vissza a főoldalra

 2011.02.25. 

Vásárhelyi Bessenyei-díjasok

A Hódmezővásárhelyi Városi Fúvószenekar és Zoltán Péter klarinétművész kapta az idén a Hódmezővásárhely önkormányzata által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Lázár János polgármester adták át az alföldi városban az önkormányzat díszközgyűlésén a magyar kultúra napján. A kétszeres Kossuth-díjas érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely díszpolgáráról el-nevezett elismerést, amit 2008-ban – a MIÉP akkori közgyűlési képviselőinek javaslatára – alapítottak, a város közgyűlése minden évben olyan – az amatőr és hivatásos színjátszás, a népdal és magyar nóta, a néptánc vagy a vers- és prózamondás területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó – művésznek ítéli oda, aki Hódmezővásárhelyen él, a városhoz kötődik vagy onnan elszármazott, előadásaival pedig rendszeresen bemutatkozik a településen. Az elismeréssel a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzdíj is jár. A polgármester a díszközgyűlésen elmondta, idén a Bessenyei-díjat kiterjesztik a város határain túlra, hogy az elismerés példa és szimbólum legyen az egész Kárpát-medencei magyar kultúra számára.

 Vágó János karnagy, a Hódmezővásárhelyi Városi Fúvószenekar művészeti vezetője, a Péczely Attila Alapfokú Művészetoktatási intézmény igazgatója 1964-ben született Hódmezővásárhelyen. 1985-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tanárképző Tagozatán szerzett kürttanári diplomát. Mesterei Kerekes Pál és Király István voltak. 1985-től 1988-ig a Kiskunmajsai Állami Zeneiskola rézfúvóstanára. 1988 és 1994 között a vésztői Sinka István Művelődési Központ és Zeneiskola igazgatója. 1994-től a vásárhelyi zeneiskola tanára, 2003-tól vezetője, s 1995-től a fúvószenekar vezetője. 2005-ben megkapta a Hódmezővásárhely Közszolgálatáért érdemérmet.

 – Kedves karnagy úr! Bár a Bessenyei-díjat nem ön kapta személy szerint, hanem a Városi Fúvószenekar, de mint az együttes vezetőjének, képviselőjének, gratulálunk hozzá!

 – Nagyon szépen köszönöm! Ezzel a díjjal óriási erkölcsi elismerést kaptunk, ami nagyon fontos a számunkra, és lendületet ad a folytatáshoz.

 – Először is tisztázzunk valamit. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Közgyűlés 28/2008. (05.30.) rendelete a „Bessenyei Ferenc Művészeti Díj” alapításáról szól. A függelékben megnevezik a bíráló bizottság tagjait, s az ön nevét is olvastam köztük. Gondolom, nem az történt, hogy az ön által vezetett zenekart javasolta kitüntetésre.

 – Természetesen nem erről van szó. A városi fúvószenekart nem most terjesztették föl először erre a kitüntetésre, de mégis most érkezett el az a pillanat, amikor úgy döntöttek, hogy mi kapjuk meg ezt a kitüntetést. A rendelet szerint a város polgárai ajánlhatnak neveket, s mi azt elbíráljuk, s a közgyűlés elé terjesztjük. A közgyűlésnek viszont nem kötelező elfogadni javaslatainkat. Jómagam viszont nem vettem részt azon a szavazáson, amikor a bizottság döntött a minket, tehát a zenekart érintő kitüntetésről.

 – Jól tudom, hogy az első évben csak egy díjazott volt, Kónya Krisztina operaénekesnő?

 – Igen, 2009-ben csak őt javasoltuk, majd a következő években már két személynek, illetve csoportnak adta át ezt a kitüntetést a közgyűlés. Ebben az esetben a díjjal járó összeg változatlan.

 – Mi az oka annak, hogy prózai műfajban jeleskedő művész még nem volt a kitüntetettek közt?

 – Bizonyára az, hogy eddig még nem érkezett komoly javaslat színészre, vagy versmondóra.

 – Beszéljünk a fúvószenekarról. Hódmezővásárhelyen hagyománya van a fúvószenekari muzsikának?

