vissza a főoldalra

 2011.01.21. 

Sütő Gábor: A terrortól az önterrorig

A multinacionális tőke és ideológiája, a neoliberalizmus az emberi tevékenység minden területére behatol. Visszaélve a globalizmus lehetőségeivel és eszközeivel, nemcsak a nemzetgazdaságokat, a pénzügyeket rombolja, hanem a hagyományos társadalmi értékeket is. Önzésre ösztönöz, minek következtében az egyéni érdekek fokozatosan a társadalmi érdekek fölé kerekednek, miáltal viszont romlik mind a társadalomnak, mind magának az egyénnek az életminősége. Az individualista önmegvalósításnak és a céltalan fogyasztásnak szinte a terrorizmusig manipulált abszolutizálása tehát korlátozza a szabadságát nemzetnek és a személyiségnek is. A személyiség természetes életminőséget nélkülöző talapzatra emelése pedig egyéni és társadalmi tekintetben egyaránt értékalatti magatartást szül az utcától kezdve a politikáig. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a globális információtechnológiai környezet rendkívül hatékony, pillanatokon belül világméretekben ható befolyásolási eszközöket bocsát e folyamatot tudatosan irányító és manipuláló multinacionális csoportok, vagy személyek kezébe.

A minőségileg új formákat öltő vitathatatlan műszaki haladás tehát egyidejűleg újabb, részint ismeretlen veszélyeket is szül, sőt erkölcsi-szellemi visszafejlődést vált ki. E két ellentétes folyamat erőszakolásával, álcázott és tetszetős átpolitizálásával – számítva a körültekintés nélküli kezdeti elfogadására – a multinacionális tőke és a neoliberalizmus önmaga provokálja ki az erőszakot, a terrorizmust, amely ellen azután harcot hirdethet, minek ürügyén megnyirbálhatja a demokratikus jogokat, engedelmesebb társadalmakat hozhat létre. Jelenleg ez az alaphelyzet a legtöbb országában, függetlenül a társadalmi berendezkedésüktől. A gazdaság és a gazdagság, s a tőlük elválaszthatatlan gazság hihetetlen koncentrációja valamint a terjedő, mélyülő nyomor szülte lázadó erkölcs közötti élesedő ellentmondás kibékíthetetlen társadalmi ellentéteket, s ezek okán erőszakot szül. Mindennek a kiváltója pedig a világ legagresszívabb ereje, a szükséges szolgálati eszközből tőkévé vált, az embertől elidegenült, kevesek kezében összpontosuló pénz. Tőkére persze szükség van a gazdaság működtetéséhez, de a vadkapitalizmus körülményei között kialakult karvalytőke (a finánctőke, amelyet csak a saját növekedése érdekli és nem a társadalmi szükségletek) manipulálja a világot, ügyesen elrejti az általa okozott problémákat, többek között a bankok mögé. A bankok, természetesen, önmagukban is megérik a pénzüket, mert bár inkább csak végrehajtó szerep jut nekik, ezt – a társadalom valós gazdasági szükségletektől ugyancsak elkülönülő saját érdekeiket szolgálva – túl is teljesítik. A jegybankok tűzzel-vassal kikényszerített, „internacionalista szolidaritással” védelmezett önállósága a nemzeti kormányoktól és parlamentektől pedig a nemzetközi pénzügyi terrorizmus legtipikusabb megnyilvánulása.

Az alaptalanul és érdemtelenül felértékelt, a nemzetektől elidegenedő Európai Uniót is a globális finánctőke uralja, így százféle módon zsákmányolja ki a gyengébbeket, ezért nem a nemzetek összefogását, hanem a köztük lévő bizalmatlanságot növeli. A tőke nyomásának engedve, a gazdasági-pénzügyi nehézségekkel küszködő országokat (amelyek a nemzetközi kizsákmányolás miatt nem képesek elérni, vagy tartani bizonyos statisztikai mutatókat) még azzal is terrorizálja, hogy pénzügyileg és más módon is bünteti, arra törekedve, hogy hosszabb ideig ebben az állapotban tarthassa őket. A múltat visszasírni értelmetlen, ne is tegyük, de nem árt emlékeztetni rá, a KGST nemhogy a büntetés, de még a bírságolás intézményét sem ismerte. Ennek fényében nagyon is jogos és támogatandó a Fidesz-KDNP kormány törekvése a gazdasági önállóság visszaszerzésére. Az egyre kétesebb minőséget ajánló multinacionális vállalatok, a nemzetközi kereskedelmi láncok pökhendi terrorizmusával szemben vissza kell térnünk az egészséges magyar termékek rendszerére; hazai anyagból, hazai munkaerővel, hazai piacra kell termelni. A beindult pozitív belpolitikai változások logikus folytatása lenne törvény alkotása a hazai termelők hazai piacokon való feltétel nélküli elsőbbségéről, teljes körű védettségéről, ami sok európai-uniós országban bevett gyakorlat, mindenekelőtt az uniót létrehozó és benne ma is vezető szerepet játszó Németországban és Franciaországban.

