vissza a főoldalra

 2011.01.14. 

Kiss Színház, nagy produkciók

Kiss Törék Ildikó színművésznő Petrozsényban született. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárott végezte, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett diplomát 1967-ben. Temesvárra szerződött, majd 1970-től a nagyváradi Állami Színház tagja, 1980–89-ben a magyar tagozat művészeti vezetője. Drámai szerepek hosszú sorát játszotta el. Önálló pódiumműsoraival számos erdélyi és magyarországi városban vendégszerepel. Jelenleg a Kiss Stúdió Színház igazgatója. Fontosabb szerepei: Lida (Kohout: Ilyen nagy szerelem); Biri (Móricz Zs.: Nem élhetek muzsikaszó nélkül); Izabella (Shakespeare.: Szeget szeggel); Nellie (Williams: Nyár és füst); Lovasné (Csurka.: Nagytakarítás); Színésznő (Méhes Gy.: Egy csók, egy pofon, Kocsis István: Árva Bethlen Kata, Langó Seraphine (Csiky Gergely: Nagymama)

 Varga Vilmos színművész, rendező 1936-ban született Hegyközkovácsiban. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanult 1954–1958 között. A temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, ahol tíz éven át főszerepeket játszott. 1969-től 1995-ig a nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának tagja. 1983–1985 között elvégezte a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskola posztgraduális rendezői szakát. Alakításait a szereppel való azonosulás és világos dikció jellemzi. Előadóestjeivel gyakran szerepel Erdély, Magyarország és a nyugati magyar egyesületek pódiumain.(Ady, Francois Villon, Bolyai János, Maszek-Ballada) Jelenleg a Kiss Stúdió Színház művészeti vezetője. Fontosabb szerepei: Teodoro (Lope de Vega: A kertész kutyája); Lucifer (Madách I.: Az ember tragédiája); Biberach (Katona József: Bánk Bán) Nyil (Gorkij: Kispolgárok); Val Xavier (T.Williams: Orpheusz alászáll); George (Edward Albee Nem félünk a farkastól) Sebestyén (Németh László: Papucshős) Arnolphe (Moličre: A nők iskolája). Rendezései: Csehov: Ványa bácsi; Karinthy Fr.: Holnap reggel; Csurka I.: Eredeti helyszín; Sütő A.: Vidám sirató egy bolyongó porszemért. Könyvei: A Pece-partról jöttem, Szót fogadtam Madáchnak, Mesterségünk a szó ( a Kiss Stúdió Színház története, közösen Kiss Törék Ildikóval).

 December 30-án este a verőcei művelődési házban nagy sikerrel adta elő a Magyar Örökség-díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színház két alapító tagja, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos a Magyar vigasság című zenés-vidám színpadi játékot. A rendezvény előtt a művészházaspárt az általa vezetett színház hivatásáról kérdeztem.

 – A Magyar Vigasságban egyaránt szerepelnek Wass Albert és Molnár Ferenc művei, pedig teljesen eltérő világnézetű írók voltak.

Ildikó: Valóban más-más habitusú írók, de az élet visszásságainak felismerése, mely gyakorta lehet forrása a humornak, mindkettőjük sajátja. Bizony sokat kell olvasni, amíg egy általunk készített forgatókönyv elkészül, amiből az előadás megszületik. Régebben volt egy olyan színpadi előadásunk, melyben Márai Sándor, Nyírő József és Wass Albert művei szerepeltek. Hármójuk világlátása különbözik, de mégis megtaláltuk a közös nevezőt. Mindhárman kommunistaellenesek voltak, külföldön és magyarul alkották műveik jelentős részét és a honvágy ott él darabjaikban. Érdekes, hogy az egyik szöveget többen Wass Albertnak tulajdonították, holott Márai Horthy Miklósnak Kassára való bevonulásának tudósításáról van szó. Akkor nem a mindent felülről szemlélő polgár szólal meg Máraiban, s ezért hitték többen az opuszról, hogy Wass Albert írta. A mai előadásunk „szerzőinél” is megtalálható egy közös pont. Karinthy, Molnár, Zilahy és Wass Albert ma is aktuális és a humor, a derű ösvényén találkoznak. Tehát az előadást úgy szerkesztettük meg, hogy a néző ne azon töprengjen, miért került egy műsorba több világnézetileg távol álló szerző műve. Mi szórakoztatni szeretnénk úgy, hogy dalokkal fűszerezve, másfél órás igazi magyar vigasságot adjunk a nézőnek, az öröm és a derű perceit ajándékozva neki.

