vissza a főoldalra

 2011.01.14. 

Az eszme, sőt a rögeszme időkiikató, világteremtő hatalom
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Mit csinál az ember, ha karácsony tájékán, újév közeledtével jót akar olvasni? Elővesz egy Mikszáthot, például a Beszterce ostromát, esetleg egy Krúdyt. Valóban, Krúdy azt írta Mikszáthról: „Vajon van-e toll ebben az országban, amely méltó lehetne, hogy folytassa azt az írást ott, ahol Mikszáth abbahagyta?”

A mai sanyarú világot nézve a kérdés abszolút jogos. Na de hogy is volt ez a Beszterce ostroma?

„Sok-sok év alatt egyszer is másszor is fölemlegette Pongrácz István grófot az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész excentrikus lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz, azok ismét új meg új vonást fedtek föl előttem Pongrácz Istvánról, egy napon rájöttem, hogy a megboldogult gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől szemben és beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a megírás szempontjából. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik őt közelről ismerték, mind azt mondták:

– István grófnak volt esze, de nem sok, ambíciója is volt, de sok; szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember, nem szerepelhet. Megpróbálta tehát mint bolond ember.”

Régmúlt időre térünk rá. Ez a bécsi udvar meghozta az „1715: 42. t.-cikket a várak ellen. Elrontani rendelvén azokat, mert úgy kell annak lenni, hogy sasfészkek szülik a sasokat. Hát ne legyenek sasfészkek. Nincs már a sasokra többé szükség, csak egy sas maradjon: az örökkévaló sas, a két fejével.”

Naná hogy az osztrákok sasáról van szó, a Habsburgok sasáról, a dölyfösről. Tehát a várakat le kellett rombolni, de a kastélyok maradhattak.

„Hát már most mi történt? Hiszen világos. A várra azt mondták, hogy kastély, és kegyelmet kapott a befolyásos famíliáé volt; a kastélyt pedig föltéve, hogy gyámoltalan özvegy vagy árvák kezén lógott, megtették várnak, és pusztulnia kellett.”

Pongrácz várát kinevezték kastélynak. Ez volt Nedec vára, Pongrácz gróf ősi sasfészke. Mindenféle tót népek laktak a környéken, ma úgy mondanák, hogy szlovákok, de tótok voltak azok a javából. Kik is a tótok? Megtudjuk Mikszáthtól.

„A gondviselés a tótokkal a krumpli útján beszél. Ha sok krumpli van, az annyit jelent: „Szeretlek tótocskák, szaporodjatok!” ha nincs krumplitermés, akkor az istenke haragszik: „Minek vagytok ti a világon tótocskák?” és a Janinkó ilyenkor még jobban elkezd köhécselni.”

Tehát a krumpliról ismerjük fel a tótocskákat, korszerűen szólva a szlovákokat. Ma is él ez a szoros krumpli-tót összetartozás, és nem csak a felvidéken, de itt, belső Magyarországon is a tótok körében. A Dabas melletti Sáriban ma is kedvenc eledelük az omácska gégepörkölttel. Mi az omácska? Krumplifőzelék. És mi a gégepörkölt? Vágóhidakon lehet vásárolni marhagégét, azt a ropogós porcos valamit, amit aztán megcsináltak pörköltnek. De fölösleges itt a múlt időt használni, mert ez ma is így van.

Történt pedig, hogy Pongrácz grófot felkereste Behenczy, a báró. Merthogy az apja elüldözte az otthonából.

„Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni a tornyuk beli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson, s piszkos lábú tót lányokat hívogasson misére, vecsernyére, s elkeseredésében elbujdosott a meggyalázott ősi hajlékból.

– No ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz – itthon vagy öcsém ezentúl. Hanem hát lássuk csak milyen foglalkozásban. Mert énnálam mindenki dolgozik.

– Mihez értesz?

Károly úrfi a báró elgondolkozott.

– Mindenhez – mondá kisvártatva.

– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas, de lengyel már van. Milyen tudományt tanultál?

– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.

– Báró létedre?

– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, víziói, hallucinációi voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, „fiad fog meggyógyítani”, s ezért aztán erőnek erejével orvosnak neveltetett.”

Ezen elgondolkodott Pongrácz gróf Nedec várában, s a következőként szólt az orvosbáró jelölthöz:

„– Noha értesz a doktorsághoz hékás, vizsgálj meg engem, s állapítsd meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet? S ezzel ráöltötte nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal Behenczy nevetve tiltakozott. Ne a nyelvedet mutasd bátyja, a nyelved jó, egészséges. Hanem számolj tízet viszszafelé. Nem vette tréfára, számolni kezdé folyékonyan: „tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.”

– Brávó! Nagyon jól van István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi baja sem, ne félj semmit, olyan józan az, mint akár a Deák Ferencé.”

Tehát doktornak került be a mi Károlyunk a grófi várba vagy kastélyba. A gróf udvarában élt Estella, akit 600 forintért vásárolt meg a gróf vándorszínészektől. Egy vacsoránál Estella és a báró egymás mellé került az asztalnál.