 A magunk kisebb-nagyobb ügyeiben mindanynyian szembesülünk e helyzettel, de semmit nem oldunk meg, s nem is a lényeget ragadjuk meg, ha hozzá kapcsolódó manipulációs törekvéseket vakon elfogadva, a körülmények által kiváltott erőszak és a terror önmagukban véve valóban támogathatatlan jelenségeit egyszerűen szélsőségnek, elítélendőnek nyilvánítjuk, s ezzel megelégszünk. Az antiterrorista harc, még ha világméretűvé akarják is tenni, a mély társadalmi problémák tüneti kezelése. Harcolni nem annyira önmagában a terrorizmus ellen kell (amely valóban a társadalmi tiltakozás egyik legszélsőségesebb formája, vagy eszköze, s amint ilyen embertelen), hanem a kiváltó okai ellen. Nem a körülményektől elvonatkoztatva, vagy semleges, pacifista álláspontra helyezkedve. És nézzünk szét csak hazánkban és a világban, a fenti okokról mégis alig esik szó. Pedig az általuk szült terrorizmus napi és  világjelenség, csak nem a fegyveres terrorizmus, amelyről sokat beszélnek, hanem az, amelyikről semmit, vagy alig valamit hallunk, s még azt is olyan tetszetős, de tartalmilag manipulált jelszavak alatt, mint demokrácia, jogállam, politikai korrektség, önmegvalósítás, devizahitel, avagy mint a már rég visszatetsző vádak, mint az antiszemitizmus, nacionalizmus, rasszizmus. Néha talán észre sem vesszük, de mindennek az alanyai voltunk, és – sajnos – vagyunk is.

A jelen elemzés a szocialista-neoliberális koalíció időszakában kialakult állami terrorizmus, szellemi terrorizmus és önterrorizmus máig túlélő hazai, valamint egyes magyar vonatkozásokat is érintő nemzetközi jelenségeinek elemzésével ehhez szeretne némi segítséget nyújtani.

 A terror

 Nagy gondolkodóink minden korban megállapították, hogy a terror egyidős az emberiség történelmével. Idézik a példákat Káintól a gyarmatosítók rémtettein, a világháborúkon, a Japánra kifejezetten a világ terrorizálásának céljával ledobott atombombákon, a hírhedt diktatúrákon, a hidegháború nukleáris terrorján át Irak lerohanásáig, az Afganisztán elleni agresszióig, s a terrorizmus napjainkban megjelent legújabb formájáig, az Irán elleni kiberterrorizmusig. Az okokat elemezve, félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a terrorizmust a társadalmi igazságtalanság, az embertelenség, a gazdasági, pénzügyi, politikai, katonai, kulturális, etnikai agresszió szüli és gerjeszti.

A terror legáltalánosabb, szinte az egész világra kiterjedő, de a megszokottság miatt szinte már észre sem vett formája a gazdasági-pénzügyi terrorizmus köznapi formái a kizsákmányolástól a korrupción át a megélhetési terrorig. A kizsákmányolás, amelynek ezernyi nemzeti és nemzetközi formája van, a korrupció, amely terrorizálja azt is, aki nem korrupt, a megélhetési terror pedig – amelynek nálunk sokszor etnikai színezete is van, s önmagunkat csapnánk be, s az érdekelteket vezetnénk félre, ha ezt nem mondanánk ki – a legtehetetlenebbeket, a védteleneket terrorizálja. Az MSZP-SZDSZ koalíció a világpiac terrorjának is kitette az országot és a nemzetet. Arra a piacra bízták hazánkat és életünket, amelyet ők sem uraltak, és amelynek a legkisebb gondja is nagyobb, mint a mi létérdekeink érvényesítése. Ezzel párhuzamosan, a teljesítmény volumen korlát bevezetésével (egy kórház egy megadott időszakban bizonyos betegségekből csak meghatározott számú beteget fogadhat; aki ezen felül betegedik meg, az magára vessen), kórházi ágyak százainak, kórházak tucatjainak felszámolásával és az egészségügyi szolgáltatás szétzilálásával gyakorlatilag népirtó egészségügyi terrort folytattak a nemzet ellen. Ugyanezt tette olyan fontos nemzetstratégiai területen is, mint az oktatás, amely kiegészült az Európai Unió bolognai rendszernek nevezett romboló terrorjával. Nem lehet említés nélkül elmenni amellett sem, hogy a népességcsökkentés (nehéz kimondani, de tudatosnak is nevezhető) előidézésével évtizedek óta terrorizálják nemzetünket. A most kialakulóban lévő családközpontúság talán valamit képes lesz ellensúlyozni.