– Szórakoztatás alatt mindenki mást és mást ért. Ez tehát nem egy pesti kabaré.

Ildikó: Valóban nem, igyekszünk gondolatokat is közvetíteni, s kerüljük az olcsó humort. Amikor a Magyar Vigasság megszületett, eszembe jutott, hogy egy Ady-vers is ezt a címet viseli. De amíg a költőnél az önpusztító úri vigasságról van szó, addig nálunk egészen másról.

– Az önök műsora mennyire aktuális? Tudnak-e még száz évvel ezelőtt íródott műveken nevetni az emberek?

Ildikó: A színpadi szituációk és az elhangzó szövegek örökérvényűek, így a ma emberéhez is szólnak. Ha nem így lenne, akkor nem a mostani lenne a Magyar Vigasság 49. előadása.

– Előfordult, hogy a közönség reakciója nyomán változtattak egy adott műsoruk szerkezetén?

Ildikó: Ritkán, mert nagyon sok munka előzi meg egy adott produkció színre kerülését. Mi alakítjuk ki a forgatókönyveket is, így több olvasópróbát tartunk. Ez már sajnos a mai színházaknál kezd kimenni a divatból.

Vilmos: Abban a hiszemben élnek korunk rendezői közül sokan, hogy olvasópróba nélkül is remeket tudnak alkotni. Sokat dolgoztam együtt Taub János és Szabó József rendezőkkel akiknél a szövegértelmezés egy hosszú és aprólékos folyamatot jelentett. Nagyon fontos, hogy a színpadi jellem a szövegen keresztül is formálódjon.

– Ma a rendezői önmegvalósítás dívik.

Ildikó: Ez régen is volt, de soha nem divatból. Harag György, Taub János, Farkas István, Szabó József (Ódzsa) mind egyéniségek voltak és nem másolták le a külföldi divatos előadásokat. Az utóbbi 1973-74’-ben rendezte Váradon Az ember tragédiáját, úgy, hogy egy oratórikus keretjátékot adott a darabnak. A közelmúltban elhunyt Czikéli László Madáchot személyesítette meg a színpadon, aki felolvasta egy adott pillanatban az írói utasításokat. Ebben az előadásban Miske László játszotta Ádámot, Csíky Ibolya Évát, Varga Vilmos pedig Lucifert. Később, a mi Tragédia előadásunkban ezt a nagy szerepet, Lucifert, ugyancsak Vilmos játszotta. Ódzsa eszménye a költői színház. Sok szép előadás született ebből a rendezői felfogásból.

– Verőcén ez az első fellépésük?

Ildikó: Nem, már két Wass Albert- színpadi játékkal léptünk fel a helyi művelődési házban. Értő, lelkes a verőcei közönség. Szívesen teszünk eleget meghívásuknak.

– Hány meghívható előadásuk van?

Ildikó: Tizenhárom. Előadásaink jórészt a memóriánkban „raktározódnak”, s ilyenformán néhány próbával újra előadásra késszé tudjuk varázsolni bármelyiket. A már említett Wass Albert-esteken kívül Megfogyva bár…című pódium-játékunk az 1100 éves Kárpát-medencei jelenlétünk szellemtörténetét idézi; Egy nép kiáltott címmel az 1956-os szabadságharcra emlékezünk; a Fényes ég alatt egy pódiumjáték az 1848-49-es magyar szabadságharcról; Mátyás királyról és kortársairól is született színpadijátékunk. Mi nem mindig színdarabot adunk elő, mert ahhoz szereplőket kell szerződtetnünk s erre anyagi lehetőségünk ritkán van. Rá kell hangolódnunk arra, hogy ketten, de mégis több szerepet játszunk el egy-egy fellépésünkön. Remek színészi lehetőség!

