vissza a főoldalra

 2011.01.14. 

Gazdasági tanévnyitó Dr. Boros Imrével

– Az Egyesült Államok szövetségi bankja megindította a bankóprést. Hitler élt utoljára ezzel az eszközzel Németország részére. Mi a különbség?

 – Nézze, említette a harmadik birodalmat. Tudni kell, Hjalmar Schacht, a Reichbank elnöke, a német birodalom gazdasági minisztere 1944-ig, akit egyébként felmentettek a nürnbergi perben a bírák, meglehetősen hatékony pénzpolitikát folytatott, amiből gazdasági fellendülés következett be. A folytatásról ne beszéljünk, mert az köztudott. Eléggé csúfos véget ért. A másik része: talán a fejükbe szállt a dicsőség, de ezt majd történészek megítélik, valamikor ez is bekövetkezik. Ami Amerikát illeti; sokan nem egészen pontosan tájékozottak az ottani bankviszonyokról. Az Egyesült Államokban a központi bankrendszer – nem egy központi bank van, hanem 12 darab – fölött áll egy board, magyarul irányító testület. Az egyes területi központi bankok tulajdonképpen formálisan kereskedelmi bankok tulajdonában vannak, pontosabban a kereskedelmi bankoknál van bizalmi kézként lerakva ezeknek a bankoknak a részvénypakettje. A közgyűlésekre a kereskedelmi bankok képviselői mennek el. Valójában pontosan nem tudjuk kik, azonban azt pontosan tudjuk, hogy magántulajdonosai vannak ennek a rendszernek. Ez nagyon fontos, mert a világon kevés helyen maradt fenn így. Többségi tulajdonban, ha jól tudom, egy komoly helyen sem, de központi bankban a kisebbségi rész nagyon kevés helyen van magántulajdonban, az osztrákok például most adják el az utolsó néhány százalékot.

Ez a magántulajdonosi kézben lévő központi bankrendszer és a tetején ülő board, az igazgatóság rendelkezik a dollárkibocsátás monopóliumával. Azt mondanom sem kell, hogy nincs aranyfedezete már régen. ’73 óta a formális kapcsolat is megszűnt az arany alapon működő rendszerrel. A fék, a kibocsátott bankjegyek mögötti aranyfedezet volt. Ez az aranyfék megszűnt. Képzeljünk el egy olyan autót, ami csak gázzal megy meg kuplunggal. Fék nélkül. Ennek ellenére, ez a dolog végül is egy hosszabb ideig viszonylag jó világgazdasági konjunktúrát eredményezett. Az euroatlanti térségben, a második világháború utáni felzárkózás gyorsan ment, akik benn voltak eladósodva, Nyugat-Európa a Marshall-segély és egyéb folytán, azokba az országokba a dollár préselődött be. Ekkor a dollár egy predomináns világvaluta szerepét játszotta. Kezdetben a font is lekísérte ezt. Ez a dolog egészen ’65-ig haladt, ’65-ben az első fal ledőlt, amikor az angol fontot le kellett értékelni, az angol font a dollár árnyékába szaladt, a fontot is sok helyen elfogadták tartalékvalutának, aztán egyszer csak elkezdtek a fonttulajdonosok követelőzni Angliával, hogy most már sok a font, kéne valamit kapni érte. Erre az angolok leértékelték a fontot, majd ’73-ban Nixon augusztus 21-én leértékelte a dollárt is, és egyben megszüntette az aranyhoz való formális kapcsolatot is. Akkor kezdődött és azóta is tart egy ilyenfajta voluntarista száguldás. A látszatfék is kiiktatódott. Ez egy kicsit hasonlít a budapesti Alstom-szerelvényekhez. Ott szintén a fékkel van a probléma. De őrizzük meg komolyságunkat, kérem szépen, tehát különféle válságjelenségek léptek fel a világ pénzügyeiben. Elsősorban a dollár ingadozott össze-vissza a piacon, emlékszem, amikor devizakereskedő voltam hosszú évekig, volt olyan, hogy egy dollár nyugatnémet márkában 1,70-et ért, majd ért 3,47-et és ment lefelé, majd újra fel. Az Európai Unió ezért gondolta, hogy jó lenne egy közös pénz. De Amerika tovább nyomult a pénzén keresztül, és mondjuk ki, vagy az amerikai jólétet finanszírozta ez a papírpénz világviszonylatban, vagy az amerikai nyomulást katonai és mindenféle értelemben. Mind a kettőt az az amerikai produktum, amit az amerikai társadalom előállított, nem tudta volna fedezni.