 A terrorizmus sokkal kevésbé gyakori, de leglátványosabb megnyilvánulása – ezért a figyelem előterébe manipulálható – a fegyveres terrorizmus. Ehhez folyamodnak, amikor a politikai, ideológiai, etnikai, gazdasági, pénzügyi vagy egyéb jellegű problémák megoldási kísérlete zsákutcába torkollik, vagy fel akarják hívni a figyelmet valami égbekiáltó igazságtalanságra, illetve amikor ember- és emberiségellenes akciókkal szemben a már mindenétől megfosztott szenvedő félnek egyszerűen nincs más eszköze a tiltakozásra, avagy a puszta létéért kell küzdenie. Ilyen esetekben az elérendő cél lehet elfogadható, esetenként még igazolhatja is az alkalmazott eszközt, bár azt a természetét nézve, az alkalmazási okaitól és körülményeitől eltekintve (amit viszont a logikus gondolkodás kizár), mégis emberellenesnek lehet minősíteni. A létéért, a nemzetéért küzdő, sőt ezért az életét tudatosan feláldozó embertársunkra azért mégsem lehet vakon rámondani, hogy erkölcstelen, etikátlan, azt meg különösen nem, hogy indokolhatatlan az eljárása.

 A fegyveres terrorizmust, a terrorizmus említett általános formáinak álcázására, az elmúlt évtizedekben a nemzeti és a nemzetközi politika központi kérdésévé tették. Nem annyira azzá vált, hanem inkább azzá tették, holott ez a társadalmi harcnak mindössze az egyik és nem is a legsűrűbben alkalmazott módszere. A nemzetközi-jogi meghatározása – amire erőteljesnek nem mondható erőfeszítések történtek ugyan – a mai napig nem született meg. Ez nem is véletlen, hanem a manipulációs lehetőségek fenntartását célozza. Ugyanis amíg ez az alapkérdés nincs tisztázva, azt nyilváníthatnak terroristának, és ítélhetnek el, akit akarnak. A jogilag megalapozatlan hazai és nemzetközi politikai gyakorlat bizonyítja is, az erősebb, vagy a hatalmon lévő dönti el, ki a terrorista, még akkor is, ha az adott személy, vagy erő vétlen a terrorizmusban. E minősítés alkalmazása tehát szubjektív, viszonylagos, s telítve van politikával és érzelmekkel. Még az is joggal merül fel, hogy terrorizmus-e amit terrorizmusnak neveznek, hiszen egyetlen személy, vagy szervezet nem nevezi önmagát terroristának. Egyetlen személy, vagy szervezet sem fogadja el ezt a minősítést, sőt tiltakoznak ellene. És a képlet tényleg sohasem olyan egyszerű, hogy a gonosz a jó ellen támad, sőt legtöbbször a látszat csal. Tagadhatatlan, hogy létezik öncélú terrorizmus is, amely ellen tényleg a leghatározottabban kell küzdeni. De ez is csak azt bizonyítja, hogy a terrorizmus ugyanolyan társadalmi jelenség, mint bármi más. Talán csak összetettebb, ezért a vizsgálata és értékelése is körültekintő és összetett (ha úgy tetszik, interdiszciplináris) vizsgálatot igényel. Mi több, sokszor éppen azok követik el a tényleges terrorizmust, akik a leghangosabban elítélik, s ürügyként használva a saját állításaikat, másokat támadnak. A legtöbbször az iszlám terrorizmusról hallunk, mintha más nem is létezne, pedig mára a terrorizmus az állami, államközi, sőt a nemzetközi politika eszközévé vált. A példák közismertek. Mindenekelőtt éppen az Egyesült Államok Angliával, Izraellel és időnként más szövetségeseivel együtt gyakorolja – szemben a nemzetközi joggal – az államközi és a nemzetközi terrorizmust. A terrorizmus elleni harc ürügy a személyi szabadság korlátozására nemzeti keretekben, de egyre inkább világméretekben is, végső soron – de lehet, hogy nem is nagyon távoli jövőben – az egyre többet emlegetett világkormány létrehozását segíti elő. Mindezek okán jelenleg nincs is rá remény, hogy sor kerüljön a terrorizmus világméretekben elfogadott meghatározására, bármennyire is kívánatosnak tűnik.

