vissza a főoldalra

 2011.02.25. 

Somodi István: Szárszó – Modell vagy emlék?

Elhangzott 2011. február 6-án a Testnevelési Egyetemen

A Magyar gondolat – 100 éve született Püski Sándor című konferencián

Tisztelt Konferencia, emlékező Barátaink!

Mint az egykori Szárszó még élő résztvevőinek egyike, a téma tárgyszerű bemutatása előtt nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne idézzem ifjúságunk ama tündérszép napjait, amikor Püski Sándor szelíd elszántsága a Balaton partján „egybegyűjte sok népeket”, hogy a huszonnegyedik órában megkíséreljék kifürkészni az ország fenyegetett jövőjét és megállapítsák népünk halaszthatatlan követeléseit.

Feledhetetlen a szelíd dunántúli őszelő, a háborúba taszított kicsi ország utolsó napsugaras nyara, amikor a határokhoz közelítő rettenetes tűzfüggöny, a magyar élet iszonyú megtöretése előtt utoljára, a hatszáz parasztember, munkásfiatal és értelmiségi összegyűlt Balatonszárszón. Köröskörül vidám zsivajjal zajlik a balatoni fürdőélet, és a gondtalan vendégek nemigen törődnek vele, amikor a szegényes öltözetű résztvevők csoportjai a kicsi Öreg állomáson lekászálódnak a vonatról, majd toronyiránt elindulnak a fák között a Soli Deo Gloria Szövetség hasonlóan szegényes telepe felé. Azután a puritán egyszerűségű mezei amfiteátrum: A hatszáz magyar a máig meg nem valósult Alkotmányozó Nemzetgyűlés korai előképeként együtt ül a téglákra fektetett deszkapallókon és figyelemmel hallgatja apostolai szavát. Jókedvű társalgás között, a terítő nélküli deszkaasztal és a pléhtányér demokráciájában fogyasztjuk együtt egyszerű ebédünket-vacsoránkat; a kubikos és diák testvériesen megosztja egymással darab kenyerét-szalonnáját; az éjfélig tartó beszélgetések után elaltat bennünket a betlehemi istállót idéző fabarakk búzaillatú friss szalmája; idős írók és ifjú olvasóik modoros távolságtartás nélkül beszélgetnek vagy fürödnek együtt a Balaton simogató vizében; apró Püski-csemeték édesanyjuk ölében tágra nyílt szemmel bámulják a vitatkozó felnőtteket; lobogó esti tüzek mellett zeng a népdal, Sinka István olvassa csillagfényű balladá-         it – és mindannyian egyek vagyunk evilági urunk, a magyar nép szolgálatában.

A felejthetetlen élmény és Szárszó mondanivalója immár hatvannyolc év távolából veti fényét napjainkra, mint Püski Sándor ma is élő hagyatéka. De végül is: Mi ez a hagyaték? – teheti fel bárki az indokolt kérdést. Befejezett múlt, sőt egyre inkább mítosz, legenda, vagy hasznosítható tapasztalat a nemzet további életében is? Vagy még foghatóbban: válasz mozgalmas korunk kérdéseire, instrukció, bátorítás a cselekvésre – vagy halványuló történelmi mozzanat a „vak Hivatal, a süket Megszokás koszorúi” számára? Egyáltalán: mi a maradandó Szárszó történetében?

A közvetlen válasz viszonylag egyszerű, bár napjainkban inkább az emlék-dokumentumok kategóriájába tartozik már. Kezdjük mindenesetre ezzel. Tálentum-értéke, az adott súlyos helyzetben becsülnivaló politikai és morális értelme nyilvánvalóan az ott elhangzottaknak volt elsősorban: azoknak az összegező megállapításoknak és iránymutatásnak, amelyekkel Szárszó a nagy változások előtt útravalóként látott el bennünket. Mindez ma már históriai, irodalomtörténeti ismeretanyag, tanulságos tájékoztatás a viszontagságos magyar élet egy adott időszakáról.

