vissza a főoldalra

 2011.02.11. 

Andrzej Grajewski: A szovjet modell

A kommunista pártok, amelyek az egységes társadalmi–politikai–gazdasági modell megteremtésének igényével léptek fel, ellenségesen viszonyultak a valláshoz. Ez a marxista–leninista dogmarendszer vonatkozó szakaszaiból is kiderül, amelyek szerint a társadalom teljes vallástalanítása a gyökeres társadalmi reformok bevezetésének elengedhetetlen feltétele. Az egyház, illetve a kelet-közép-európai országok kommunista hatalmai között éleződő viszony fordulópontja az 1948-as esztendő volt. Addigra a nemzetközi kommunista mozgalomban általánosan elfogadottá vált a szocializmus építésének alapját jelentő, kiéleződő osztályharc tézise, továbbá a belső ellenséggel folytatandó, fokozódó harc szükségessége. Ez egyben azt is megszabta, hogy a kommunistáknak szakítaniuk kellett a különböző független politikai nézetek iránt megnyilvánuló tolerancia addigi gyakorlatával, továbbá el kellett kezdeniük kiépíteni a párt korlátlan uralmának rendszerét a társadalmi és gazdasági élet területén, nemkülönben az úgynevezett szocialista tábor népeinek lelkében. A kommunistáknak már csak egyetlenegy, „végső harcot” kellett megvívniuk: nem másért, mint az általuk kormányzott emberek lelkéért. A hadműveletet már 1947-ben előkészítették, a kommunista pártok kilencedik nemzetközi küldöttgyűlésén, az Üvegpalotában, szeptember 22. és 27. között. Nyilvánosan ott hangzott el először a világ két, egymással szembehelyezkedő táborra osztásának tézise.

Ugyancsak ott jelentették be a Tájékoztatási Hivatal – vagyis a Kominform – létrehozatalát, amelynek feladata volt a tapasztalatcsere és a különböző kommunista pártszervezetek tevékenységének összehangolása, a bolsevik párt irányítása alatt. A tanácskozás során Andrej Zsdanov – aki a Bolsevikok Kommunista Egységpártjának Központi Bizottságán belül a Politikai Bizottság tagja volt – előadást tartott az ideológiai harc fokozásának szükségszerűségéről. A legfőbb tennivalóként azt jelölte meg, hogy a keleti tömb valamennyi országában fel kell számolni a katolikus egyházat.

A szovjetben szerzett tapasztalataira támaszkodva, Zsdanov a következő forgatókönyvet javasolta az egyház elleni háborúhoz: mindenekelőtt meg kell semmisíteni a hierarchia felső részét, vagyis a püspökök tömeges letartóztatásával kell indítani; a letartóztatások következő hullámának a papság kiemelkedő tagjait is el kell nyelnie, majd következik a világi aktivisták bebörtönzése. Ezzel egyidejűleg a hatalomnak el kell kezdenie különböző csoportok szervezését papokból és világi hívekből, akik készenlétben állnak, hogy a politikai tényezőknek megfelelően, tevékenyen támogassák a hatalmat a hierarchia ellen kitűzött céljainak megvalósításában.

Zsdanov tudatosan támaszkodott a bolsevikok által a húszas években alkalmazott eljárásra. Akkor a pravoszláv egyház elleni harcukban a politikai rendőrség, a GPU által beszervezett lelkészek csoportjait használták fel, amelyeket az Élő Egyház mozgalomba tömörítettek. Az Élő Egyház csoportjainak tevékenysége számos püspök letartóztatását eredményezte. Egyiküket, Vjenyamin pétervári metropolitát az Élő Egyházzal szembeni ellenszegüléséért 1922-ben agyonlőtték. Tyihon pátriárka letartóztatását követően az Élő Egyház lelkészei teljesen átvették a moszkvai patriarkátus irányítását. S bár a hatalom később püspököket és metropolitákat is bebocsátott az irányító testületbe, mégis szüntelenül ott lebegett fölöttük a fenyegetés, hogy szembeszegülésük esetén lágerbe küldik őket, helyüket pedig azonnal elfoglalja néhány engedelmes, a párthoz lojális lelkipásztor. Az Élő Egyház mozgalom tehát kétségtelenül közvetlen elődje volt a hazafias papok mozgalmának, amelyet a negyvenes évek folyamán a hatalom vezetői oly erőszakosan próbáltak terjeszteni a szocialista országokban. Zsdanov programbeszéde mindamellett további utasításokat is tartalmazott, amelyek az oktatásügy átszervezésére, illetve az ifjúság nevelésére vonatkoztak.