Abban azonban egyet lehet érteni, hogy senki nem születik terroristának, vagy szélsőségesnek, hanem mások által teremtett kényszerítő körülmények teszik azzá. Ezért csak mosolyogjunk a politikában ma már szinte napi divattá vált naiv kijelentéseken – akármilyen magas szinten hangzanak is el – amelyek az eligazodás helyett nagy hangon elítélik a terrorizmust, harcot hirdetnek ellene. Az iraki, afganisztáni és egyéb sokasodó tények ellenére sem látják, hogy terrorizmus ellen erőtlen a terror, hogy a terrorizmus, a szélsőség – okozat, kivédésük csak a kiváltó okok és ezen okok előidézőinek felfedésével és semlegesítésével érhető el. Értelmezzük ezt hazai példán is. Nem a sok becsületes, a közös érdekek elősegítésére tenni akaró hazafit befogadó Magyar Gárdát (azaz, nem a valóban kételyeket ébresztő kezdeményezők köréről, hanem a sok ezer hazafiról van szó), vagy a csapatáért valamilyen tiszteletben tartható oknál fogva a kelleténél jobban szurkoló B-középet, de még csak nem is az egyre agresszívabb kisebbségeket és másságokat kell kezelni, hanem e jelenségeket kiváltó okokat és ezen okokat előidéző körülményeket és személyeket kell ártalmatlanítani. Akkor is, ha ez jóval nehezebb feladat. Szilárdan és tartósan a most meghirdetett nemzeti együttműködés rendszere is csak ezúton teremthető meg. A köznapi és a megélhetési terror, a korrupció, a csalás, a lopás, a közvagyon elherdálása terrorizálja azt is, aki nem korrupt, nincs is lehetősége, de nem is akar sem csalni, sem lopni, hanem a két keze munkájából él meg, s egy élten át gürcölve nem kuporgat össze annyit, mint egyesek erkölcstelenül magas havi fizetése. Ő ennek az elmúlt két évtizedben felerősödött terrorizmusnak az áldozata. És ez a terrorizmus nemcsak eredményesnek bizonyult, hanem lényegében folytatódni is fog, ha nem kerül sor a választási ígéretek között szereplő és a társadalom által elvárt elszámoltatásra, közös vagyonunk viszszaszerzésére, amíg nem késő. A nemzeti vagyonunkkal szemben elkövetett bűnök ugyan nem évülhetnek el, de minél tovább halasztódik az elszámoltatás, annál kevesebb eredménnyel kecsegtet.

  A világméretű terrorizmusellenes manipulációtól nyilván nem függetlenül a közelmúltban nálunk is létrejött egy terrorizmus elleni központ. Remélhetőleg nem a mindenhová befurakodott nemzetidegen háttérhatalom dönt a működési irányáról. Ma sok országban ugyanis a kormány, vagy egyéb hatalom szolgálatában álló hivatásos „önterroristák” készítik elő az akciókat, s ugyanők hirdetik az ellenük való harcot és alapítják a terrorizmust kivizsgáló intézményeket is. A sokszor nem is létező terrorizmus, vagy önkényesen terrorizmusnak minősített jelenségek ellen vakon folytatott harc legtöbbször a politikai erkölcs és elemzőképesség hiányát is tükrözi, nem veszi figyelembe, hogy a helyes megítélés mindig nagyon függ a konkrét helyzettől. A hazájukat, népüket, létérdekeiket, nemzeti méltóságukat védő, más eszközökkel nem rendelkező erők esetében a terrort sokkal árnyaltabban, sőt adott esetben egészen másképpen kell megítélni. Ahogy a politikában, úgy a terror tekintetében sincs két egyforma helyzet. A megítélésben mégis mindig a misztikus „felsőbb” érdekek döntenek: a különböző – általában szembenálló – erők egy és ugyanazt az akciót teljesen másképpen ítélik meg. A fő történelmi szempont azonban az emberi élethez való jog és a nemzetek önrendelkezési jogának a szentsége. Ha ebből indulunk ki, tévedés nélkül megítélhetjük és értékelhetjük az adott esetet.

 Az eligazodásra, az állásfoglalásra szükség is lesz, mert a terrorizmus nem szűnik meg. A tőke ugyanis, a természeténél fogva, csak erőszakkal képes kezelni a problémákat. Kezelni, de nem megoldani. Ezért mindaddig, amíg a finánctőke uralkodik, erőszak is lesz: a tőke állandósult és mindent átfogó „csendes” terrorizmusa, illetve az erősödő „hangos” tőkeellenes mozgalom, amely esetenként a terrorizmus formáját ölti. Készülnünk erre kell.