 – Jelentős, komoly hagyományról beszélhetünk. Az első együttes az 1950-es években alakult. Ez nem jelenti azt, hogy a II. világháború előtt ne működtek volna különböző fúvószenekarok a városban. Így leventékből, vagy cserkészekből verbuvált együttesekről beszélhetünk. A mai zenekar jogelődje 1958-ban alakult Kerekes Pál vezetésével, és a zeneiskola tartotta fenn. 1976-ban átalakult, akkor már nem csak a zeneiskola növendékei, tanárai voltak az együttes tagjai, hanem olyanok is, akik a városban éltek, de jól játszanak fúvós hangszereken. Természetesen a fúvószenekarokban nem csak fúvós, hanem ütőhangszerek is megszólalnak. Az a jó, s a repertoár miatt is, ha nem csak dobok, cintányérok, hanem xilofonok, csörgők, trambulinok is gazdagítanák a hangzásvilágot.. Jó lenne ezekből is minél több, csak éppen sokszor helyhiánnyal küszködünk. A jelenlegi városi fúvószenekart tehát 1978-ban toborozta Kerekes Pál a zeneiskola akkori és korábbi tanítványaiból, valamint volt katonazenészekből. Később Krupiczer Ferenc és idősebb Hegedűs Endre lettek az együttes karnagyai, és 1995-ben engem ért az a megtiszteltetés, hogy az együttes élén állhatok.

 – Ha azt mondom, hogy fúvószenekar, akkor városi rendezvényekre gondolhatunk, vagy pedig egy derűs nyári napra, amikor a nép sétál a téren, s egy pavilonban játszanak könnyebb melódiákat a zenészek. Ennél többről van szó?

 – Sokkal többről, bár zenekarunkra is jellemzők az előbb felsoroltak. Az természetes, hogy részt veszünk a városban zajló hivatalos ünnepségeken, koszorúzásokon és a díszközgyűléseken is. Kiállításmegnyitókon is fellépnénk, de a gond, hogy nem férünk el, így aztán marad a kislétszámú kamaramuzsikálás. Az újévi koncertek nagy kihívást és élményt jelentenek, ekkor zenélünk a legnépesebb publikum, hat-hétszáz ember előtt a Fekete Sasban. Ennek a koncertnek már több mint 10 éves hagyománya van. És az aktuális repertoáron lemérhető a fejlődés: legutóbb már olyan műveket szólaltattunk meg, amelyekkel először nem mertünk próbálkozni. Kezdetben Strauss- átiratok voltak inkább az újévi műsoron, de nemrég Mozart Varázsfuvolájának nyitányát szólaltattuk meg. Máskor pedig a profi zongoristát, a szintén vásárhelyi Hegedűs Endrét kísérve eljátszhattuk George Gershwin Kék rapszódiáját.

 – Egy ilyen zenekar főleg a városhoz kötött? Vagy testvérvárosok meghívják önöket?

 – Nem csak Hódmezővásárhelyen lépünk föl, hanem több országos fesztiválon, s ahogy említette, külföldi testvérvárosok rendezvényein is. Rendszeresen fellépünk az abonyi fúvószenekari találkozón, az ottani zenekar vezetője, karmestere a Vásárhelyről elszármazott kürtös, ifj. Csáki Kálmán. Nem csak mi megyünk el fesztiválokra, hanem a városban is rendeztünk fúvószenekari-, vagy mazsorett-találkozót. Többször megfordultunk – a testvérvárosi kapcsolatoknak köszönhetően – Harlemmermeer-ben, Ulmban és Hechingenben, valamint Zentán, Torontálvásárhelyen, Pancsován. A közelmúltban a külföldi meghívások száma csökkent, de remélem, hogy idővel újra reprezentálhatjuk külföldön a magyar és azon belül a vásárhelyi zenekultúrát. Ez azért is fontos, mert mára a fúvószenekarok a reneszánszukat élik, remek együttesek léteznek országos és világviszonylatban, olyanok, melyek bármikor felveszik nagyobb szimfonikus zenekarokkal a versenyt.

 – Mindehhez viszont nem elegendő a tudás, hanem anyagi forrás is szükséges. Az egyenruha, a kották, a jogdíjak mind pénzbe kerülnek.