De az idők múlásával a nemzedékek egymást váltó sorának inkább a konferencia bátorsága a jövőben is követhető példa, A hagyaték el nem évülő érdeme, ahogy a kezdeményezést a kezébe veszi. Mindaz, ami Szárszón történt, egy földrajzi és történelmi helyzete folytán keresztre feszített, kiszolgáltatott országban zajlott le, háborús kényszerhelyzetben, közel az önálló nemzeti akaratnyilvánítás lehetetlenségének állapotához. Ez a háború tenyérnyi országunk dimenzióit többszörösen meghaladó országokat is tehetetlenségre kényszerített, így nemzetközi mércével mérve is jelentős tény, hogy a magyar társadalom Szárszó jóvoltából a megszállott földrész közepén, a totális diktatúrák zenitjén fel tudott mutatni egy olyan nyilvános, valójában politikai demonstrációt, amely hitet tett a rákényszerített szövetségi rendszerben örökké szidalmazott demokrácia, a szabad világ eszméi mellett, és síkraszállt a nemzeti függetlenségért. Nem titkolta, hanem nyíltan kimondta a tilalmas óhajt: Béke, szabad, demokratikus. Magyarország. Ez európai súlyú esemény volt, a maga idejében ritka politikai bátorság, a diktatúra által a továbbiakban elhallgatott történelmi tett.

Ez a nyíltság vonatkozott a hazai viszonyok kritikájára is. Köntörfalazás nélkül tárta fel, vitatta meg az állapotok korabeli tarthatatlanságát, és tűzte napirendre a változások óhaját, de nem az országnak szánt idegen minták, hanem a saját magyar út igényeinek megfelelően.

A sokat emlegetett „Szárszói hagyaték”, a „Szárszói eszme” lényegét e tények világítják meg. Ha megkíséreljük közérthetően megfogalmazni mibenlétét: Szárszó tanítása az, hogy amikor az ország veszedelembe kerül, helyzete válságosra fordul, és úgy tűnik, hogy a Hivatalos Magyarország nem tud, vagy nem akar segíteni, akkor azok, akik felelősséget éreznek a nemzet sorsáért, keressék meg a módját, hogy szót értsenek egymással, és próbálják maguk megtalálni a kivezető utat. Nem várva utasításra vagy engedélyre, állapítsák meg a bajt, annak okát és orvosságát, és fogjanak össze a Haza megteremtéséért. Ebben az értelemben az egyszervolt Szárszó minden korokra érvényes modellé emelkedik, mint a nemzeti felelősség mindenkor követhető példája.

Ennek a példának félelmetes ereje van. Amikor az ország gyakran veszélyeztetett állapotában közéleti formát ölt a felelősen gondolkozó magyarok kritikai fellépése, az, mint a számon kérő nemzeti lelkiismeret tölti el félelemmel azokat, akik a hatalom birtokában a társadalom akaratának szabad megnyilvánulásától tartanak.

Ennek első példája azonnal, a tanácskozást követően a konferencia jegyzőkönyvének megjelenése volt. Nem törődve cenzúrával, óvatoskodó aggodalmakkal, Püski Sándor útjára bocsátotta a szerény fűzött kötetet. Mintha darázsfészekbe nyúlt volna: a szélsőjobb felháborodott zsivaja kiáltott tüzet, hirdette meg a „kommunizmus ante portas, sőt már a kapukon belül” veszélyét. Holott csupán annyi történt, hogy a konferencia magától értetődőnek tekintette a különféle álláspontok nyilvánosságának demokratikus gyakorlatát; alkalmilag hangot kapott talán egyetlen érdesebb baloldali felszólalás, de éppen Németh László nemzetféltő próféciájának fogadtatása tükrözte a résztvevők többségének véleményét.

A pártdiktatúra korszaka következett; ez az elnémítás, a tiltás évtizedekre terjedő szilenciuma volt. Szó sem lehetett a párt politikájától eltérő közéleti vállalkozásokról. A rendszer ránehezedett a szellemi életre; agyonnyomott minden kezdeményezést, amely – még csak nem is cselekedni, csak – vizsgálni merészelte a viszonyokat. Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy a nemzet hangot adhasson ellenvéleményének az országvesztő politikáról. Nyilvánvaló, hogy a rendszer nyílt elutasításáról akkor nem lehetett szó, de később, a megtorlás rémuralma után lassan magához tért az ország. Felismerte a létezés apró lehetőségeit és jelentkezett kritikai igénye is. A tapintatosan tabutémáknak nevezett érinthetetlen viszonylatok mellett bőven volt terület, ahol az „ahogy lehet” konokságával érhetett volna el kisebb-nagyobb előrehaladásokat a társadalom; erősödött tehát a kívánság, hogy a határozottabb bíráló hang is nyilvánosságot kaphasson.