– A művelődési ház udvarán láttam egy kis fehér buszt, gondolom azzal érkeztek. Ez a 21. század vándorszínészének nélkülözhetetlen eszköze.

Ildikó: Ez a kis busz nem olyan régi, 2005-ös szerzeményünk. Egy ósdi, kopott Volkswagennel kezdtük, amiben elég szűkösen fértünk el, hiszen a díszletek és a jelmezek akkor is velünk utaztak.

– Tudtommal a nagyváradi Kiss Stúdió Színház 1994. márciusában alakult a Színházi Világnap előestéjén, a Játsszunk színházat c. gálaműsorral. Akkor már a jelenlegi helyiségben játszottak?

Vilmos: Akkor még nem. 1994-ben a református egyház mellénk állt azzal, hogy termet adott a Lorántffy Gimnázium pincéjében. Abból pinceszínházat készítettünk. Aztán eltelt egy év, és ki tudja milyen okból, de az iskolában egyesek ármánykodni kezdtek a színház ellen. Mi teljesen másként képzeltük egy színház és egy iskola együttműködését…

Ildikó: Végül is nagytiszteletű Veres Kovács Attilának köszönhetően a Várad-olaszi református egyházközség adott nekünk újabb, kisebb pincetermet, amiből lépésről-lépésre, kétkezi munkával ismét stúdiót varázsoltunk. Mi tartjuk fenn a terem állagát és egy jelképes bérleti díjat fizetünk az egyháznak.

– Milyen ötlettől vezérelve döntöttek úgy, hogy egy magánszínházat alapítanak?

Vilmos: Az 1989-es változások, új idők, nagy repertoár-szabadság, fejetlenség, új vezetésben- középszer, igénytelenség iszapjában ébredtünk rá , hogy telnek az évek, és ebben nekünk részt venni nem szabad tovább, hiszen a színház a pillanat művészete és csak egy életünk van. Ez a színházi környezetszennyezés egyik oka elhatározásunknak. Azt is akartuk, hogy végre olyan színházat játszhassunk, olyan szellemiségű műveket mutassunk be, amibe senkinek sincs beleszólása kettőnkön kívül. Olyan színházat, amely lelki közösséget képes teremteni színpad és nézői között. Amely sajátos eszközeivel elősegítheti a magyar nép újra nemzetté kovácsolódását. Ha a magyar színházak jövőjét nézem, akkor látható, hogy az állami támogatás csökkenése összeroppantja ezt a felduzzasztott struktúrát. Nagy változás felé halad a színház világa, s talán javára is válhat mindez. Jó színház viszont csak ott lehet, ahol tapasztalt színházi személyiség tervez, művészi ízléssel válogat és értékrendje is van.

– Kezdetben egyszerre voltak magánszínházuk és az állami teátrum tagjai?

Ildikó: Vilmos csak egy, de én kilenc évig dolgoztam párhuzamosan két színházban, ami nem volt könnyű. Be kell vallani: úgy vágtunk bele egy magánszínház alapításába, hogy fogalmunk sem volt róla, mindez mivel is jár. Ha előre tudjuk, talán el sem kezdtük volna. Az alapot az önálló előadói estek jelentették. Később egyik előadásból született a következő. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy pályázati pénzhez jutottunk volna. Ennek az az oka, hogy nem sokat tudtak rólunk, tehát nem vehettek komolyan minket sem itthon, sem Magyarországon. Több garast kellett letenni az asztalra, míg felfigyeltek ránk. Az első nagy pályázási lehetőségünk 1999-ben volt az első Orbán-kormány idején. Ezután már helyi pályázatokat is megnyertünk.

– Tehát eleinte csak a jegybevételre támaszkodhattak?

Ildikó: Igen, s éppen ez volt az oka annak, hogy első produkciónkat csak négyszer játszottuk, hiszen nem tudtuk kifizetni az egyébként is baráti áron fellépő művészeket. Adományokat is kaptunk, s itt meg kell említeni a Váradról Svájcba elszármazott Széles Katalin nevét, aki 1000 dollárt adott beindulásunkkor.