Az ateizmusnak kettős szerepet kellett betöltenie: ideológiai kötőanyagként biztosította az összes, Kelet-Európában működő kommunista párt egységét, ugyanakkor a népek rabigába hajtásának eszközéül is szolgált, szembehelyezkedve a meglévő hagyományokkal és nemzeti sajátosságokkal. Ily módon a párt diktálta ateizmus az egész kommunista világban egy új vallás méltóságára emelkedett, miközben mások leigázásának, illetve a saját káderek egyesítésének módszerét is jelentette. Ez volt a legkifinomultabb fegyver, amellyel Kelet-Európa új urai meg akarták szelídíteni az általuk irányított társadalom lelkét. E feltételek mellett a vallás ellen folytatott harcnak politikai jelentősége volt; arcul csapását jelentette minden olyan értéknek, amely számtalan nemzedéken keresztül lelki és nemzeti alapját képezte a lengyel, cseh, szlovák, magyar, horvát, szlovén, bolgár, román vagy éppen német kultúrának. Jóllehet e népek mindegyike más-más mértékben azonosult a vallási értékekkel, mégis elmondhatjuk, hogy ezek az értékek mindenütt a társadalom kétségbevonhatatlan erkölcsi kereteit és magatartási normáját alkották.

A vallás ellen folytatott háborúban emberek százezrei pusztultak el, akiket a jövendő keresztény nemzedékek vértanúkként fognak tisztelni. Elegendő arra emlékeztetnünk, hogy Oroszországban csaknem a teljes pravoszláv egyházi vezetést meggyilkolták. Vagy emlékezzünk az Oroszországban vértanúságot szenvedett katolikus papokra; a világi hívek ezreire, akik megtorlás áldozatai lettek, amiért megpróbálták megakadályozni a templomok fosztogatását; a hitoktatásért vagy titkos istentiszteleten való részvételért lágerekbe hurcolt vértanúkra. A kommunistáknak a megtorlások ellenére sem sikerült felszámolniuk a kereszténységet. Viszont az is igaz, hogy az ateista tanrendszer, illetve a még gyakorlatiasabb materializmus komolyan megtépázta Kelet-Európa társadalmainak erkölcseit és hagyományait. Felnőtt több olyan nemzedék, amely soha nem hallott a vallásról, sem Istenről; neveltetéséből pedig minden olyan szálat kitéptek, amely kedvező színben mutathatná be az egyház szerepét e társadalmakban. Azok körében, akik a legkeservesebb időkben is megőrizték a hitet, újjászületés vette kezdetét. Ugyanis pusztán azzal, hogy hűségesek maradtak, nyílt hitvallást tettek a totalitárius hatalommal szemben, és egyben szikla alapot nyújtottak az önkényuralommal birkózó társadalom számára. Még ha nem is leplezték le nyilvánosan a rezsimet, akkor is az ellenállás magjainak bizonyultak. Hiszen ilyen volt a rendszer belső logikája: mindent ellenőrizni kívánt, de éppen ezáltal az ellenszegülés csíráit kristályosította ki.

A csapások, amelyek a negyvenes és ötvenes évek során az európai szocialista országokban a katolikus egyházra zúdultak, szervezetének számos létfontosságú részét lerombolták, de a vallást nem tudták kiszakítani a népek tudatából. Sikertelenül zárult a vállalkozás, hogy ateista szövetséget alkossanak a keresztény Európa szívében. Az egyházellenes lépések túlnyomó részének aktuálpolitikai kampányjelle-ge volt, az éppen időszerű igények szerint történtek; céljuk az ellenzékkel folytatott harc volt, vagy kísérlet a nemzeti tudat felszámolására. E lépések mindazonáltal erősen hatottak az egyház és az állam viszonyát meghatározó modell alakulására Kelet-Közép-Európa szocialista országaiban. E modell totalitárius volt: a világi hatalom azon törekvése határozta meg, hogy korlátlan ellenőrzést terjesszen ki a helyi egyházak életére, beleértve az ateista világnézet rákényszerítését az egész társadalomra, valamint az ellenállás megtorlását. A vallásügyi politika megvalósításában fontos szerep jutott a különleges szolgálatoknak, amelyek titkos megfigyelés alá vonták a lelkipásztorokat és a híveket, továbbá „pártfogásukba vették” a papság körében állami utasításra létrehozott szervezeteket. E különleges szolgálatok szerepe egészen a kommunista rendszer felbomlásáig meghatározó volt, annak ellenére, hogy 1956 után a kommunista vezetők megpróbálták korlátozni a biztonsági szolgálatok befolyását a közéletre.