Mióta az első repedéseket észleltük az önkényuralom falán, évről-évre tervünk volt egy új szárszói konferencia összehívása, amely az erősödő nemzeti ellenzék első nyílt fóruma lehetett volna. Közeledett 1983, Szárszó negyvenedik évfordulója. Akkor már a Pozsgay Imre vezette Népfront szárnyai alatt sok tisztességes szándék kapott menedéket, a többi között a szárszói had maradéka is. Készültünk a jubileumra, számunkra magától értetődően egy szárszói igényű konferenciával, amely az emlékezés mellett napirendre tűzi az aktuális gondokat is.

Tudni kell, hogy mi mindig a társadalom nyilvánossága előtt folyó egyenes beszéd hívei voltunk, eltérően azoktól, akikről kiderült azóta, hogy a hatalom jó előre megkonstruált átmentési programjában a hivatalos tiltás látszatával, a tűrés ás a burkolt támogatás biztonságát élvezték. Nekünk nehezebb kenyér jutott.

Széleskörű volt a várakozás, Püski Sándor is reménykedve készült rá New Yorkban. A már egyre több bajjal küzdő hatalom felismerte az újjáéledő Szárszó-modell veszélyeit. Egyre szűkebbre fogta a keservesen kialkudott időt-lehetőséget, és egy durva orvtámadással végkép elkaszálta terveinket. Ürügyet keresett és talált:

Minthogy Püski Sándor Amerikában kiadta Duray Miklósnak a szlovákiai magyar sérelmeket feltáró „Kutyaszorítóját” és ezzel megsértette a Magyar Népköztársaság külügyi és szövetségi érdekeit, megtiltották hazautazását a tervezett tanácskozásra. Galád sakkhúzás, ne keressük a kifejezést, politikai arcátlanság volt, emberileg is mélyen megalázó: azzal az emberrel jártak így el, aki sok akkori politikai szereplőnél tett többet és sötétebb időkben hazájáért.

(Tudjuk, olcsó mellékhaszonvétel gyanánt ez jó alkalom volt arra is, hogy üssön egyet Csoóri Sándoron, aki a könyvhöz egyetértő előszót írt.)

A konferenciát elvetéltették. Pozsgay Imre határozottságán múlt, hogy megmentette az évfordulót: az esedékes Alkotmány-ünnepet Szárszóra helyezve és személyes közreműködést vállalva segítségével végül is a régi Szárszót ünnepeltük meg. Erre is emlékezve, ma is elismeréssel gondolunk emberi és politikai bátorságára.

De a súlyos incidens megmutatott mást is: azt, hogy él a szárszói modell. József Attila vágya: „a dolgozó nép okos gyülekezete” szabad tanácskozásának réme mindenkor aggodalommal tölti el a hatalom birtokosait, bitorlóit.

Tanulságos tekintetet vetni a történelmi konferencia utóéletének más összefüggéseire is. Mert ha szárszói szellemű konferenciát nem is engedélyezett a féltékeny hatalom, történelmi súlyát-tekintélyét szégyen nélkül felhasználta saját céljaira.

A diktatúra évtizedeken át akadályozta még a méltó megemlékezést is, de nem fogta vissza párttörténészeit, hogy ne sajátítsák ki magát a cselekedetet és annak dicsőségét. Püski Sándort mint egzisztenciát megsemmisítették a koholt perek gyakorlata szerint bíróság elé állították, bebörtönözték, ráadásul azzal is megalázták, hogy éppen őt, a történelmi akció szervezőjét nem engedték be saját országába, miközben Szárszót, valódi történetét elhallgatva, a párt hősi harcainak fegyvertényeként szerepeltették a pártpropagandában. Amiből legfeljebb annyi igaz, hogy volt a résztvevők között egy-két állítólagos párttag, ha akart szólni, akár szót is kaphatott volna, de primitív történelemhamisítás, hogy a két világháború között minden haladó megmozdulást a párt szervezett vagy irányított.

