|
 2011.02.11.
A nagy Kis és a kis Ungváry
Pánikot érzek a
haladók köreiben, akik a maguk részéről joggal tapasztalják,
hogy világuk kifordult sarkaiból: a legstabilabbnak
hirdetett axiómák is kezdik érvényüket veszteni.
Tekintélyes haladóhoz persze méltatlan minden kapkodás, félelem,
önféltés, ezért egyre nagyobb intenzitással aggódnak – értünk.
Kis János higgadtabban, Ungváry Rudolf szenvedélyesebben
fenyegeti meg a Népszabadságban a magyarság ama bizonyos kétharmadba
tartozó részét, és tárja fel előtte a pusztulás ószövetségi
képeit. A két kipróbált próféta egyben a menekülés lehetőségét
is meglengeti: ha időben hátat fordítunk a Fidesznek, akkor van
némi remény a túlélésre, na persze csak olyan hiteles, felkészült
útmutatók tanácsait követve, mint ők.
Kettőjük közül
Kis János a felkészültebb, bölcsebb értelmiségi, ezért ő képes
egy egész kolumnát úgy teleírni, hogy közben valódi
mondanivalójára csak célozgat, kerülgeti, mint macska a forró
kását: a magyarságnak meg kell tagadnia kétharmados parlamenti
többségét, önként és dalolva vissza kell állnia a bukott
rendszer járszalagjára. Ungváry Rudolf felkészültsége hígabb,
cikke rövidebb és szenvedélyesebb, azaz szókimondóbb. Ez nagy
hiba egy haladótól, ahol alapkövetelmény: soha ne mondd ki
azt, amire gondolsz!
Ungváry
kifejezett nosztalgiát érez azon hősi idők légköre iránt,
amikor még a haladók az ellenállás maszkját húzhatták orcájukra.
Ez a szerepkör valamikor a XVIII. század közepén kezdődött a
francia enciklopédistákkal, és ki is tartott e nagy ellenállási
kultúra a legutóbbi időkig. Most viszont bajok vannak. Mert
ellenállni lehetett XV. és XVI. Lajos ellen, lehetett a polgári
világ, a klérus, a babonák, a reakciósok, az elhajlók, a széthú-zók,
a mensevikek, a platformisták, a trockisták, a fasiszták, a nép
ellenségei, a feketézők, a padlást nem túl alaposan kiseprő
kulákok, de még az engedély nélkül disznót vágó, kolbászt
töltő, sonkát füstölő, különösen veszélyes – akasztófára
érett – összeesküvők ellen is. A haladás ezerarcú volt:
mindig és mindenütt megtalálta a maga autentikus ellenállási
formáját, hogy lecsaphasson, és általa a kívánt – a haladó
– kerékvágásba állítsa az ország szekerét.
Száz és száz
lehetősége adódott a hithű haladónak, hogy érvényesítse
akaratát, hogy – mindig a nép nevében és a népért – megvédje
a haladás vívmányait, lecsapva annak ellenségeire. Ó, de mi
van most? „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”
Az ország kétharmadát kellene helyre rakni a nép nevében. Ez
enyhén szólva is cikis. Hogy egy nemzetet megvédjenek önmagától,
felszabadítsanak önmaga fogságából, szinte rutinszerűen végzett
feladat volt eddig, de most minden megváltozott, túl nyilvánvalóvá
lett, hogy a haladás szent áldásainak csak egy nagyon szűk réteg
lenne a kedvezményezettje, de az is a nemzet egészének, de
legalábbis kétharmadának legteljesebb agymosásával, megfélemlítésével,
presszionálásával lenne elérhető. A feketéző parasztot, az
égi királyságot hirdető papot fel lehetett akasztani, Recskre
lehetett küldeni, de Magyarország kétharmadát már nem. Ez még
nekik, a haladás megszállottjainak is túl nagy falat lenne. Így
aztán mit tud csinálni szegény Ungváry? Az ellenállás dicsérete
címmel ír egy nosztalgikus cikket a régi szép, ellenállási
idők emlékére, és némi történelmi áttekintés után
kimondja – (ó, jaj, ezért őt is felakasztották volna még 50
évvel ezelőtt) –, hogy mivel a háborúk, Hitler, a zsidótörvények
és Kádár mellett is mindig a társadalmi többség állt: valójában
a többségi akarat nem jelent semmit, mert velük szemben mindig
is a tisztánlátó ellenállók szűk csoportja képviselte az
európai haladást. Ámen.
Hozzá hasonló
szomorú, de szordínósabb húrokat penget Kis János is, aki arról
szeretné meggyőzni olvasót, na meg persze saját magát, hogy
az orbáni politika minősíthetetlen szélsőségeinek hatására,
immár betelt a pohár, és „a demokratikus közvélemény kezd
magához térni”. Nehezen értelmezhető ez a szen-
tencia, hacsak
arra nem utal, hogy az SZDSZ főnix-madárként felreppen saját
hamvaiból, és kezdi újjászervezni önmagát. Ha ez így lenne,
akkor érteni vélném Kis mondatának érzelmi logikáját, de
mert még ez sincs így, hát továbbra sem értem a politikait.
Kis is, akárcsak Ungváry, elsősorban minkért, a magyar népért
aggódik: mi lesz velünk az IMF jóindulata nélkül, magánnyugdíjpénztár
nélkül, a jogállamiság nélkül, a haladó sajtószabadsága nélkül?
Mi lesz itt, és meddig lehet majd tűrni az elnyomott országban?
Mire számíthatunk abban a diktatúrában, ahol az állam
„favorizálja a házasságon alapuló családot, az élettársi
kapcsolaton alapuló családdal szemben”? (Inkább nem is
gondolok bele.)
Mindkét hősünk
érezteti, nem érzi magát biztonságban ekkora diktatúra közepette.
Hiába ígérte meg nekik az áldott emlékű Dolores Ibarruri,
hogy „No pasaránt!”, ezek áttörtek, és fene mód nagy erővel.
Az izgágább Ungváry kerek-perec ki is jelenti, bátorítva
ezzel a hezitálókat: „Azt is meg lehet érteni, aki nem akarja
kibírni, ami még vár bennünket, és a szabad világba távozik.
Ahogy meg lehetett érteni azokat, akik elmentek a zsidótörvények,
később a kommunisták országából.” Érdemes odafigyelni a
fogalmazás finomságaira: Magyarország – amely ebben nyilván
különbözik más országoktól – alapvetően úgy írható le,
mint a zsidótörvények és a kommunizmus országa. Ungváry
szerint tehát mindkét fogalom hungarikum.
A két elemzés
elolvasása után egyetlen hiányérzetem maradt: haladóink
elfelejtették közölni velünk az eszményi destinációt –
legalább lábjegyzetileg konkretizálhatták volna –, hogy
merre van az a bizonyos szabad világ, ahová szükség esetén
menekülni szándékoznak, és ahová haladó olvasóikat is
letelepedni bátorítanak? Hol keressük őket a térképen, az
Atlanti-óceán itteni vagy túlsó partján, ne adj Isten,
valahol a Közel-Keleten, abban az apró, kis jogállamban,
amelynek most éppen nem jut eszembe a neve?
Szőcs Zoltán
|