 – Ahogy mondja, sok kicsi sokra megy. A zenekar fenntartója a Petőfi Sándor Művelődési Központ, de kapunk közvetlen anyagi segítséget az önkormányzattól, valamint a kultúrát, a zenét szerető helyi mecénásokra, és pályázati forrásokra is támaszkodhatunk. Évente jelentős összegeket fordítunk hangszervásárlásra és javításra, utazásra, kottákra. A költségek fedezésére hoztuk létre 1996-ban a Hódmezővásárhely Fúvószenei Kultúrájáért Alapítványt, mely a zenekar működését hivatott segíteni. Az alapítvány megalakulása óta eredményesen munkálkodik a megfogalmazott célok megvalósításán. Ez a tevékenység azért is lehet sikeres, mert a kuratórium és a zenekar tagjai mindannyian magukénak érzik az alapítványt ugyanúgy, mint a fúvószenekart.

 – A jogdíjak igen jelentősek lehetnek. Létezik a környezetükben olyan jó hangszerelő, aki önök számára átírna egy-egy darabot?

 – Sajnos nem, ezért aztán maradunk a kották vásárlásánál, azok másolásánál és a jogdíjaknál. Viszont egyre több zeneszerző ír újabb fúvószenekari műveket, átiratokat, és egyre több zenei kiadó foglakozik fúvószenekari kották megjelentetésével. Lassan azt mondhatjuk, hogy a fúvószenekarok azt játszanak, amit szeretnének, mert majd minden mű kapható fúvószenekari hangszerelésben, csak éppen pénz kell azok beszerzéséhez.

 – Tudatosult mára a vásárhelyiekben az, hogy „van egy fúvószenekarunk”?

 – Remélem, hogy igen. Ezt mutatja, hogy a már említett újévi koncertünk egyre népszerűbb a város lakói körében, s az is, hogy felterjesztettek minket a Bessenyei-díjra. Mi pedig igyekszünk az elvárásoknak megfelelni, nem ülünk a babérokon, hanem arra törekszünk, hogy minél szélesebb legyen a repertoárunk. Nagyon örülünk, ha elhívnak minket külföldre, vagy az ország más tájaira, de továbbra is az a legfontosabb, hogy a vásárhelyieknek sok örömet szerezzünk zenénkkel. Fő célunk a fúvószene – és általában az igényes populáris muzsika – eljuttatása a vidéki emberekhez, akiknek a kultúra iránti igénye a távolságok miatt nehezen kielégíthető.

 – Hány fős a zenekaruk?

 – Jelenleg 60 főből áll az együttesünk, s életkor tekintetében van 11 éves, de 84 éves tagunk is. Fellépéstől függően például minden vasárnap 10-től 12 óráig próbálunk. Szeretnénk a fiataloknak lehetőséget adni arra, hogy azután is kapcsolatban maradhassanak a zenével, miután zeneiskolai tanulmányaikat abbahagyják. Nem csak ún. komoly zenét játszunk, ezért repertoárunkban találhatók magyar, német és amerikai indulók, közkedvelt és ismert klasszikus művek átiratai, illetve könnyűzenei darabok, filmzenék, egyvelegek. Jelenleg Fesztivál Fokozatú Fúvószenekar minősítéssel rendelkezünk, és legfontosabb feladatunknak tartjuk minősítésünk megújítását, hiszen egy-egy meghívásnál sokszor nézik, hogy milyen besorolású zenekar érkezik.

 – Önöket amatőrnek, vagy félprofinak lehet mondani?

 – Bár több művésztanár is tagja a zenekarnak, de sokan nem hivatásosként játszanak nálunk, így amatőr együttes vagyunk. Ezt mi nem szégyelljük, és a rendezvényeken a lehető legjobb módon próbálunk szerepelni.

 – CD-je jelent meg már a zenekarnak?

 – Még nem, bár ez is igen aktuális lenne, hiszen az elmúlt tíz év alatt több mint száz művet adtunk elő. Közreműködőként pedig részt vett a Városi Vegyeskar, a Fandante Kamarakórus, táncoltak a Lutor Gyula Színpadi és Szalontánc Egyesület, a Calypso Táncegyesület, valamint a Promenád Tánc-sport Egyesület tagjai is.