 A szellemi terror

 A történelmi tapasztalatok bizonyítják azt is, hogy a terrorizmus törvényszerűen együtt jár a szellemi terrorral, azzal a törekvéssel, hogy egyrészt igazolja, másrészt alátámassza a terrorizmust, elősegítse a terrort gyakorlók gazdasági, pénzügyi, kulturális, etnikai, stb. érdekinek érvényesítését. Hazánkban a hasonló célokat szolgáló szellemi terror vészes, a közéletünkben évtizedek óta folytatódó már-már szellemi diktatúrává vált megnyilvánulása a magyarellenesség. Főleg abban fejeződik ki, hogy a magyarokkal szemben máris előjogokkal rendelkező kisebbségek és másságok egyes ajnározott képviselői, további előjogok szerzése céljából, alaptalanul nacionalizmussal, magyarkodással, rasszizmussal, antiszemitizmussal, cigányellenességgel, stb. vádolnak bennünket a saját hazánkban. A rendszerváltás óta csatlakoztak hozzájuk a multinacionális tőke hazai és külföldi lobbistái is. E megalapozatlan, de állandósult vádaskodás által teremtett légkörben a valódi nevükön szinte már meg sem nevezhető kisebbségek és másságok még azt is megtehetik, hogy az általuk elkövetett sorozatos és szinte állandósult visszaéléseket, törvénysértéseket, sőt gyilkosságokat gúnyolódva úgy tüntetik fel, hogy mindezt nem „kisebbségi, vagy mássági minőségben” követték el, hanem mint állampolgárok, viszont a magyarok mindig mindent magyarként, sőt magyarkodóként tesznek. A szocialista-neoliberális kormányok alatt dühöngött ez a magyarellenes etnikai terror, amely erősen öszszenőtt a szociális terrorral, nem érvényesült az alkotmányos rendelkezések ereje, amelyek pedig pontosan meghatározzák az emberek jogait és kötelességeit másokkal szemben. E kormányok még azt a célt is kitűzték, hogy a rendőrségben és a hivatali karban növelni kell a cigányok számát, azaz rasszista alapon akarták szervezni e testületeket. Más kisebbség pedig – anélkül, hogy ezt hirdetné – gyakorlatilag elfoglalt minden pénzügyi és hírközlési kulcspozíciót és ezek birtokában gyakorolja a szellemi terrort. Mindkettő tévút. Az általános képzettségi színvonalat kell emelni, s aki eléri a szükséges szintet, s kész tenni Magyarországért és a magyar nemzetért, a származásától függetlenül alkalmazni kell a megfelelő helyen. E vonatkozásban talán még érdemes is lenne követni a világ által elítélt, de a magyar politikusok által istenített Izrael példáját, ahol éppen most vezették be azt a rendelkezést, hogy minden nem zsidónak, aki izraeli állampolgár akar lenni, kötelezően hűségesküt kell tennie a zsidó államnak. Nálunk szinte fordítva volt eddig: a magyarokat akarták arra kényszeríteni, hogy hűségesküt tegyenek a velünk élő kisebbségeknek és másságoknak, s többek között ebből erednek az önterrorizmus később tárgyalandó túlélő jelenségei is.

A szellemi terror beszédes példája a Magyarországon megkérdőjelezhető módon letelepedett a B’nai B’rith Budapest Páholy (a „Szövetség Fiai”, az egyik legbefolyásosabb nemzetközi zsidó szervezet) elnevezésű, önmagát nyíltan nemzetidegenként minősítő intézmény, amely ennek ellenére szinte hatósági jogokkal rendelkezik. Többek közt “Antiszemita közbeszéd Magyarországon” címmel magyar és angol nyelven időszakonként könyvet ad ki, amelyekben nemcsak befeketíti Magyarországot külföld előtt, hanem magyar személyiségek célzott szellemi likvidálásra buzdít. Fenyegető szóhasználatuk azt sugallja, hogy szívesen le is számolnának velük. Az első, a 2000. évről szóló kötetben (14. old.) ki is mondják: „Egy azonban már most is bizonyos: a szavak nem szállnak el, hanem megmaradnak, fennmaradnak, s évek múlva is visszakereshetőek, vagy – ha úgy tetszik – számon kérhetőek.” Hihetetlen, a legrosszabb rákosista hagyományokat felelevenítve, koncepciós eljárást készítenek elő magyar személyiségek ellen. És még ma is akadálytalanul működnek – amivel az illetékes kormányszerveknek már régen foglalkozni kellett volna! 