 – Egyet tisztázzunk az olvasók számára, Boros Imre nem valutaüzérkedéssel foglalkozott, hanem a bankja devizaügyleteit intézte.

 – Igen, szóval ebben az időben a Világbank és az IMF, erős amerikai befolyás alatt állt. Hiszen a legnagyobb résztulajdonosok amerikaiak, a Világbank vezetője mindig amerikai, az IMF vezetője ugyan európai volt, de a szavazatarányban ott is az amiké volt a többség. A liberalizációs dereguláció, a 70-es évek végén, 80-as évek elejétől, nagyjából Reagan és Thatcher korától kezdődött. Ennek lényege, hogy a tőke már nem csak amerikai volt, hanem globális. Ezek az ügyletek Amerikát is szépen kizsigerelték, mert függetlenítették magukat az ország irányítása alól, offshorokba menekültek, hol ide, hol oda. Ennek a liberalizációnak lényege volt, hogy betört a nemzeti piacokra, széttörte a nemzeti piacokat, megszerezte az ott lévő tőkejavakat. Mialatt ez végbement, addigra jól eladósítottak már egy-két országot. Az olaj és más javak olcsó megszerzésével létrehozták a globális piacot. Antallék alatt, de már azt megelőzően is, hiszen a kereskedelmi liberó már előttük kezdődött, üdvözült mosollyal fogadtuk, odaadtuk ingünket, gatyánkat, mindenünket. Tudjuk mi történt: na és akkor ez a szisztéma jutott el abba a válságállapotba, ami 2008 végén az Egyesült Államokból indult és végigsöpört az euroatlanti térségen, mint a fék nélküli dollárbázisú nemzetközi pénzrendszer autója. És nekiütközött a falnak, azaz kiderült, hogy nemcsak a menyasszony meztelen, mert az szexi, hanem a király is. Magyarán szólva az Egyesült Államok időközben annyi adósságot halmozott fel,(hiszen az általa kibocsátott dolcsik, amikor vásárolnak, az valahol fölhalmozódik és Amerikával szembeni követeléssé minősülnek) és ráadásul ezek a követelések olyan kezekbe kerültek, akik most más komoly gazdasági erőt képviselnek a világban. Természetesen elkezdenek követelőzni, ugyanúgy, mint ’65-ben az angolokkal szemben az amerikaiakkal szemben is. Bejelentik, szeretnének amerikai ipart venni, bekerülni az amerikai bankokba, és itt van a nagy probléma. A dolog összeomlással fenyegetett Amerikában. Dőltek volna be a bankok, a nagy cégek, ezért mit tudott tenni ez a Fed Reserve System, nyomtatott még egy kis pénzt utána, ezeket berakosgatta főként a bankokba, meg a biztosítótársaságokba, majd erről külön beszélünk, és kérem szépen, úgy tudom, a mai napig nincs pontos elszámolás a tekintetben, hogy ezek hasznosultak- e vagy sem, visszaadták őket, vagy ha nem adták vissza, állami tulajdonú tőke lett belőle, vagy mi az atyaúristen, tehát itt egy nagyon nagy méretű káosz van. Rendezetlen, elszámolatlan viszonyrendszer, pont, mint a magyar konszolidációban.

