vissza a főoldalra

 2011.01.14. 

Hátba támadott nemzetegyesítés

Szép nagy, teljes ünneppel kezdődhetett volna az Újesztendő, mert hétfőn megkezdték munkájukat a magyar állampolgárságért folyamodókat fogadó irodák. Szép, teljes magyar nap virradt volna ránk, meghitt ünnep az ünnep után, ha az itthoni ünnepbe bele nem rondít egy aljas indulatú kisebbség hajcihője, partizánakciója. De Székelyföldön, Erdély-szerte, a Délvidéken és itthon is a lelkekben mégis ünnep volt ez, várva várt ünnep. A távoli magyar végvárosokban talán nem is tudták a jelentkezők, mi folyik a fővárosban. Ők csak feliratkoztak, magukkal hozva felmenőik magyar származását igazoló irataikat és bejelentve azon szándékukat, hogy magyar állampolgárok kívánnak lenni. Ha másért nem, hogy így temessék el őket.

S míg megható jelenetekről, megnyilatkozásokról tudósított a nemzeti sajtó, addig elhallgatta, vagy mellékes jelentőségűnek állította be a magyar megújulás nyitóeseményét a másik. S az ember meg kell álljon ilyenkor egy pillanatra: hogyan lehet ez? Az is magyar, aki ennek nem tud örülni? Kikkel élünk együtt? Itt van egy seb, amely Trianon óta sajog, éget, szívbe nyilallik, amelynek eljöttéért oly sokan életükkel fizettek, börtönben sínylődtek, s amely végre eljött. Eljött szerényen, „ahogy lehet” módra, de eljött. Ránk virradt egy nap, amelyik az egész életüket szenvedésben letöltött magyaroknak, a magyarságukban megalázottaknak némi, szerény elégtételt ad, s leold valamit a teherből, amelynek súlya mindannyionk lelkét nyomja, s mégis akad, aki nem ünnepel, sőt akadékoskodik.

2011. január harmadika a nemzetegyesítés zsoltáros zengésű nyitónapja. Hogy mégis az elválasztódás, a különállás napja is lett, az nem azoknak a hibája, akik kivárták, akik a törvényét megalkották, hanem a konokul idegenszívűeké. Ők, ha a pénzben nem dúskálhatnak és a médiában nem hazudozhatnak, nem rombolhatják a lelkeket kedvükre, akkor nem magyarok. Nem tudnak velünk örülni.

Most megmutatkozott, kikkel élünk együtt. Meg kellene kérdezni tőlük, miért nem batyuznak oda, ahol szájuk íze szerint szabad a média és nincs magyar fájdalom.

Csurka István