A kívülről jövő szellemi terror is legtöbbször a belső „terroristáink”, a nemzet ellen áskálódó idegenszívűek bizonyítható kezdeményező közreműködésével történik és szinte mindig zsigeri magyarellenességet takar. A legújabb példa is ezt mutatja. Az ENSZ Emberi Jogok Tanácsa októberben bírálta hazánkat a növekvő antiszemitizmus és a romák rossz helyzete miatt. A környező országokban évtizedek óta még a létüket is veszélyeztető pogromok és súlyos sérelmek érik a magyar kisebbségeket, de önmagától erre még figyelmet sem fordít, mert senki nem tálalja számára témát. Az antiszemitizmussal és a cigányellenességgel vádaskodást pedig már hallani is unjuk, mert mondvacsinált vádak. A mostani magyarellenes kirohanás sem véletlen, hanem a nemzeti érdekeink védelmére tett kormánylépések elleni koordinált folyamatba illeszkedik. Némi köze annak is lehet hozzá, hogy Mohácsi Viktória volt SZDSZ-es európai parlamenti képviselő, az USA-ban tartózkodása alatt amerikai segítséget kért, mondván, hogy „Magyarországon napjainkban is folytatódik az a gyilkosságsorozat, amely 2008-ban kezdődött” a romák ellen. (Ld. az október 25-i lapokat). Legfőbb ideje, hogy az országunk ellen áskálódó ilyen megnyilvánulásoknak is kemény kézzel vessünk véget. Egyrészt, mert nem igaz, másrészt, mert még mindig nem tisztázódott, hogy az említett eseményekhez kiknek volt köze, harmadrészt, mert közismerten a romák gyakorolnak terrort sok településen és követnek el gyilkosságokat, olyan méretekben, hogy már a hírközlő eszközeink sem mernek mindegyikről tudósítani. A cigányság magatartásában történelmileg mindig voltak kisebb problémák, amelyekkel a magyar társadalom békében együtt élt. Ezt az új, alaptalanul követelődző, erőszakos, terrorista magatartást éppen az SZDSZ erőltette rájuk. Aki azonban, annak tudatában, hogy nincs igaza, idegen erőket igénybe véve akarja érvényesíteni a politikai akaratát, az alkotmányellenesen jár el, terrorizálja az országot, ezért a büntetőjog kategóriájába esik, legyen akárki.

A hírközlő eszközök többségének megkérdőjelezhető tevékenységén belül sokan jogosan kiemelten szellemi terrornak minősítik a Hetei Hetes tevékenységét. A humor ürügyén a szocialista-neoliberális téveszmék és a multikulturizmus védelmét, s alattomos magyarellenes orvtámadást látnak benne. Sajtóhírek szerint e műsor üdvöskéje a piacon felháborodottan kérdezte, miért írják ki egy termékre, hogy magyar. Először is, az EU-ba belépésünk nem nyilvános, de kegyetlenül végrehajtott előfeltétele volt a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar szétverése, s emiatt ma már még a hagyományos termékeink jó részét is importáljuk. Ezért célszerű a magyar termékek népszerűsítő külön jelölése. Másodszor, felháborodás helyett inkább megköszönhetné az udvariasságot, hiszen figyelmeztetik rá, hogy a termék nem kóser.

A szocialista-neoliberális kormányok alatt odáig jutottunk, hogy bizonyos teljesen normális szavak, mint pl. élettér, szebb jövő, nemzeti szocializmus, stb. használatát, amelyekhez negatív történelmi események köthetőek, eleve kerülni kell, mert valakik (ezek általában ugyanazok, akikről eddig is szó volt) illetéktelenül és alaptalanul azonnal valamilyen izmusnak nyilvánítják. Ezzel korlátozzák az életterünket és növelik a sajátjukat, önmaguknak készítik elő a szebb jövőt, amely nem lesz magyar. Ezek az erők működtek már a múlt rendszerben is, a rendszerváltáskor és működnek ma is. Már a rendszerváltáskor támadták az MDF-t, azt állítván, hogy a „magyar” jelző alkalmazásával másokat eleve kirekeszt. A magyar szó azóta is „gyanús” nekik, ha elhangzik, eleve magyarkodásnak tekintik. Kiteljesedett erőszakos és kifinomult magyarellenes szellemi terrort folytatnak.

A Kossuth rádióban egy magyar (magyar?) újságíró „bunkó és ízléstelen országnak” nevezi hazánkat, s a riporter enyhén rosszalló kérdéseire ezt még el is ismételgeti néhányszor, hogy mindenki jól értse, ő bizony ilyennek tartja a hazáját. De a szellemi terror jele az is, hogy a Kossuth rádiót a hazafiasságnak még a látszatát is kerülő módon, a nevetséges MR1 elnevezéssel illetik. Az meg különösen, hogy megszüntették a Kossuth-nótás szünetjelet! Valószínűleg egyik sem tetszett a kizsákmányolóknak, sem a betelepülőknek – akik nagyrészt ugyanazok. Talán a rádió vezetői a szellemi terror nyomása alatt elfeledkeznek róla, hogy a Kossuth rádiónak nem is ezekhez, hanem a magyarokhoz kell (kellene) szólnia és főleg igazodnia. De egyre sűrűbben találkozunk olyasmivel, hogy, amikor őneoliberálissága, őkisebbsége, vagy őmássága meglátja, vagy meghallja azt a szót, hogy magyar, azonnal felháborodik, és sorolja-sorolja, hogy a magyarkodás okozta 1848-at, 1919-et, Trianont, a Don-kanyart, 1956-ot, – mindent, mindent.