A magyar forradalom sikertelen kísérlete jelentősen hatott a Szovjetunióban, illetve az egész szocialista táborban elkezdődött átalakulásra. E hatások kedvezőtlenek voltak. A budapesti utcai harcok rémképe még sokáig ott tornyosult a rendszer gyökeres átépítésének szándéka előtt. Az a szerep is felmérhetetlen jelentőségű, amelyet a kiszabadított Mindszenty József hercegprímás három napon keresztül magára vállalt, s akinek nem kis része volt a fővárosban folyó utcai harcok elcsitulásában. 1956-ot követően a propaganda közönséges imperialista ellenforradalmárként tüntette fel, a későbbi években pedig határozottsága és meg nem alkuvása miatt a keleti blokk leggyakrabban támadott egyházi vezetői közé tartozott. Az esély, amely 1956-ban felvillant, többek között Nyikita Hruscsov döntései következtében veszett kárba. Paradox módon Hruscsov, miközben feldúlta a sztalini rendszert, egyidejűleg felújította annak kevésbé hatékony társadalmi szeletét – vagyis a vallásellenes kampányt. 1959 és 1964 között a Szovjetunióban bezárták a világháború idején még nyitva hagyott templomok többségét, a pravoszláv és katolikus egyház papságát pedig újabb tömeges letartóztatások tizedelték meg. Ebben a helyzetben aligha lehetett bármiféle kedvező változásra számítani a keleti tömb többi országában. A kommunista vezetők bizonyára mindannyian ismerték Hruscsov kijelentését, miszerint a hetvenes évek végéig az egész Szovjetunióban felszámolják a vallási életet.

Kelet-Európa országainak társadalmi életében új mozzanatot jelentettek a hetvenes években létrejött emberi jogvédő szervezetek, amelyek később a demokratikus ellenzék alapját adták. Az ilyen körökben megfogalmazott alapelvek a vallásszabadságra is vonatkoztak. A politikai ellenzék képviselői – akik mindaddig különféle ortodox marxista szerepkörökben tűntek fel – párbeszédet kezdeményeztek a katolikus lelki irányultságú emberekkel. Ezzel egy időben, azokban az országokban, ahol a hatalom kirívóan korlátozta a hívő emberek jogait, vagyis Csehszlovákiában, Romániában, Magyarországon, számtalan kisebb, nem hivatalos vallási közösség alakult, általában egy-egy titkosan szentelt püspök személye körül. Idővel szervezett formába tömörülve, más szóval föld alatti egyháznak is nevezve, természetes társakra, gyakran pedig szövetségesekre is találtak a politikai ellenzék köreiben. Megfigyelhető volt e folyamat például a csehszlovákiai Charta ’77 esetében. A hetvenes évek folyamán Kelet-Közép-Európában a politikai légkör távol állt a kommunista pártokon belüli éles ideológiai csatározástól. A pártvezetések köreiben befejeződött a hatalomért folytatott harc, és az ideológiai tisztogatás is lezajlott már. A fontos emberek hosszú időre összeállított névsora lehetővé tette a különféle előnyökből való merítgetést, és a teljes pártapparátus gyors meggazdagodását.

Elkövetkezett a kommunista elit nagymértékű „élvhajhászata”, amely kedvezett a megfeszített vallásellenes ideológiai harc enyhülésének. Tapintatos jólét köszöntött be, és ebből számos egyéb társadalmi csoport is kivette a részét. Az egyház tehát egy új kihívással nézett szembe, amelyet Európa nyugati részén már jól ismertek, s amelynek kereteit nem a marxista–leninista ideológiára alapozott ateizmus határozta meg, de a gyakorlatias, a fogyasztói társadalom és a hedonizmus párlataként megjelenő ateizmus. A gyakorlatias materializmus megszilárdulásából következő nehézségek legalább olyan komoly fenyegetésnek bizonyultak Kelet-Közép-Európa népeinek vallási életére, mint a sztalinista és posztsztálinista rendszer korábbi megtorlásai. A veszélyt csak fokozta, hogy az egyház lelkipásztori munkájának lehetőségei rendkívül korlátozottak voltak, igaz, közvetlen létét semmi sem fenyegette.