 – Hódmezővásárhelyen más művészeti ágban működő csoportokkal közösen lépnek fel, így is biztosítva azt, hogy azok is hallhassanak fúvószenét, akik más műfajt szeretnek jobban. Milyen művészeti ágakról van szó?

 – Mint már említettem, kiállítás-megnyitókon az egész zenekar nem tud fellépni, de néptáncegyütteseket, mazsorett-csoportokat szívesen kísérünk. Nagyon népszerűek ezek a rendezvények, s örülök neki, hogy a város vezetése támogatja ezeket, hiszen fontosnak tartjuk a polgárok igényes szórakoztatását.

 – Ha már a térzenéknél tartunk, régi filmeken azokat katonazenészek szolgáltatták. Milyen az együttműködésük a helyőrség katonazenekarával?

 – Nagyon jó, gyümölcsöző, többször voltak közös rendezvényeink, így a március 15-ei ünnepségeken is. Zenekarunk minden évben részt vesz a Honvédelmi Minisztérium, a Hódmezővásárhelyi Helyőrség és városunk önkormányzata által közösen rendezett Dél-alföldi Katonazenekari Fesztiválon. Ebben az évben pedig fellépünk Abonyban, Orosházán és Békésen is.

 – Mi volt az első hangszere?

 – A furulya, s majd később jött a kürt. Kiváló mesterek egyengették zenei utamat mind a zeneiskolában, mind a főiskolán.

 – Nagyon szép dolog a tanítás, az iskolaigazgatás, de engedjen meg egy provokatív kérdést: sosem szeretett volna egy nagy klasszikus zenekarban játszani? Mondjuk egy Wagner-operában kürtölni?

 – Hazugság lenne, ha erre nemmel válaszolnék. Főiskolás koromban többször voltam ún. kisegítője szimfonikus zenekaroknak, és egyszer az Operaházban is játszottam.

 – Melyik darabban?

 – A nyírbátori zenei tábor egyik résztvevője voltam, és az ottani záróhangverseny annyira jól sikerült, hogy meghívást kaptunk az Operaházba, ahol előadhattuk Beethoven IX. szimfóniáját.

 – Az ön által vezetett iskola pedagógia programjának mottóját egy német zenei óriástól, Wagnertől vették. „Csak az erős ember érti meg a szeretetet, csak a szeretet érti meg a szépséget, csak a szépség teremt művészetet”. Itt viszont felvetődik egy kérdés: kinek mi a szép? S a melódianélküli modern zenék művészetet teremtenek-e?

 –Erre most nem lehet elfogultság nélkül válaszolni. Zenetörténeti tény, hogy Bach zenéjétől is idegenkedtek régebben az emberek, mára viszont klasszikussá nőtte ki magát. Úgy gondoljuk, hogy nekünk, a művészeti iskola tanárainak törekedni kell olyan tulajdonságok fejlesztésére, mint egymás megbecsülése, tisztelete, az együttérzés, az egymás iránti türelem. A megbízhatóság, a becsületesség és a pontosság azok a pozitív emberi tulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek a harmonikus személyiség kialakításához.

 – Mit kell tudni a névadóról, Péczely Attiláról?

 – Orvos volt, ezen kívül népzenekutató is. Kodály Zoltánnal 1923-ban került kapcsolatba. 1929-ben költözött családjával együtt Hódmezővásárhelyre. Itt orvosként dolgozott, s közben folytatta népzenegyűjtő, ismeretterjesztő, zenei életet szervező tevékenységét. 1948-ban indoklás nélkül elbocsátották állásából. 1949-től a szegedi Móra Ferenc Múzeum, 1952-től pedig a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzosa. Számos gyűjtése, tanulmánya, cikke jelent meg különböző kiadványokban.

 – A Péczely Attila Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, amint a neve is mutatja, nem csupán zeneiskola. Mit lehet itt még tanulni?