A választási eredmények eddig még nagyon kevés változással jártak a kultúra és a hírközlő eszközök irányításában. A tudatipar döntő többségét ma is a neoliberális és álszocialista erők uralják, és ezzel nem szabad megbékülni, mert akadályozzák, aláássák, a tőkés körülmények szabta korlátok között, de ezen belül most mégis a helyesebb irányban beindult fejlődésünket. E neoliberális hátország felszámolása nélkül – ami érezhetően kihat, pl. a külpolitikai lépéseinkre és megnyilvánulásainkra – nehéz lesz továbbhaladni. Természetesen, senki nem gondol a demokrácia és a szólásszabadság korlátozására, de a magyarellenes, a természetellenes és az értékalatti befolyásolás megszüntetésére égető szükség van. A hírközlő eszközök helyes mederbe terelése mellett döntő jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy az oktatás és a nevelés is visszakapja a nemzeti jellegét. Az oktatásban, nevelésben, hírközlésben a közelmúlt folyamatos és szándékos tudati szennyezését, az álszocialista-neoliberális szellemi terrorizmusát kell legyőzni. Azonnal és egyszerre mindegyik területen. A hírközlő eszközök, főleg a tv szórakoztatás címén azonban továbbra is erőszakra neveli a nézőket, pszichológiai terror alatt tartja őket. Ma már bűnösen megszokott természetességgel (azaz, szenzációs hírként, nem pedig elítélően) naponta tudósítanak a terror döbbenetes megnyilvánulásairól, mondhatnánk azt is, hogy népszerűsítik. Az eredmény a szellemi bűnözés elősegítése. A terrort elfogadottá, sőt szinte divattá tették. Már a kiskorúak között is. Mindenki emlékszik a közelmúltbeli esetre, amikor „Két srác megölt egy harmadikat, aztán betértek a diszkóba flipperezni. Nem is tudták, mit tettek. Mert már nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz között, valóság és képernyő között. Mert már annyira magányosak a sok szórakoztatásban és a lelküktől idegen műsor-térben és kapcsolt részeiben, hogy nem tudnak különbséget tenni az élet és a halál között.” Csurka Istvánt idéztem, aki azok közé tartozik, akiknek nemcsak fáj, hanem az okokra rámutatva, harcol is e vészes jelenség ellen. Itt pont áll a mondata végén, de akár felkiáltójelet is tehetnénk, számtalanul! Mert immár önmagunkat sodorjuk veszélybe.   

Jellegében eltérő, de jellemző példa a szellemi terrorra, amikor a fentiekhez közelálló ismert erők akadályozzák, hogy Petőfi Sándor állítólagos csontváza és az édesanyja exhumálásával járó DNS-vizsgálattal megállapíthassák az azonosságot, vagy kizárják a rokonságot. Miért ez a vonakodás, netán valakik félnek egy magyar nemzeti ereklye keletkezésétől? A kegyeletsértésre hivatkozóknak is inkább csak ellenérveik nem pedig ellenbizonyítékaik vannak. Ellenérveik tagadhatatlanul nyomósak, de nem tagadható, hogy a másik oldalnak is vannak nyomós érvei. De mi az igazi kegyeletsértés, a költő édesanyja sírjának a feltárása, vagy a nemzet méltóságát és önbecsülését sértő hanyagság? Ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodna, hogy nem Petőfi földi maradványairól van szó, meg lehetne indítani a kutatást Segesvár környékén. Ezt már régen meg is kellett volna tenni, hogy a nemzet megadhassa a végtisztességet nagy fiának, s ereklyeként térjen vissza közénk, támaszunk legyen az ellenünk irányuló szellemi terrorban. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy bizonyos erők, amelyeket másképpen is meg lehetne nevezni – s amelyeknek ma már aránytalanul sok emlékhelye van országunkban, főleg a fővárosban, egyre újabbak tűnnek fel, és még újabbakat terveznek – éppen ezt akarják elkerülni.