 – Akkor most hallunk azokról a pénzekről, amiket odanyomtak a biztosítótársaságoknak, bankoknak?

 – Igen, ott még nincsenek meg a pontos elszámolások, botrányok vannak. Hogyan is használták fel a bankok? Bizonyos bankok visszafizették, csak átmeneti hitelként vették föl, de elvileg tőkének kéne már rég’ lenni, magyarán szólva, kétfajta juttatás volt, volt a Fed Reserve likviditási juttatás, meg volt az amerikai államadósság terhére adott pénzek, amikor ilyet adtak, akkor államtőkének kellett volna keletkezni a magántőke helyett. A magántőke leértékelődött, a belépő állami tőke pedig felértékelődött. Ezek a viszonyok nincsenek rendbe téve. Viszont Amerika oszt, szoroz, és kiderült, magasan jóval 60% fölötti eladósodása van már Amerikának, ami nemzetközi szinten a biztosítékot szokta kifelé verdesni. Ide jutottunk. Az amerikai kötvényeket, amit korábban a liberalizmus a legnagyobb bűnnek és fertőnek tekintett, hogy a központi bank veszi az állam papírjait, az most Amerikában bekövetkezett. Magyarországon rég’ megtiltották. Ez most bekövetkezett, mert a Fed Reserve tudtommal vásárolt amerikai kötvényeket, állampapírokat, amire korábban közgazdasági fertőként tekintettek. Almát szakítottak a Paradicsomban, ami tilos volt.

– Végül is nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy ez a töméntelen pénz, amit most kibocsátott a Fed, kihez is került?

 – Ez az! Ezt még az amerikai közvélemény és a kongresszus emberei is kérdezgetik. Hol van a pénz? Visszafizették a pénzt? Mennyi új államadósság keletkezett és hasonlók. Itt most ezek a kérdések mennek, mert Amerikában nem év végén van a költségvetés készítése, hanem keresztféléves, októberben jár le talán a következő költségvetése az Amerikai Egyesült Államoknak, és a vitája nagyon érdekfeszítő lesz.

 – A másik téma, Karácsony tájékán került nyilvánosságra, hogy Kína bejelentette, hogy hajlandó Portugáliát, Spanyolországot, Görögországot megmenti és finanszírozni.  

– Azért ezek a kínaiak még a résnyi szemükön is jobban látják ezt a kérdést. Alapban az van, hogy a kínaiak a legnagyobb befektetői most már az amerikai kincstárnak. Azt mondják, hogy az rendben van, hogy el tudjuk helyezni a termékeinket, mert Amerikában tulajdonképpen minden kínai, ha bemegyünk egy boltba. Az is rendben van, hogy ezek kifizetnek minket dolcsival. Az már kezd nem rendben lenni, hogy mi minden dolcsinkat befektetjük az amerikai kincstárba, mert a dollár jól lecsúszott, ami az árfolyamát illeti, és kamatot is alig adnak érte. Ezzel is magyarázható, hogy a kínaiak is kezdték unni már a nemzetközi hitelminősítőknek az arcátlanságát, hogy össze-vissza értékelnek. Fogták magukat és leértékelték az amerikai állampapírokat a kínai minősítők. Egyes japán minősítők Magyarországnak jobb osztályzatokat adtak, miközben az amerikai érzelmi és mindenféle láncokon működők a magyarokat leértékelik, a japánok pedig föl. Bosszantó ez az átpolitizáltság, ahelyett, amit az ember jogosan elvárna, hogy ezek aztán tényleg nagyon pontos infókat adjanak. A kínaiak azt mondták, hogy álljon meg a menetrend, bajsza van a menyasszonynak, tán diverzifikálni kéne a befektetéseinket. Kína részéről nemcsak valami altruista mozgolódásról van ám itt nagyban elbeszélés, amikor ilyeneket mondanak, hogy Portugália, hanem az a 2500-3000 milliárd dollár, ami bent fekszik az amerikai kincstárban, ami hovatovább már a teljes amerikai volumennek a 25-30%-át finanszírozza, annak egy részét át kéne pakolni Európának, ja, ha az még az európai gazdaságnak még segít is, az nekünk nem baj, mert nyilvánvalóan jó lesz a mi tárgyalási pozíciónk, hogy esetleg a mi áruink egy gazdasági tömbbe, mert kívül vámhatár van, az EU-ban, kedvezőbb feltételekkel üljünk be. A külsőknek azért a vámokat le kell csergetni, azért ezt el ne felejtsük. Kemény alkukról van szó.

