott növendékei felé. Abban segített nekünk, hogy meg tudjuk fogalmazni, mi egy jó szobor ismérve. Sokat anekdotázott, s ezekből nagyon sok mindent leszűrhetett az, aki alaposan odafigyelt. Azt akarta velünk éreztetni, hogy a mesterségbeli tudáson kívül mitől válhat valaki jó művésszé. Nem könnyű ezt továbbadni, mert mi a középiskolába mesterséget tanítunk, hiszen a művésszé válás nem tanítható. Borsos további érdeme,hogy nem akarta saját stílusát ránk erőltetni, hanem megpróbált személyre szabottan segíteni.

–Az ő pedagógiai módszerét alkalmazza, tovább adja a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában?

 –Próbálom, s remélem sikerrel. Szobrász-szakon tanítok rajzot és mintázást, a grafikusoknak az előbbit is. Azt tudom, hogy diákjaim többsége bekerül – ha nem is azonnal – főiskolákra, egyetemekre.

 –Tehát főiskola után tanítani ment, s jött a Pulizter-megrendelés.

 –Amire majdnem nemet kellett mondanom, mert a diplomám után behívtak katonának. A bevonulás előtti estén öntöttem ki gipszbe a munkát. Még az avatóra is alig engedtek el. Az avatással kapcsolatban egy érdekes történetet mesélnék el az olvasóknak. Pálfy József, a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke hosszan beszélt Pulizterről, s mikor lerántotta a leplet a domborműről, hosszan gondolkozott, s azt mondta: Kis János alkotását láthatják. Ezután a tanácselnök elkezdte a beszédét, s mondta: helyesbítek, mert a művészt nem Kis Jánosnak, hanem Józsefnek hívják. Sajnos mindez jellemző a szoboravatásokra, sőt legtöbbször nem is mondják be, kinek a művét leplezik le.

 –Önt nem zavarja azt, hogy az emberek többsége azt még tán tudja, kit ábrázol egy szobor, de azt már nem, ki az alkotó?

 –Azért is alakult ki mindez, mert a szobrászok többsége nem írja rá a szobor talapzatára a nevét. Régebben ezt én sem tartottam fontosnak, de rájöttem, hogy ez szükséges, mert engem is zavar, ha odamegyek egy szoborhoz, s nem jelzik, kinek az alkotása. A régi szobroknál pedig legtöbbször csak a bronzöntő neve látható.

 –Csak rendelésre dolgozik?

 –Nem, mert fontosnak tartom, hogy saját ötleteim alapján dolgozzak. Azok az igán magasztos pillanatok egy képzőművész életében, amikor sem a határidő, sem a megrendelő óhaja nem befolyásolja a munkájában. Természetesen sokszor találkozhat a megrendelő és a művész elképzelése, erre egy példa a már említett Fátyol Misi-szobor.

 –Amikor saját ötleteit mintázza, akkor elviszi a plasztikákat kiállításra, ahol meg is lehet vásárolni azokat?

 –Igen, bár nem sűrűn vannak önálló kiállításaim. De nem késtem el, ha arra gondolok, hogy Rodin már túl járt az 50. életévén, mikor első kiállítását rendezte. Újabb munkáimat be szoktam adni csoportos kiállításokra, így a vásárhelyi őszi tárlatra, vagy a szegedi szobrászegyesület kér föl arra, hogy adjam be munkáimat, s azokat elviszik külföldre is. Legutóbb a szegedi Dóm téren rendeztek kiállítást a kortárs portrékból, s ott is be tudtam mutatni kedvenc anyagomból, a kőből készült munkáimat.

 –Mennyire összetartók Szegeden a képzőművészek?

 –A Tömörkényben nagyon sok képzőművész tanít, s egy olyan fantasztikus közösséget hoztunk létre, mely összetartó és segítő is. Erre rá is vagyunk kényszerülve, hogy mint kollegák jobban odafigyeljünk egymásra, feszültségmentesen tudjunk tanítani. Hasonló a stílusunk, tehát figurális, és generációs különbségek sincsenek. Bizonyára ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy jó közösséget alkossunk. Mindez egy fővárosi művésznek jobban feltűnik, hiszen mi ebben a közegben élünk. A budapesti képzőművészek izoláltabban élnek, voltak olyanok, akik inkább Szegedre mentek alkotni, pont a helyi összetartozás miatt. Szalay Ferenc úgy fogalmazott régen: azt szeretném, hogy a művészek ide szívesen jöjjenek tanítani. Elérte, amit akart. Természetesen a tanítás eléggé időigényes, heti három napot vesz el az időmből, de bízom benne, hogy megéri.

 –Mi a tapasztalata, mi inspirálja a gyerekeket arra, hogy szobrászatot tanuljanak? Tudja-e ebből miként lehet megélni?

 –Minket sem a középiskolában, sőt még a főiskolán sem igazán érdekelt az, hogy a művészetből meg tudunk-e élni. A célom az volt, hogy minél többet és jó módszerrel sajátítsak el a mesterségbeli tudásból. A mai középiskolai generációt –főleg negyedikes, ötödikes korban -  már ebben az anyagias világban jobban foglalkoztatja az, mennyit kereshet majd művészként. A mi diákjainkat viszont még főleg az inspirálja minél tökéletesebb portrét tudjon készíteni. Jelenleg a főiskolán a restaurátori szakra azért nehéz bejutni, mert ez a legkeresettebb, ebből lehet a legjobban megélni. Régebben viszont a szobrász-szakra volt nagyon nehéz bekerülni.

 –Ha anno nem hívták volna önt tanítani, akkor a megélhetése is nehezebb lett volna?

 –Valószínűleg, mert a tanítás egy havi biztos keresetet jelent. A főiskolán egyik tanárunk megkérdezte tőlünk, ki mit szeretne csinálni a diploma után. Mindenki nagy tervekkel jött elő, egyedül én mondtam, hogy tanítani megyek. Évfolyamtársaim most viszont vagy tanítanak, vagy azt szeretnék művelni, pont a megélhetési problémák miatt. Kevesebb a megrendelés, és így mindenkinek szükséges a havi fix kereset. Én nem panaszkodhatom, mert mind alkotói, mint tanítói készségemet megfelelő szinten ki tudom élni.