Egyház és állam viszonyában ezáltal két, egymástól világosan elkülöníthető modell rajzolódott ki. Az egyik, amely még az ötvenes években alakult ki, és a nyolcvanas évekig úgyszólván változatlan formában fennmaradt, Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában uralkodott. Fő jellemzői voltak az egyházi vezetés felszámolására irányuló törekvések, a Szentszékkel való kapcsolattartás korlátozása, a papság minden lelkipásztori kezdeményezésének szoros felügyelete, illetve a világi hívek bármiféle szervezett tevékenységének teljes tilalma. E helyzetben erősödött meg a titokban felszentelt papok és püspökök körül gyülekező, nem hivatalos lelkiségi mozgalmak hálózata. Az egyház és állam viszonyát meghatározó másik modellt, amelynek különböző változatai Magyarországon, Jugoszláviában és a Német Demokratikus Köztársaságban voltak érvényben, az egyházzal szembeni nagyobb tolerancia jellemezte. Ezen országokban a hatalom beleegyezett az egyház szervezetének és püspökeinek létébe, és nem avatkozott a Vatikánnal fenntartott kapcsolatokba. Ezzel szemben számtalan nehézséget támasztott a szervezett hitoktatás ellehetetlenítésére, hogy végképp megszüntesse a fiatalabb nemzedék vallásos nevelését, és az egyház társadalmi tevékenységét sem engedélyezte. Kivételes helyzetben volt a lengyel egyház, amely Stefan Wyszynski bíboros, Lengyelország prímása vezetésével – és a társadalom nagy tömegeinek támogatásával – sikeresen meg tudta védeni (már amennyire a „létező szocializmus” feltételei ezt engedték) a vallásszabadság szélesnek mondható kereteit.

Karol Wojtyla bíboros pápává választását az összes szocialista ország katolikusai annak reményével fogadták, hogy az a pap, aki olyan jól ismeri a létező szocializmust, képes lesz sikeresen elkormányozni a szabadság mezejére az egyházat a keleti tömbben. II. János Pál pápasága első percétől hangsúlyozta, hogy a szocialista országokban élő helyi egyházak számíthatnak a támogatására. A kedvező változásokhoz mégis hosszú, gyakran meddő tárgyalásokon keresztül vezetett az út. E változások irányában hallatlanul lényeges tényezőnek bizonyult az a következetesség, amellyel II. János Pál a vallásszabadságról beszélt – és az emberi jogokról mint minden egyéb szabadság és reform alapjáról. A pápa a hitükért üldözést szenvedettek iránti szolidaritását is számtalanszor kinyilvánította. Törekedett új püspököket kinevezni, de csakis azzal a feltétellel, hogy a jelölt az egyház szemében hiteles személy legyen.

 Ennek köszönhetően nem volt arra példa, hogy olyan papot szenteltek volna püspökké, aki a kommunista hatalom által ellenőrzött mozgalmak bármelyikéhez tartozott. A Szentszék az ellen is fellépett, hogy a papságot ismételten megpróbálták beszervezni különféle politikai szervezetekbe.

Az egyház köré szerveződött független közösségek a hetvenes években kezdtek határozottan új formákat ölteni. Ez természetes folyamat volt. A szervezett egyházat olyan tér vette körül, amely mentes volt az állam mindenütt jelenvalóságától. Felnőtté vált egy olyan ifjú nemzedék, amely az úgynevezett létező szocializmust már kellően érett fejjel tapasztalta meg ahhoz, hogy ne legyen illúziója a hatalom birtokosainak valódi céljait illetően. E fiatalság, helyét keresve az életben, rátalált a kereszténységre, nem ritkán kitagadtatva ezért a szülői házból. A kereszténységhez történő visszatérés nem kizárólag világnézeti vagy erkölcsi választásnak minősült, de a kelet-európai viszo-nyok mellett politikai döntésnek is. Emiatt a vallási csoportok önkéntelenül összetűzésbe kerültek az állammal. E folyamat különösen is szembetűnő volt Csehországban és Szlovákiában, ahol a titkosan folytatott hitoktatásnak, az engedély nélküli lelkipásztori működésnek, illetve az egyre népesebb zarándoklatoknak a nyolcvanas években mind világosabb politikai üzenetük volt.