Vilmos: A mi erőnk abban rejlik, hogy ez egy olyan színház, ami két színészből és egy rendezőből áll, ami nem kerül pénzbe.

– Ez az ún. hárommotoros színház?

Ildikó: Igen. Vagy akár ötmotoros, hiszen még egy forgatókönyvíróból és egy adminisztrátorból is áll, ami szintén nem kerül pénzbe, mert azt is mi csináljuk. Elsőéves fennállásunkat ünnepelve Molnár Ferenc Cukrászné című darabját mutattuk be. Ez egy négyszemélyes darab, amit a marosvásárhelyi színiakadémia rendező-tanára, id. Kovács Levente rendezett. Ennek költségét úgy tudtam fedezni, hogy gyermekműsorommal (Süss fel nap!, amely 300. előadás felé közeledik) tájoltam Székelyföldön, s a bevételt a Molnár-darabra fordítottam, mert csupán a jegybevétel nem fedezte volna egy négyszereplős előadás költségeit. A Molnár-darabot előadtuk Magyarországon, Németországban, sőt Svédországban is. Nyugaton már több fellépti díjat fizettek, s az összeget visszaforgattuk a következő előadásba.

Vilmos: Kettőnknek olyan színvonalas produkciókat kell létrehozni, hogy méltóak legyünk a hazai színjátszás legjobb eredményeihez. De állandó szerződtetett társulat nélkül, műszaki személyzet, adminisztrációs titkárság, szervező részleg, díszlet-és kosztümtervező, anyagbeszerző, plakát- és műsorfü-zet-tervező, valamint irodalmi titkárság nélkül dolgozunk. Egyszóval anélkül a legalább 30 alkalmazott nélkül, amellyel minden állami színház rendelkezik. Azt azért meg kell említeni, hogy az állami színházban eltöltött évtizedek alatt szerzett tapasztalatokat is kamatoztatni tudjuk.

– Az önök színháza az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínház, amely semmilyen állami támogatást nem kap.

Ildikó: Ez így van. Néha felháborodnak ezen a kijelentésen, s említik a pályázati pénzeket. Csakhogy azok egy adott produkcióra szólnak, s az utolsó fillérig az adott előadásra költhető. Nem tervezhető azzal a jövő.

Vilmos: Ráadásul azért a munkáért, amit a színészi rész megvalósítása mellett végzünk, soha senki sem fizet. Miről is van szó? A forgatókönyvek elkészítéséről, ami dramaturgiai ismeretet is igényel. Ezt követi az előadás megrendezése, a zenei háttér megszerkesztése, a minimális díszlet, a plakátok, jelmezek tervezése. Kellékeznünk kell, előkönyvelést vezetni, az előadásokat megszervezni, a díszlet behordásában és beépítésében segíteni, sőt több száz, vagy ezer kilométert levezetni. Mindenki sejtheti, hogy nem leszünk milliomosak ebből a nemes munkából, de hittel és jó lelkiismerettel végezzük feladatainkat. Ilyenekké „fertőzött” bennünket a Színiakadé-mia…

– Van olyan erdélyi magyar magánszínház, ami állami támogatásból él?

Ildikó: Tudtommal a marosvásárhelyi Yorick stúdió kap egy folyamatos állandó összeget. A többi társulat csupán egy adott produkcióra kap pénzt. A nemrégen alakult aradi Kamaraszínháznak nem ismerem még pontosan a helyzetét. Mi 2010-ben 75 előadást tartottunk, ami elég nagy szám, ha azt nézzük, hogy a váradi kőszínházban 120-at. A gazdasági válság is érezhető, mert mi eddig jónéhányszor évente 100-nál is több előadást tartottunk. Tizenhat év alatt több mint 1500 előadást tudhatunk magunk mögött. Csupán az egyik Wass Albert színpadi-játékunkat adtuk elő egyetlen év alatt 80-szor és eddig összesen 205 alkalommal.