„Károly úr elkezdte a negyedik, ötödik pohár bor után az Estella lábait nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égitestekről diskurált, a Kismedvéről, a Nagymedvéről, a Sánta Kaszásról, a Fiastyúkról. Eszter csak állta egy darabig, de aztán felpattant:

– Ugyan Behenczy, hagyjon békén! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon nyíltan, ha valami baja van. Akar valamit?

Vidám hahota támadt e vidám szavakra, csak a káplán pirult el szemérmesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig felkurjantott: „Hej kópé, kópé”, éppen meg akarta a feje búbját veregetni tréfásan, amikor egyszerre megfagyott benne a vér a csodálkozástól, látván, hogy Behenczy helyén (a mellette való hely) senki sem ül.

– Jézus Mária! Sikoltott fel Estella, s halotti halványság borította el a mégcsak az imént pajzán arcán. Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyílott, s egy szempillanat nem sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástul, mely a térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy mukk. Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok tűntek elő.”

Egyszóval az volt a helyzet, hogy Estella abban reménykedett, hogy a Pongrácz őt majd feleségül veszi. Pongrácznak meg esze ágában sem volt a saját tulajdonát képező 600 forintért megvásárolt nőt megdicsőíteni a grófi címmel. Estella meg meg akarta szabadítani a bárót. Kiment a vár udvarára, azt mondta az őrségnek, hogy egy zsák krumplit rendelt a faluból. Ez meg az történt, hogy Estella összeszövetkezett egy paraszt menyecskével, akivel ruhát cserélt, és krumplit, illetve krumplis zsákot. Lement a börtönbe, a krumplit kiöntötte, a báró fejére húzta a zsákot, vállára vette, noha nehéz volt, és kiszökött vele a várból. Ennyi volt a Behenczy szöktetés kalandos története. És elmenekültek Nedec várából. Na ebből lett a baj. Estella és a báró nem másutt, mint Besztercebányán kötöttek ki. Erről tudomást szerzett gróf Pongrácz István, és az alábbi levelet intézte Beszterce vezetőségének. Íme a levél:

„Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedec vár örökös ura, üdvözletét küldi Besztercebánya magisztrátusának! Báró Behenczy Károly nevű ifjú Estella nevű tulajdonunkat képező lánnyal, kit 600 forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén tartózkodása Besztercebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet átadó megbízott híveinknek, név szerint Szurina Pál őrmesternek, és Komár György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradtunk gr. Pongrácz Istv.”

A küldöttek elmentek Beszterce városába, de üres kézzel tértek viszsza, mert a levelet átadták ugyan a polgármesternek a városházán, és a választ is megkapták.

„– Mondjátok meg az uratoknak, vigye szegény fejét valami hideg zuhany alá, ahelyett ,hogy ilyen leveleket firkáljon.”

Erre Pongrácz István homlokán megjelentek a szokásos piros foltok, és hadat üzent Beszterce városának.

„– Mindenki készüljön! Köszörüljétek a kardokat, tisztogassátok ki a fegyvereket, az ágyúkat, reggelre indulunk Beszterce ellen. Teljes két óráig zúgott a harang, az alatt összegyűltek a katonakötelezett parasztok a környékről.”

El is indultak Besztercére a háborúba. Útközben megálltak, ettek, ittak és elálmosodtak, majd elaludtak. Így járt Pongrácz gróf is. Rájöttek arra, hogy ez a besztercei háború balul üt ki. Megbeszélték hát a környék vándorszínészeivel, hogy eljátszatják velük – mármint a színészekkel – Beszterce városának küldöttségét. Jó pénzért a színészek elvállalták a feladatot, és a nedeci vár ura elé járultak a színészek, az álküldöttség tagjai. Ezen szóval köszöntötték gróf Pongráczot:

„Hatalmas várúr! Nagy s nemes vezér! Vizet, füvet, földet hozánk neked, előtted hódolok. Kegyelmezz Besztercének. A kívánt hölgy helyett, míg kicseréljük… – Mert nem lehet kérem alássan megtalálni – szólott közbe az ezüst korsós aggastyán. A vezérszónok dühösen fordult hátra: - Hej, ugyan hallgasson szenátor uram, és zavartalanul bömbölte odább: a kívánt hölgy helyett, míg kicseréljük, fogadd e mást, az istenek remekjét túszul, s kegyelmezz városunknak.”

Na itt meg kell állnunk egy szóra, és be kell mutatnunk a gyönyörűséges szép túszt, Apolkát. Messzebbről kell indulnunk Apolka bemutatásához.

„Az árkádos piacú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy Trnowszky nevű vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öregúr pályaválasztásra szorította őket. Péter, a legidősebb azt mondta, én a méhekre vetem magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak. És lett Péterből viaszkereskedő. Egy országrészből ő vette a sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái. A középső fiú, György másként okoskodott. Én orvos leszek. Erre is rábólintott az öreg. A harmadik fiú, Gáspár más nézeten volt, mint testvérei. Az összes élőlények közül a legtiszteletreméltóbb apám uram, a birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni. Apja mindenik fiának háromezer forintot hagyott.”