 – Nem csak zeneiskola, de az adta az alapot. Nálunk lehet képző- és iparművészetet, színjátszást, néptáncot és társastáncot is tanulni. Ki kell emelni, hogy jelentős küldetést teljesít minden zenepedagógus, amikor a zenét megismerteti a kicsinyekkel, s a zenei nevelésen keresztül szinte észrevétlenül mutat utat az emberi lét teljesebb, szebb, gazdagabb megéléséhez.

 – Mennyire nehéz egy tanulóban kialakítani az önművelés igényét?

 – Ez nagyban függ a növendéktől és a pedagógustól is. Mi azt szeretnénk, ha mondjuk egy kürtverseny előadására készülünk, akkor a növendékünk nézzen utána annak, hogy a zenetörténetben ennek milyen hagyományai vannak.

 – Az órák délutánonként vannak?  

– Igen, ahogy egy zeneiskolában is szokás, a közismereti órák után jönnek hozzánk a fiatalok, a korhatár pedig 22 év. Tudjuk, hogy a személyiség fejlesztéséhez a művészetek világa egyedülálló lehetőséget kínál és a művészeti oktatásnak és nevelésnek egészen különös szerepe van már a kisiskolás korban is. Célunk, hogy az értékek közvetítésével kialakítsuk tanulóinkban az értékek tiszteletét, megbecsülését, s alkalmassá tegyük őket a kultúra befogadására. Reméljük, hogy ezt a feladatot minél jobban és teljesebben tudjuk elvégezni a jövőben.

Zoltán Péter klarinétművész 1973-ban Hódmezővásárhelyen született, s alapfokú zenei tanulmányait is itt kezdete, majd Szegeden folytatta. Az érettségit követően a

Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumának hallgatója lett klarinét és szolfézs szakon, mesterei Maczák János és Török János voltak. Az 1996-os diplomaszerzés után Mindszenten és szülővárosában kezdett tanítani. Tanári hivatása mellett 2007 szeptemberétől a Szegedi Szimfonikus Zenekar első klarinétosa. Művészi tevékenységét számos nagy sikerű koncert tette emlékezetessé, s kamarapartnerével, Borsos Annamáriával rendszeres résztvevője a hódmezővásárhelyi kulturális eseményeknek. Repertoárjában megtalálható a zenei műfajok széles skálája, a klasszikus daraboktól a könnyed dalla-mokig. Zoltán Péter számos elismerésben részesült már. 1993-ban második lett a Weiner Leó-emlékversenyen,

művészeti díjat nyert zenetanár kollégáival az 1998-as kaposvári Országos Kamarazenei Versenyen, s 2008-ban megkapta a Hódmezővásárhely Közszolgálatáért érdemérmet.

 – Zoltán Pétert váratlanul érte a Bessenyei-díj?

 – Arra, hogy ezt a díjat idén kapom meg, nem számítottam. Amikor 2008-ban meghallottam, hogy Bessenyei-díjat alapítottak, akkor viszont gondoltam rá, milyen jó is lenne, ha egyszer én is a díjazottak között lehetnék.

 – Az eddigi díjazottak közül néhány név: Kónya Krisztina operaénekesnő, Hegedűs Endre zongoraművész, s a Kankalin Néptáncegyüttes.  A város támogatja a fiatal, ambiciózus művészeket?

 – Támogatja, és ez a folyamat nem a közelmúltban kezdődött. Fontosnak tartom, hogy akár a Vásárhelyen élők, akár az onnan elszármazottak példát mutassanak a művészetekkel foglalkozó fiataloknak. Azoknak a gyermekeknek, akik mostanra tanulmányi szempontból egyre jobban leterheltebbek. Olyan elvárásokat támasztanak a fiatalok felé, amelyekkel mi 10-20 évvel ezelőtt nem találkozhattunk. Így aztán sokan fáradtan, kimerülve jönnek a művészeti különórákra. Nyugati országokban, így az USA-ban is azt nézik, hogy főleg alkalmazható tudást adjanak át a fiataloknak. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy alapvető ismeretek nem szükségesek a különböző tárgyakból, de figyelni kell arra, hogy olyan tudást adjunk át, mely más helyzetekben is felhasználható, nem csupán abban a kontextusban, tehát az iskolában, melyben az elsajátítás történt.

 – Elég csupán ez a tudás ahhoz, hogy valaki érvényesülhessen?  