– Előbb erdélyit mondtam, bár sokak szerint a Partium különálló rész. Van-e külön partiumi kultúra?

Ildikó: Ezen sokan vitatkoznak, és tény, hogy más a hangulata egy kolozsvári művelődési intézetnek, mint a váradinak. Mi elég jól ismerjük a hazai kulturális helyzetet és mondvacsináltnak érezzük a direkte szembeállítást. Érdekesség: régen Váradon lehetett fogni az MTV műsorát, míg Erdélyben nem. Így aztán videóra vették a műsorokat és úgy vitték át a Királyhágón. Nagyváradon a színházak előadását is a magyar tévé-műsorokhoz kellett igazítani.

– Igaz, hogy képzőművészeti kiállításokat és magyarországi együttesek erdélyi fellépéseit is szervezik?

Ildikó: Igaz. Rendeztünk kiállítást Tolnai Tibor és Kristófi Enikő nagyváradi festőművészeknek, valamint Vígh István debreceni művésznek, közösen a Partiumi Keresztyén Egye-temmel. Sajnos jelenleg anyagi okok miatt ez a tevékenységünk stagnál. Régebben a Kaláka együttes Szabad-e bejönni betlehemmel műsorának erdélyi turnéját szerveztük meg. A Muzsikás együttes és Sebestyén Márta is a mi égiszünk alatt turnézott. Nem oly régen a mi szervezésünkben mutatták be Váradon a Kaláka 40 éve c. könyvet.

– 1999-ben először, s 2002-ben másodszor rendezték meg a Kárpát-medencei Stúdiószínházak Fesztiválját. Ez azt jelenti, hogy van egy kapocs a stúdiószínházak között?

Ildikó: Valójában nagyon kevés különálló stúdiószínház működik. A legtöbb művészileg önálló, de költségvetésileg egy nagyobb színház része. Jöttek hozzánk Szabadkáról, Kárpátaljáról, Erdélyből és Bukarestből is. A Temesvári Német Színház is vendégünk volt. Sőt egy bukaresti színésznő Anna Frank naplójának egy részét jiddisül is előadta. Így négynyelvű volt a fesztivál: magyar, német, román és jiddis.

Vilmos: Egy cigány egyesületet is meghívtam Pestről, de ők azzal az indokkal, hogy ellopták az autójukat, lemondták a részvételt.

Ildikó: Sajnos 2002 óta nem sikerült pályáznunk a Kárpát-medencei Stúdiószínházak Fesztiváljának megrendezésére, mert az Orbán-kormány utáni szocialista kabinetek nem támogattak minket.

– Mekkora sajtóvisszhangja volt ennek a fesztiválnak?

Ildikó: A szakma felfigyelt ránk, a sajtó dicsérőleg nyilatkozott, de széles körben akkor kezdtek megismerni minket.

– Melyik korosztály látogatja főleg a produkcióikat? A Reggeli Újság beszámolója szerint az 1956-os emlékestjükről hiányoztak a fiatalok.

Ildikó: Még tíz évvel ezelőtt nagyon sok diákelőadást tudtunk tartani, ám sajnos a mostani fiatalokat ezek a produkciók nem érdeklik. Bizonnyal az iskolák sem motiválják erre a diákokat.

– Iskolákba sem kaptak meghívást?

Ildikó: Elvétve, holott nemrég született meg a Széchenyiről szóló előadásunk. A Kiss Stúdió Színház törzsközönsége pedig inkább idősebbekből áll. A partiumi magyar egyetem diákjai sem látogatják rendezvényeinket.

Vilmos: Ez sajnálatos és szégyenteljes, mert abban az intézményben 1200 magyar diák tanul. A jövő magyar értelmisége. Meghívtak például a Villon-estemmel. Technikusommal ketten felcipeljük és beépítjük a rögtönzött színpadot fénynyel, hanggal, kellékekkel. Beöltözve elkezdem az előadást, majd váratlanul felgyújtom a nézőtéri fényeket és látom, hogy csak 26-an voltak kíváncsiak az előadásra. Megköszöntem a meghívást és csodálkozásomat tolmácsolva lementem a színpadról.