 – Az tűnt fel nekem, hogy Kína nem a volt szocialista országok felé nyúlt, hanem a mediterrán világ felé. Ennek messzelátó külpolitikai következményei is lehetnek?

 – Hogyne. Hajdanában, Mátyás király korában is volt egy 40 ezer embert foglalkoztató kereskedelmi flottája Kínának, az Indiai-óceánon hajóztak, ma is hajóval jönnének, a megnevezettek kikötői, az elsőszámú célok nyilván, meg a piacaik, már a méreteiknél fogva is, az olaszoké, spanyoloké. Most érdekes módon nem a volt szocik a legnagyobb gáz az EU-ban, hanem az eurózónában lévő országok egy csoportja. Az írek, portugálok, spanyolok, olaszok, görögök. Mondjuk a déli csoport. Azok vannak nyomás alatt, nyilván azokat kell megcélozni, mert aki legnagyobb szoaréban van, azzal lehet a legjobban alkudozni, nem?

 – Helmut Schmidt figyelmeztette Európát, hogy a németeknek fizetniük kell, mert egyébként baj lesz. Nem mondta ki Kína nevét, de nyilvánvalóan erre utalt.

 – Természetesen. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az év végén elkísértem a gyerekeimet egy sítúrára, mint nagyszülő. Nem nagyon síeltem a köd miatt, mert nem akarom összetörni magam, viszont láttam a német tévében a 93. évében járó Schmidt urat, a volt kancellárt. Remek interjút adott, pont ezekről a kérdésekről és persze sok egyéb másról is. Nagyon világosan elmondta, hogy nincs más hátra Németországnak, mint előre. Nem lehet csak a vajas kenyeret eszegetni, mert a német tőke jól ki van települve ám délre is, Spanyolországba, és egyéb helyekre, s ha nem segít, akkor nagyon komoly veszteségei lehetnek. Nem önzetlen azért ez a segítség. A németországi köztudatban nincs benne, hogy a német befektetői tőke mennyit szed ki ezekből a helyekből. A kettőt egyensúlyba kell helyezni. Erre utalt a Schmidt is.

 – Fel van adva a lecke, tehát?

 – Igen, de elsősorban az euroatlanti térségnek, persze a világnak is, mert bár a súlypontok áthelyeződnek, de ne felejtsük el, hogy hosszú ideig az euroatlanti térség mellé kell tenni, hogy plusz Oroszország, ami már bocsánat, de tör is felfele, mint a huszár segge. Azért a nyersanyag, valamint a képzett ember még mindig számít a világban. Akkor is, ha egy kicsit lerongyolódott. Gondoljunk csak arra, hogy Klebelsberg annak idején mit mondott: ha már katonailag nem tudunk revansot venni, legalább a szellem fejlődjön, és épített 1100 iskolát. Ennek még mindig komoly termelőereje van. Vagy az arab országokban a gazdagok kiszippantották a szegényekből az értelmiséget. Mind ott dolgozik az olajországokban. Ezek azért még a jövőbeli növekedésnek és talpraállásának komoly zálogai. Nyilvánvalóan föl van adva a lecke, ugyanazt ugyanúgy nem lehet tovább csinálni.

Győri Béla