– Természetesen nem, még nagyon sok mindennek együtt kell lenni ahhoz. Amit kiemelnék, az a magabiztosság. Ez sajnos jelenleg nem jellemző a magyarokra. Nem tudjuk a megszerzett tudást – elnézést a profán kifejezésért – eladni. Pedig lényeges lenne elhitetni, nem csak a külvilággal, hanem saját magammal is, hogy értékes vagyok, és bizonyos értékeket képviselek. Mi sokszor pesszimisták vagyunk, s magunkban inkább a hibát keressük, nem azt, ami jó. Ez egy óriási hiányosságunk. Ennek egyik oka lehet, hogy 40-50 éven keresztül el voltunk zárva a külvilágtól, nem tudtunk csak rövid időre, vagy csak protekciókkal külföldre kiutazni. Így távol voltunk attól a világtól, ahol az érvényesülésnek megvoltak a kritériumai. Nem tudom, hogy a most felnövekvő nemzedék miként áll ehhez a kérdéshez, de jó volna, ha változtatni tudnánk ezen.

 – Sok világhírű művésszel lépett már föl pályafutása alatt. Tudtommal kedvelik Hódmezővásárhelyen. A fővárosi vízfejűség és a média miatt viszont ez kevés az országos hírnévhez.

 – Ahhoz valóban kevés. Most saját magamnak mondok ellen, mert azok táborába tartozom, akik nem szeretnek túlságosan maguknak bizonyos dolgokat megszerezni és nem a karrierépítés számukra a legfontosabb. Nem szoktam kilincselni, de azokat a lehetőségeket, amikkel megajándékoz a sors, örömmel és szeretettel elfogadom és kihasználom. Tény és való, hogy vidéken más művészként élni, mint a fővárosban. Ezért is támogatandó az a hozzáállás, amit Hódmezővásárhely a művészeknek nyújt. Azaz felkarolja a művészeket és fellépési, vagy kiállítási lehetőséget biztosít nekik helyben és a határon túl is. Itt kell megemlíteni a testvérvárosi kapcsolatokat. Ez azt mutatja, hogy a város nemcsak kinevel művészeket, de nem hagyja őket magukra. Elsősorban zenekarban játszom, így művészeti tevékenységem ott teljesedik ki. Szeretem ezt a „kétlakiságot”, nem csak zenekari, hanem szólóművészként is szívesen lépek dobogóra. Ez két külön világ. Amikor egyedül lépek színpadra, az nagyobb kiteljesedést nyújt számomra, a zenekari munka pedig egy olyan világot biztosít, amit szólistakarrier során nem élhetnék át. Egy jóval összetettebb hangzásvilágot nyújt a zenekari munka, s képletesen szólva olyan színek jelennek meg a levegőben, olyan hangzás vesz körül, amit a szólófellépések nem biztosítanak.

 – Lehet-e sikeres szólista, aki nem sajátított el zenekari rutint?

 – Igen, sőt a legnagyobb szólisták többnyire alkalmatlanok együttesben játszani. Azért, mert olyan egyéniségek, amiket nem tudnak másokkal egy sorba állítani. Képtelenek egy külső irányítás alá rendelni magukat. Azáltal válnak igazán elsőrangú szólistává, hogy olyasmit nyújtanak, amire mások képtelenek. Nem vagyok benne biztos ezért, hogy ez az egyéniség összeegyeztethető a zenekari játékkal. Voltak már arra kísérletek, hogy neves európai szólistákból verbuváljanak zenekart, de ezek az együttesek tiszavirág-életűek voltak. Egy-egy koncertre alakultak, és kuriózumszámba mentek. Ahhoz, hogy valaki zenekari művész legyen, a munka során bizonyos önmegvalósítási vágyakat fel kell adnia.

 – Jól tudom, hogy szülei hatására kezdett el zenét tanulni?