1980 augusztusa új korszakot nyitott Lengyelország világháború utáni történetében. Évekkel később bebizonyosodott, hogy azok az események Európa történetében is fontos fordulópontot jelentettek. A sztrájkhullám, amely előkészítette a kommunista rendszeren belüli első független társadalmi mozgalom, a Szolidaritás születését, egyben a teljes addigi társadalmi élet átértékelődését is magával hozta. A vallási értékek, amelyeket a kommunista rendszerben csak a régi társadalmi–közgazdasági képződmények továbbélésének tekintettek, és elkerülhetetlen megsemmisítésre ítéltek, a végbemenő krízis pillanataiban nem csupán az emberi cselekvés fontos mozgatórugói lettek, de egyben a mély erkölcsi tartalék megismételhetetlen vonásait is kölcsönözték a történéseknek. A Lengyelországban bevezetett hadiállapot nem tudta feltartóztatni ezeknek az eszméknek a térnyerését – sem lengyel földön, sem az ország határain túl.

A nyolcvanas évek során Kelet- Közép-Európa országaiban változatlanul érvényben voltak a sztalini időkben kidolgozott alapelvek, amelyek nagymértékben korlátozták a vallási közösségek függetlenségét. Továbbra is mindenütt fennállt, hogy a katolikusoknak nem volt joguk saját társadalmi szervezeteket alapítani, nem adhattak ki katolikus sajtótermékeket, és ráadásul a társadalmi–politikai életben is hátrányos megkülönböztetés sújtotta őket. A kelet–közép–európai országokban egybehangzóan bejelentett, gyökeresnek ígért belső változások azonban arra a reményre jogosítottak, hogy a vallásos emberek gondjait is orvosolni fogják. Hiszen nem lehetséges úgy megreformálni a társadalmat, hogy közben megtagadják tőlük a jogot hitük szabad megvallására. Az azt megelőző évek tapasztalatai egyébként is azt mutatták, hogy a szocialista országokban minden reformtörekvés növelte az egyház szabad mozgásterét. A fennálló helyzetben a hívők természetes szövetségesei voltak mindazoknak, akik demokratikus változásokat kívántak. Ám a feszült pillanatokban, amikor az érzelmek oly gyakran túlcsaptak az értelem határain, az egyház tanítása a feltétel nélküli megbocsátásról, az ellenség szeretetéről és az irgalmasságról képes volt csillapítani a megrázkódtatásokat, semlegesíteni a kibékíthetetlen ellentéteket. Ilyen légkörben mentek végbe a „bársonyos forradalmak”, amelyeknek kezdetét a Lengyelországban 1989 telétől folytatott kerekasztal-tárgyalások jelentették, s amelyek egész Kelet-Közép-Európában a kommunista rezsimek bukásával zárultak.

A totalitárius rendszerek békés megdöntésének tüneménye még sok-sok évig lenyűgözi majd a történészeket, akik megkísérelnek választ találni a kérdésre: miként volt lehetséges, hogy Európa keleti részén úgyszólván harc nélkül összeomlott egy totalitárius birodalom. Igen, egy egész birodalom, amelynek határait óriási hadsereg őrizte, belső vidékeit pedig a biztonsági szolgálatok ravaszul működő apparátusa. Az önkényuralom veresége különböző társadalmi, politikai és gazdasági feszültségeket okozott, ám ugyanolyan mély szellemi válságot is. Íme, a szemünk láttára befejeződött az évezred egyik leghoszszabb vallásháborúja, egy háború, amelyet az 1917 októberében lezajlott forradalom után a marxista ateizmus minden létező vallási közösség, kiváltképpen a kereszténység ellen folytatott. A bolsevikok oroszországi, majd Kelet–Európa valamennyi országában bekövetkezett győzelmének következménye ugyanis nem csupán a társadalmi és politikai rendszer teljes átépítése volt, de a régi világ maradványának minősített vallás felszámolása is. A polgári forradalmak a kereszt árnyékában születtek – előbb Lengyelországban, majd Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Litvániában, Ukrajnában és Romániában. 1990-ben még Moszkvában is megtörtént, ráadásul a legnagyobb becsben tartott kommunista ünnepen, május elsején, hogy a felvonulók menete „Krisztus feltámadt!” kiáltással átgázolt a Vörös téren felállított kordonon, egy hatalmas keresztet cipelve, amelyet Lenin mauzóleuma előtt felállítottak. E színpadias hitvallás az istenkeresés drámáját jelképezte egy olyan országban, ahol annak idején elrendelték az ő végleges halálát. A kereszténység nélkül nem lett volna lehetséges békés győzelmet aratni Kelet-Európa kommunista diktatúrái fölött. A forradalom földindulása nem harcba sűrűsödve, az erőszak, a bosszú és a gyűlölet jegyében zajlott le, hanem minden jóakaratú ember közös erőfeszítésével, az egység és a testvériség perceiben.

