2011.02.04.

Adatmilliomos szellemi koldusok

Gyakran jut eszembe az állítólag Jean Cocteau-tól származó pikírt megjegyzés, mely szerint a modern kor akkor kezdődött el, amikor az ostobák gondolkozni kezdtek. Ezt jó régen, a múlt század közepe táján tapasztalhatta meg Cocteau, ugyanis azóta már tanítanak is. Érdekes dolog, de az internetezés mindenekelőtt az ostobák és a félműveltek egyetemévé vált: minden szellemi felkészülés, előtanulmányok, ismeretek, alapok és rátermettség nélkül birtokába kerülhet bárki – a fél analfabéta is ő a legrejtőzködőbb információknak. Csak be kell írni a Google-ba és ömlenek a vonatkozó válaszok. Ha még a ’70-es években, de a ’80-asokban is, szükségem volt egy részletinformációra – pl. arra, hogy az Aranyosrákosi Székely Sándor nevű, XIX. századi erdélyi költő, hol és mikor halt meg ő, bizonyos szakmai rutint, kutatási jártasságot, feltételeket igényelt az adat megtalálása. Tudnom kellett, hogy mely kötetekben, lexikonokban keressem, vagy ne keressem ezt az adatot, mely kiadványban nagyobb, melyikben kisebb a valószínűsége, hogy megtalálom benne. Ha pedig ezen könyvnek nem voltam birtokában, tudnom kellett, mely ismerősöm könyvei között, vagy melyik közkönyvtárban érhetem el. Mindezekből következik, hogy Aranyosrákosi Székely Sándor biográfiai adataival alapvetően csak olyan emberek foglalkoztak, akiknek kellett, mert így vagy úgy, de ez volt a hivatásuk.

Ma egészen más a helyzet. Egy unatkozó, kilencéves kisiskolásnak, akinek van még néhány perce a szünetből, csupán – egy mindig kéznél lévő laptopon – be kell pötyögtetni a Google-ba Aranyosrákosi Székely Sándor nevét – (a kurzor segítségével bár hányszor lehet javítani is, ha első nekifutásra nem sikerülne e hosszú név beírása) –, és máris megvan az eredmény: 0,25 másodperc alatt 4010 találatot szedett össze szorgalmas komputerünk. Ez pontosan 4009-cel több, mint ami nekünk kell, de nincs ok pánikra, mert a sor legtetején feltálalt Wikipédiában már olvashatók is a kívánt adatok. Ami pedig az öreg, szakadozott, porfogó, drága pénzen vett vagy örökölt lexikonokat, féltett szakmai kincseinket illeti, azokat ki is lehet hajítani a legközelebbi lomtalanításkor. Ugyanis elveszítették minden eddigi előnyüket, vonzerejüket, hasznosságukat.

Vagy mégsem? Nos, javaslom, annyira azért ne siessünk kidobni őket.

Első megközelítésben joggal kérdezhetné valaki, hogy mi bajom van nekem azzal, hogy soha nem látott mértékben demokratizálódott, sőt: popularizálódott a tudáshoz való hozzáférés? Rossz közérzetemnek két oka van: az egyik, hogy valójában nem a tudást szórja szét mindenkinek az internet, hanem az adatokat. Ez óriási különbség, mivel az adat mindig analitikus, a tudás viszont szintetikus. A másik, hogy ez a soha nem látott bőségben áradó adat-cunami még ingyen is van. Ami pedig ingyen van, annak nincs értéke szemünkben, mint azt a világ kezdete óta oly sokszor bizonyította az emberiség. Régen egy-egy új adatért meg kellett küzdeni, bele kellett ásni magunkat a témába, a szakirodalomba, de így is csak nagy nehezen csurrant-csöppent valami új következtetés. Megismétlem a szót: következtetés. Ugyanis akkoriban még nem adták ingyen, ezüst tálcán feltálalva az adatokat: saját erő, saját logika, szakmai megérzés, intuíció, következetes kitartás kellett a velük való találkozáshoz. A szellem világa ezen a ponton rokon volt a sport világával, minél többet gyakorolt, edzett valaki, annál eredményesebb és magabiztosabb lett szakterületén. És ez valódi erő, valódi magabiztosság volt, mert munka, állandó erőfeszítés, szorgalom állt mögötte.

De mi is áll az internetező mögött? Egy alapvető – nem is feltétlenül alapos – írni-olvasni tudás, amellyel begoogle-izza kérdését, és próbálja elolvasni a kapott válaszok özönéből az őt érintőt.

Az internet csecseit szopó nagy átlag valójában adatmilliomos szellemi koldus. Óriási mennyiségben halmozza fel az építkezési anyagot, téglát, gerendát, cementet, cserepet, mégis hajléktalan marad, mert képtelen mit kezdeni ingyen kincseivel. Gyűjteni igen, építkezni már nem tud. De hogy pontosítsam a dolgot: gyűjteni sem ő gyűjt, hanem a komputere, neki az így kapott anyagból építkeznie kellene, immár saját elképzelések, fantázia és koncepció mentén. A jelek szerint ítéletnapig várhatjuk, amíg erre az építkezésre sor kerül.

Csakhogy, tetszik vagy nem tetszik ez nekem, az internet itt van – hasonlóan a tubusból kinyomott fogkrémhez: oda többé már vissza nem kaparható –, és szédületesen terjed. Bizonyos fajta kifogásolható sajátságait fentebb már említettem, de érdemes elgondolkozni azon, hogy gyorsaságán és barbár gazdagságán kívül milyen előnyei lehetnek a szellemi élet terén? Gyanítom ugyanis, hogy elindul lassan egy átértékelődés.

Ezen reménybeli átértékelődés során a puszta adatismeret jelentősége és súlya – a „keresztrejtvény-kultúra” respektusa – csökkenni fog, és a műveltség első számú feltételeként a saját szellemi kapacitáson alapuló tudományos felfedezéseket, feltételezéseket, művészeti alkotásokat, filozófiai szinergiákat fogják tekinteni. Vagyis azt, hogy mit adott hozzá az eddig ismert adatokhoz az adatfelhasználó. Hogy mit alkotott, mit hozott létre olyat, ami korábban nem volt.

Ha ez az átértékelődés valóban elindul, és 20, 50 vagy 100 év múltán be is fejeződik Európában, nagy szívességet tett nekünk az internet, bizonyítva egyben azt is, hogy az új dolgok valódi arca és jelentősége nem feltétlenül észlelhető megszületésük idején.

Szőcs Zoltán