Elgondolkodtató a szárszói modell további sorsa is. Súlyát, időtálló voltát maradandóan mutatja, hogy az ország állapotának szabad vizsgálatára irányuló törekvés a diktatúrák elmúltával is kiváltja a hivatalos vezetés gyanakvását, ha annak valamilyen tekintetben takargatnivalója van.

Már elmúlt a rendszerváltás eufórikus hangulata, felszálltak a gondosan kevergetett ködök a közélet frontvonalai előtt, amikor 1993-ban Szárszó ötvenedik évfordulója elérkezett. Mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy a fél évszázados agyonhallgatás, tiltás, vetéltetés, kisajátítás után szabadon emlékezhetünk és hagyományainkhoz híven tárgyalóasztalra tehetjük az ország újra nyugtalanító állapotát. Nyilvánvaló volt, hogy ez az állapot nem mutathatott ideális képet, de a tervezőkben, sok becsületes közéleti szereplőben élt a konstruktivitás erénye:

Most is jó szándékkal keresni a már jól látható bajok forrását, megállapítani diagnózisát és orvosságát.

Hogy megfelelő. előkészítés után fogjunk a munkához, lelkes alföldi barátaink segítségével 1993 februárjában széles körű megbeszélést hirdettünk meg Kisújszállásra. Még semmiféle országháborítás nem történt, főként semmilyen konspiráció valakik ellen; szabályos, nyilvános napirenddel, mindenki által meghallgathatóan, az elvi és szervezési kérdések megtárgyalása volt a feladat.

Az ismertetés e pontján különös fegyelmezettséggel kívánom előadni a történteket, a „de mortuis...”, az azóta elköltözötteknek járó kegyelettel, csak a tényeket sorolva. Sok tapasztalat mutatta már, hogy a rendszerváltásnak nevezett, eléggé meghatározhatatlan értelmű folyamat félresiklott; ennek leendő. konferenciai vizsgálata elkerülhetetlen. Ezért vagy másért, a terv nem nyerte el a megboldogult akkori miniszterelnök egyetértését. Magához rendelte az egyik, akkor még pályája reményteljes kezdetén álló televíziós vezetőt és interjút adott neki, amelyben kifejtette véleményét – gyakorlati értelemben elutasító ítéletét – a megrendezés ügyében. Az illendőség minimuma volt, hogy a szalagot a konferencia kezdő aktusaként levetítsék, és a résztvevők, mint a kormány kvázi üdvözletét meghallgassák. A hosszú fejtegetés felborította a szigorúan megszabott időrendet. Az egybegyűltek elhűlve hallgatták a legfelsőbb nyilatkozatot. A formális üdvözlés és a múltra vonatkozó udvariasságok után tudomásul kellett venniük, hogy megvan az ország a hasonló külön vállalkozások nélkül is; van itt megfelelő irányítás, amely végzi a dolgát, nincs szükség új népfrontos tömörülésre. A történtek ellenére a jubileumi konferencia 1993 augusztusában óriási érdeklődés közepette mégis lezajlott, de a kitűzött cél, a rendszerváltás helyreigazítására irányuló közös elhatározás a hasonló és más akadályok miatt nem születhetett meg. A szárszói modell, nyilván mert most is a dolgok elevenjébe vágott, újra kiváltotta a hatalmon lévő érdekcsoportok elutasító magatartását.

Epilógus

Szárszó: „Monumentum aere perennius”, maradandó példa a gondolkodó társadalom számára. Korok múlnak, rendszerek váltogatják egymást; minden közéleti kísérlet járhat sikerrel és bukhat el, de a nemzeti felelősség hordozóinak minden helyzetben, napjainkban és a jövőben is, a haza állapotának szüntelen kritikus vizsgálata a kötelessége. Ehhez a magyar történelem gyakorta elsötétülő korszakaiban Szárszó mindig a Biblia-beli világító tűzoszlop marad.