Ildikó: Nem csak a mi rendezvényünkre jár el kevés fiatal. A nagy állami színházak előadásait is kevesen látogatják, talán azért, mert manapság színházba járni nem divat? De azt is hozzá kell tenni, hogy a budapesti fasori evangélikus gimnáziumban tartott előadásunkra 300 diák volt kíváncsi. Sok függ az adott iskola szellemétől, a kulturális örökség továbbadásától.

– Ildikó 1980-tól kilenc éven át volt a váradi színház magyar társulatának művészeti vezetője. Akkor még divat volt a színház?

Ildikó: Akkor még nagyon sokan jártak színházba. Az ún. rendszerváltás után nagy hibát követtek el azzal, hogy szétszakították a meglévő kulturális hálózatokat. Ki kellett volna találni az újfajta színházcsinálást. Azt veszem észre, hogy a Parászka Miklós-féle csíkszeredai színházépítés az, ami követendő példa lehet, mert közönségbarát, széles repertoárral dolgozik és kapcsolatteremtő.

– Vilmos Csurka István Eredeti helyszín c. színdarabjának megrendezésével vizsgázott a rendezői szakon. Hány Csurka-darabot mutattak be Ildikó vezetése alatt?

Ildikó: Amíg a színház tagjai voltunk, hat Csurka-drámát mutattunk be, s abból ötöt én jártam ki a hivatalos szerveknél. Akkor nem lehetett hasraütés-szerűen előadni egy darabot. Beleszólt a párt, a tanács, a szakszervezet, és Bukarestben is rá kellett ütni a pecsétet az engedélyeztetésre. Csurka darabjait nagyon szerette a közönség, 70 előadást játszottunk a Deficitből, s mindegyik bemutatott drámájával országos turnéra mentünk, amit külön jóvá kellett hagyatni.

– Mikor kapta meg a Kiss Stúdió Színház a Magyar Örökség-díjat?

Vilmos: 2007 decemberében. A Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: állampolgári jogon mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt. Ez egy magas erkölcsi kitüntetés. Minket azért díjaztak, mert a szórványban élő magyarság kulturális és színházi életét gazdagítjuk Erdélyben és Európa-szerte, ahol magyar egyesületek vannak.

– 2007 után több meghívást kaptak?

Ildikó: Eleinte igen, de sajnos 2010 májusa óta, a gazdasági válság miatt egyre kevesebb meghívást kapunk. Valószínűleg nincs elegendő pénze a művelődési házaknak egy-egy produkció meghívásához. Reméljük, az új kormány mindenben segíti majd a magyar kultúra terjesztőit.

– Nem is akármilyen terjesztőiről van szó az önök esetében, mert Németországban a Kiss Stúdió Színház adta elő először Az ember tragédiáját a maga teljességében.

Ildikó: Pontosabban mi adtuk elő az egész művet , mert egy-egy jelenetet mások is vittek ki Németországba. Münchenben például kivételesen nagy sikere volt a pótszékes terem előtt eljátszott előadásnak.

Vilmos: Ezt a darabot a millecentenáriumi évben mutattuk be. A produkciót nyolc színészre és hat műszaki személyzetre komponáltuk. Egy teljes nyáron át dolgoztam a forgatókönyvön és a rendezői példány elkészítésén. Ez az előadás nem stúdiószínpadra készült, de bármilyen térben előadható módon. Az előadás 3 millió forint pályázati pénzből készült el, és 25 alkalommal játszottuk. A pesti Nemzeti Színház Tragédiája előadásonként került ennyibe. És ők 50 alkalommal játszották. Pénz hiányában a rendezést ingyen csináltam, sőt Lucifer alakításomért sem vettem fel Erdélyben fellépti díjat. Nagy áldozatokkal járt a produkció, de eljutottunk vele a Felvidékre, Szlovéniába, Magyarországra, és amint említette, Németországba is. Érdekesség: eddig valahányszor nyilatkoztam újságíróknak arról, hogy mi vittük el először Németországba a Tragédiát, azt udvariasan kihagyták az interjúból. Ettől még a tény tény marad. Tény, hogy egy ilyen nemzetközi turné 80 személlyel hatalmas összegbe kerülne, s mi 15-en voltunk összesen, de teljes értékű Tragédiát vittünk ki. Ez azért is szükséges, mert sokan nem is ismerik Madách remekművét. Nem tudják, hogy a darabban nincs semmiféle úgymond tragédia, „csupán” monumentálisan láttat és elgondolkodtat. Megkérdeztem egyszer egy váradit, látta-e Madách Tragédiáját? Elszomorító a válasz: „elég tragédia a mi életünk, minek azt még színházban is nézni?”