Aztán meghalt az öreg, csak az orvos nem vitte semmire. Az orvos nem hagyott hátra semmit, csak egy 11 éves kislánykát, Apollóniát. Na most őt kellett volna felnevelni. Először a maradék két fiú acsarkodott egymásra, hogy ki legyen a gyámja a kislánynak, és acsarkodás közben a gyerek elveszítette a gyámkodásra alkalmas apajelöltet. Közben sok mindenféle dolgot megtudunk Mikszáth könyvéből. Például a következő égbekiáltó mondatot olvastuk a Beszterce ostromában:

„Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Na ez a mondat nyilván hogy kiütötte a mai olvasó szemét, és fejéhez kapott, hogy ezt a mondatot már hallottam valahol, de kitől. Megvan. Lendvai Ildikótól. Nincs mit tenni, Mikszáthnak ismét igaza van, mert az eszme, sőt a rögeszme időkiiktató, világteremtő hatalom. Józan tárgyilagossággal itt matat közöttünk ez a mondat is. Hogy Mikszáth írta le először, Lendvai Ildikó csak plagizálta? Kit érdekel, a mondat örök érvényű. Nagyokat tud az ember csuklani a regény olvasása közben. Apolka sorsa meg csaknem rendeződött. Kurka urat, az ügyvédet felkereste valaki. Közben újra előkerült a mondat. Olvashatjuk.

„Van olyan ember is, aki abban találja az ambícióját, hogy ő jó. Találkoznak egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a császári és királyi kamarás címet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban hegyeződik ki a hiúság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiú, hogy az ő sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól támadt veszteség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem minden kevélység nélkül: „A tulajdon sógorom volt.” Egyszóval mindenkinek van egy főbolondsága – a mellékbolondságai mellett. Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes. És az is volt. Egyenes, nyílt, jóakaratú, tisztalelkű, nemes érzésű. De ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valójában becsületes, hanem annak is akart látszani.”

Na ugye ismét visszatért Lendvai Ildikó.

„És ez néha kényelmetlen feladat, mert épp olyan könnyű nem lenni becsületesnek, és mégis annak látszani, mint becsületesnek lenni, és nem látszani annak.”

Na így kerek ez az idézet.

„Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt kollégájához Kurkához, s minthogy pár nap előtt vesztette el tífuszban Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki részvétét a kisasszony halála fölött, mire a híres prókátor szemében kibuggyant a könny.”

Száz szónak is egy a vége: kiderült, hogy ez a becsületes Tarnóczy örökbe akarja fogadni Trnowszky Apollóniát, majd kisvártatva feleségül venni. Nehéz jogi procedúra előtt álltak, de azért később lett ebből a dologból valami. Hogy mi, annak már rövid a sora. Megtörtént a Beszterce városi küldöttek beszéde a gróf előtt, aki elfogadta az ajánlatot, és a túszul vett kisleánykát, Apollóniát magához vette, nagyon szerette, minden gondolatát leste, s a gyermeket tejben-vajban fürösztötte. Telt-múlt az idő, és előkerült a 600 forintért vásárolt Estella is, az ő bárójával, és vissza kellett adni Apollóniát a közösségnek. Ebbe viszont a gróf belehalt. De ez a halál sem volt akármilyen. Először is Nedec várának ura, gróf Pongrácz István lelövette kedves lovát. Szólt egy környékbeli tót asztalosnak, hogy csináljon neki egy hatalmas koporsót – mármint a grófnak. A hatalmas koporsó elkészült, a gróf meg ágynak dőlt. Volt nagy szaladgálás. Apolka szemében könnyekkel ott volt a gróf ágyánál, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne következzék be a baj. A baj viszont közelgett. Ott volt a káplán is, és szelíden kérdezte a vár urától:

„– Feladjam a halotti szentséget?

– Nem szükséges, nincs semmi bűnöm. Amit én kívántam az Istentől, abból ő nem teljesített semmit, amit őt kívánt tőlem, azt én mind teljesítettem.”

És meghalt a gróf. Lovastul belehelyezték a hatalmas koporsóba. Hat ember vitte a lovat, alig bírták elhelyezni és ráültetni a vár urát.

Hát így történt. Azt mondja Mikszáth, hogy meglehetős hűséggel beszélte el a történetet, és a mese folyása nem az ő érdeme. Tény: Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kívánta, híres fekete kancáján ülve – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök feküsznek a csöndes varini sírboltban. A temetésen, sőt már előbb is azt sugdosták az emberek, hogy mérget ivott volna, hogy az egyik kislányka látta is, de a család nem óhajtotta a boncolást. Nem okvetlenül szükséges mindent megérteni. „István különben is mindig érthetetlen marad.”

Majd ismét Mikszáth úrhoz fordulunk, és olvassuk sorait:

„És most már midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm, nem felejtettem-e ki egyet, mást. Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene még szólnom valamit?

… Ej, hiszen benne volt akkor egész terjedelmében a vágvölgyi lapban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke úti ruhát viselt, orgonavirágos szalmakalappal.”

(Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.)

Győri Béla