 – Édesanyám hegedűtanár volt, és évtizedeken keresztül a zeneiskola vonóstanszakának vezetője. Így predesztinálva voltam arra, hogy a zenével megismerkedjek. Édesanyám ágán többen voltak amatőr zenészek és kórustagok. Így a családban hagyománya volt a zenehallgatásnak és zenélésnek. Édesapám is nagyon kedvelte a zenét, bár nem játszott hangszeren. Otthon mindig szólt valami zene. Édesanyám képviselte a klasszikus, édesapám pedig a könnyedebb stílust. Az akkori slágereket hallgatta. Nagyon szerettem gyermekként szüleim lemezgyűjteménye közt titokban keresgélni, s a mai napig abból építkezem, amit ezeken a lemezeken hallgattam.

 – Ön miért választott fúvós hangszert, s miért pont a klarinétot?

 – Már hároméves koromban zenei óvodába jártam, ezután  jártam zeneiskolába. Hamar „megfertőződtem”, régóta ismerem a vásárhelyi zeneiskola falait. Igaz, édesanyám hegedűn játszott, de tudjuk, hogy vonós hangszereken viszonylag nehéz elindulni. Zenei berkekben mondják: a legnehezebb két hangszer a hegedű és az oboa. Ezért dönthettek úgy szüleim, hogy inkább fúvóshangszeren tanuljak. A fúvósok rövid időn belül –két-három év alatt – látványosabb teljesítményre képesek. Zongora fel sem vetődött, mert egy panellakásban igen nehezen tudtuk volna megoldani a gyakorlást. Kisgyerekként két éven át furulyán tanultam játszani Szalay György tanár úrnál, aki régebben a Szegedi Szimfonikus Zenekar fagottosa volt. Gyuri bácsi azt szerette volna, ha nála maradok, sőt fagott-nádat is adott nekem, hogy azon próbáljak játszani. Édesapám – aki kedvelte a dixielandet – viszont azt szerette volna, ha egy népszerűbb hangszert tanuljak, s legyen az a klarinét. Szüleim vitatkoztak, hiszen édesanyám az oboa hangjáért rajongott. Végül a klarinét győzött, mert ez egy olyan hangszer, ami szinte minden zenei ágban megtalálható. A klasszikusban, a könnyűműfajban, a népzenében, sőt a cigányzenében is. Így indult el pályafutásom.

 – Középiskolás korában a szegedi Tömörkény Gimnáziumban járt. Én úgy tudtam eddig, hogy ott „csak” képzőművészeti szak létezik.

 – Akkoriban a megyében ez az iskola volt az a középiskola, ahol képzőművészeti és zenei oktatás is folyt. Az általános képzést a Tömörkény falai közt kaptuk, a zeneit pedig a mostani konzervatórium épületében a Tisza Lajos körúton.

 – 1996-ban diplomázott, de már 1990-ben ön lett az Európa Ifjúságizenekar első klarinétosa. Tehát ez még középiskolás korában történt?

 – Szegednek sokrétű testvérvárosi kapcsolatai vannak. Ennek során lehetőség volt arra, hogy pályázhattunk a zenekarba. Kimondottan 18 év alatti, még nem kiforrott, profi muzsikusok számára hozták létre az együttest. Szegedről akkor hárman kerültünk be: egy csellista, egy fuvolista és jómagam. Németországban volt egy felkészülési időszak, majd Hollandiában is adtunk koncerteket. Ez tehát egy egyszeri alkalom volt, de mindenképpen lehetőséget biztosított arra, hogy megismerjük a külföldi muzsikusokat, a nyugati zenei képzés hatékonyságát.

 – Kitüntetéssel végezte el a főiskolát, ezután máris Vásárhelyre ment tanítani, vagy az ausztriai ifjúsági zenekarba került?