– Hol kéne változtatni azon, hogy műveltebb legyen a magyarság?

Vilmos: A bajok gyökere az ál-humánus , liberális pedagógiai elvekben rejlik! Mondják: nem szabad arra a szegény gyermekre ráerőszakolni egy Mozart-koncertet, vagy bekényszeríteni egy színházi előadásra, mert sérülhet a lelkülete! És a tanárok ne merjenek olyan feladatot adni a jogokkal rendelkező diákoknak, hogy könyv nélkül kelljen elmondaniuk egy Petőfi -verse, és hogy a tanárok zöme tulajdonképpen hülye, s nem árt bántalmazásokkal észre téríteni őket, mert különösebb baj úgysem származik belőle. Sajnos generációk nőnek fel ennek a sunyi, alattomos, tisztességtelen, és nemzettudatot kilúgozó pedagógiai elvnek az eredményeként „sérült” lélekkel. Az eredmény könnyen felmérhető, hogy csak a magunk területén maradjunk. Nagyváradon körülbelül 400-500 magyar ajkú tanerő dolgozik. Ebből 30-nak ha van színházi bérlete. Mit várjunk a diákoktól…?

– Osztom az oktatással kapcsolatos nézeteit, de szerintem nem csak ezért nem járnak színházba az emberek.

Vilmos: Azért azt is el kell mondani, hogy vannak olyan módszerek, amivel a színháziak szoktatják le az embereket a színházba járásról. Ismerek olyan „modern” rendezőt, akinek nincs olyan munkája, amiben ne idétlenkedne két jobb sorsra érdemes színész, szeretkezést imitálva a linóleummal leterített színpadon. A trágár szavak használata is mindennapos. Jellemalkotó színész alig van már, csupán rendezői utasítást végrehajtó. A fesztiválokra és a kritikusoknak készült előadások néha sikeresen irtják a jámbor közönséget. Kicsit olyan ez, mint amikor az irodalmi folyóiratokban az írók egymásnak írnak, mert más úgysem olvassa azokat. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos a hagyományos színjátszás kereteit tágító műhelymunka. A korszerű színpadi jelrendszerek, melyek a műhelymunkák során hasznosnak bizonyulnak, frissítően hathatnak a gyakorta elkoptatott megoldások helyett.

– Milyen terveik vannak a jövőre vonatkozóan?

Vilmos: Egy nagyhorderejű vállalkozásba szeretnénk kezdeni. Az új, nemzeti kormány hangoztatja, hogy a magyar nyelvet a határokon túl, ha lehet, intézményesített formában kell megtartani és életben tartani. Arra gondoltam, hogy Az ember tragédiáját egy félig oratórikus, félig színpadi játék formájá-ban Erdély magyar templomaiba vinném el, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is sérülne a madáchi eszmeiség. Még az „átkosban” is sikerült a magán-turnéim során eredményesen együttműködnöm számos tiszteletessel. Ma is bízom ebben a szövetségben. Például Nagyváradon, Aradon, Margittán, Gyergyószentmiklóson teltházas közönség előtt játszottuk a Kiss Stúdió Színház által színre vitt Tragédiát az ezredfordulón. Az az előadásunk anyagiak miatt 25 előadás után leállt. Ebben az új felfogásban öt színész , egy technikus és egy díszletező tenné ki a társulatot. Ennek az elképzelésnek a pályázatát másfél hónappal ezelőtt benyújtottam az illetékes államtitkárságra, most tehát várjuk a választ!

Medveczky Attila