A kommunista hatalom az erőszakra épült. Ezért, hogy a titkosrendőrség szerepe mindenütt olyan jelentős volt, kiváltságai pedig hallatlanul sokfélék, többek között: a köz- és a magánélet minden területének titkos megfigyelése, a provokáció bármely formájának korlátozás nélküli alkalmazása, az ügynökhálózat tevékenysége. A kommunista titkosrendőrség tevékenységének alapját az ügynökök jelentették. Átvették a bevált, az orosz államvédelmi hatóság, az NKVD által kidolgozott régi módszert, amelylyel minden társadalmi csoportba és szellemi műhelybe be tudtak hatolni, és 1945 után egész Kelet-Európában általánosan alkalmazták. Ily módon létrejött a világtörténelem legkiterjedtebb titkosszolgálati ügynökhálózata, amely összességében egymillió beszervezett munkatársat foglalkoztatott. Az ügynököket különböző kategóriákba sorolták, attól függően, hogy milyen tevékenységre kívánták őket felhasználni. E rendszer kiépítéséhez Lengyelország is hozzájárult. A kommunizmus bukása azt a feladatot állította az érintett társadalmak elé, hogy készítsenek számvetést a diktatúra éveiről. A múltról folytatott vita a legteljesebb mértékben összefügg a jelenlegi helyzetről folytatott eszmecserével. Ennek során nem kizárólag az ítéletalkotás a cél, de a megfelelő alapelvek kidolgozása is; az alapelveké, amelyek szabályozzák a társadalmi életet, s egyben megteremtik egy demokratikus rendszer fundamentumát. E vita a volt kommunista országok egyikét sem kerülte el.

E fájdalmas folyamat nem kerülhette el az egyházat sem, amely minden más, a létező kommunista rendszerben fennállt szervezethez hasonlóan áldozata volt a különleges szolgálatok felügyeletének és beszivárgásának. Ennek az alárendelődésnek egyik formáját jelentette az ügynökhálózat, amelyet a titkosszolgálat épített ki az egyházon belül, a világi hívek és a lelkipásztorok között egyaránt. A múltról folytatott feltáró vita, hogy milyen is volt az egyes részegyházak helyzete, csakis a teljes társadalomban végzett összegzés eredménye lehet. Azokban az országokban, ahol végrehajtották az átvilágítást és megnyitották a különleges szolgálatok irattárait, az egyháznak is állást kellett foglalnia e kérdéskörben. Ugyanakkor nem csupán az elsődleges vizsgálatok indokolják a probléma tárgyalásának szükségességét. A legkülönfélébb egyházakhoz tartozó, hatalmas számú keresztény hősiességének köszönhető, hogy a kommunista rendszer képtelen volt rákényszeríteni az emberiségre a maga totális látomását a társadalmi életről. Ebben az összecsapásban rengeteg hős és vértanú lépett elő, de azokból is akadt egy kisebb csoport, akik nem maradtak hűségesek. A keresztény egyházakba beépült kommunista titkosszolgálatok tevékenységének kérdése, illetve az államnak a vallási élet felett gyakorolt ellenőrzése megköveteli a vizsgálatot. Csakis akkor kaphatunk hiteles képet arról, hogy milyen is volt az egyház azokban a baljós és összetett időkben.

(Zsille Gábor fordítása)