 – A diplomaszerzésem évében rögtön szeptembertől elkezdtem tanítani. Már főiskolás koromban hallottam a nagy európai ifjúsági zenekarokról. Először a Jeunesses Musicales Világzenekarba adtam be a jelentkezésemet. Ehhez kazettákat kellett készíteni, két alkalommal pályáztam, s így póttagként vettek föl. Amikor megtudtam, hogy létezik a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar, akkor oda is jelentkeztem, mert ahhoz próbajáték kellett, s nem felvételeket készíteni. Az utóbbi az akkor még kezdetleges stúdióviszonyok miatt nem is volt nekem való. 1996 szeptemberében kezdtem el tanítani, s még azon az őszön volt próbajáték a Zeneakadémián, egy nemzetközi zsűri részvételével. Jó véleményt kaptam a próbajáték során, s néhány hét múlva közölték velem, hogy a vezető karmester szeretne élőben is meghallgatni, s ezért Salzburgban még egyszer próbajátékot kellett tennem. Így 1997-ben választottak be abba a zenekarba, ami nem állandó tagokkal dolgozik, hanem minden évben próbajátékot kell játszani. S nekem abban a szerencsében volt részem, hogy két évadot tölthettem el ebben a zenekarban. Az együttes tavaszi és nyári turnéra próbál. A felkészülési időszak alatt betanító karmesterrel dolgozik a zenekar, majd a főpróbák már azzal a karmesterrel zajlanak, aki a hangversenyeket dirigálja. Felléptünk már a bécsi Musikverein-ban, a londoni Royal Albert Hall-ban, Salzburgban, Zürichben, Luzernben, Prágában, Párizsban. Ez számomra hatalmas megtiszteltetés és öröm volt, s emlékszem, amikor Londonban Pierre Boulez vezényletével koncerteztünk, s a végén 5000 ember tapsorkánját hallhattuk.

 – 2007 óta a Szegedi Szimfonikus Zenekar első klarinétosa. Közben tanít és a fúvószenekar tagja is. Nem sok ez egy kicsit?

 – Nem könnyű ezeket az elfoglaltságokat összeegyeztetni, sőt 2008 végéig egy másik művészeti iskolában is tanítottam. Akkor döntöttem el, hogy mennyi munkát vagyok képes egyidőben színvonalasan teljesíteni. Jelenleg is szigorú időbeosztás mellett élek, s a zenekarral is egyre több a munkánk. Nem csak hangversenyeken lépünk föl, hanem a színház zenés produkcióiban is. Vásárhelyen lakom, és nemegyszer történik, hogy reggel bemegyek Szegedre próbálni, délután visszajövök tanítani, és este Szegeden játszom. Ezért már annak is örülök, ha egy szabad délután kínálkozik a hétvégén, az már-már ünnepnap a család számára. Azért örülök neki, hogy vannak ilyen lehetőségeim, mert sok művész él munka nélkül.

 – Felesége óvodapedagógus. Mennyire tartják fontosnak a kicsinyek művészeti nevelését? Nem lesz mindenkiből híres zenész, de a zenének van nevelő hatása, akár a sportnak.

 – Ez így van, és tizennégy év pedagógiai tapasztalata mondatja azt velem –ami elsőre furán hangozhat – , nem az a legfontosabb feladata egy zenetanárnak, hogy zenészeket képezzen. Ennél lényegesebb, hogy zenét szerető gyerekeket, s majdan zenét kedvelő felnőtteket neveljen ki. Növendékeim nem csak a zenéért járnak vissza hozzánk, hanem azért a törődésért is, amit a zeneoktatáson keresztül kapnak. Ezért fontos a pedagógiai munka során felmérni azt, hogy egy gyerek mire képes, mit várhatunk el tőle. Oktalanul magasabbra tett mércével ellenkező hatást válthatunk ki. Ha állandóan olyan elvárásokat támasztunk eléjük, amelyeket nem tudnak teljesíteni, akkor ne csodálkozzunk, hogy feladják, s abbahagyják a zenetanulást.

 – Hallottam, hogy Japánban sikeresebben alkalmazzák a Kodály-módszert, mint nálunk. Olyat is hallani, hogy a szolfézs kötelező tanulása már kis korban sok gyerekkel megutáltatja a zenét.

 – Nem is a Kodály-módszerrel van a probléma. Az oktatás során többféle képességű gyerekkel találkozunk. Örülünk annak, ha egy-egy kivételes tehetségű gyermekkel foglalkozunk. Hiszen a pedagógusoknak is szükségük van a sikerre. Ha csak a szerényebb képességű gyermekekkel foglalkozunk, akkor az minket is visszaépít az elvárásokkal kapcsolatban. De azt is fontosnak tartom, hogy a szerényebb képességű gyermekkel is olyan kontaktust tudjunk kialakítani, aminek az alapja a bizalom.

Medveczky Attila