Mindezeken a vádaskodásokon egyrészt könynyedén túl kell lépnünk végre, rámutatva, hogy e szellemi terrorista vádaskodások, a „tematizálások”, de még a divathóbortok mögött is szinte mindig magyarellenesség húzódik meg, másrészt megalkuvás nélküli szellemi és politikai harcot kell folytatni ellenük. Mára Európában az is bebizonyosodott, hogy a multikulturális modell erőszakolásával az európai országok is önmagukat terrorizálták és a saját fejükre hozták a bajt, mert a modell megbukott és inkább a civilizációk versenye – egyes helyeken harca – kezd uralkodóvá válni. Mindezt jól példázza, hogy Sárközy elnöknek Franciaországból ki kellett telepíteni az antiszociális magatartást tanúsító cigányokat (és a minket bírálók meghajoltak előtte), Németországban pedig Merkel kancellár szavai szerint felismerték, hogy a multikulturizmus megbukott, mert amint Thilo Sarrazin nagysikerű könyvének címe mondja, ezen az úton haladva „Németország szétveri önmagát”.

   Felmerül a kérdés, kik képesek ma Magyarországon szellemi terrort gyakorolni? A válasz magától értetődik: ugyanazok, akik leginkább rendelkeznek a gazdasági, pénzügyi és hírközlési eszközökkel. Nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy személyesen kik ezek, s azt is látjuk, hogy alapvetően ugyanazok, akik mindig is elfoglalták a gazdasági-pénzügyi és a hírközlési kulcspozíciókat. Ezért helyeslendő, hogy a jelenlegi kormány alapvető feladatnak tekinti, hogy ezeknek az eszközöknek a többségével minél előbb a nemzeti érdekek védelmét vállalók rendelkezzenek.

Ahol nem a mi eszméink uralkodnak, oda idegen, vagy ellenséges eszmék hatolnak be és fognak érvényesülni, s megakadályozzák nemcsak az ügyeink normális intézését, hanem még azt is, hogy kimondhassuk, amit ki akarunk mondani. S „hála” az információs technológiának, ezt akár egyetlen rosszindulatú egyén, vagy szervezet egy pillanat alatt megteheti, mert olyan eszközökhöz juthat, amelyekkel a hazai, de még a világpolitika menetét is befolyásolni képes. A számítástechnika ezen az úton ámítástechnikává válhat, mert a szinte követhetetlenül fejlődő informatikából hiányzik az inform-etika. Ha nem állunk minden tekintetben, főleg a politikai akarat terén készen a tőlünk idegen és ellenséges eszmék visszaverésére, védekezésre már nem jut idő. A tudatért folyó harc a legalapvetőbb fontosságú, ezért a hírközlő eszközökért folyó küzdelemben következetesen támadó szellemben kell fellépni, akármilyen rágalmakkal is áll elő az álszocialista-neoliberális ellenzék. Ugyanis hosszú évtizedek óta éppen a hírközlő eszközökben folyik a magyarságnak a szellemi terrorizálása. Emellett még törvényt is hoztak azzal a céllal, hogy állandó védekezésre kényszerítsenek bennünket, s önmagunk előtt is tagadjuk meg a magyarságunkat. Át akarják írni a tudatunkat, ki akarják irtani a magyarságtudatunkat. Ha ezt elérik, jöhet a sokak által kívánt, tervezett és előkészítés alatt lévő magyar nemzethalál. Senki a világon nem vitathatja el azonban, történelmi jogunk, hogy a Trianon után megmaradt csonka országunkban mint magyar nemzet éljünk és tevékenykedjünk. Ezért a szellemi harcban sem lehet meghátrálni, mert azzal pozíciót engedünk át az ellenfélnek, melynek birtokában újabb és újabb követelésekkel áll elő. Hiába kezdjük mostanában kevesebbet lobogtatni az Árpád-sávos zászlót, mert ha lemondunk e történelmi ereklyénkről, utána a nemzeti trikolór ellen fognak hadakozni, s legvégül, akkor már minden pozíció birtokában, a magyar nyelvet is betiltják. A politikában átmenetileg, jól átgondolt taktikai célokból lehet kompromisszumot kötni, de a szellemi-ideológiai harcban nem. A szellemi terrorizmus nyomása alatt egy lépést sem szabad hátrálnunk. E harcban még a jóindulatú semlegesség is hiba.

 Az önterror

 Az önterrorra a legjobb példát 2001. szeptember 11-i amerikai, a maga módján világtörténelminek is nevezhető szégyenletes önprovokáció nyújtotta. Azóta kiderült, e terrorakcióban pontosan azok voltak a legérdekeltebbek, akik ellen látszólag irányult, akkor is, ha ezt a magyarországi hírközlő eszközök – tisztelet a néhány kivételnek –, de még a politikusok sem hajlandók, vagy merik tudomásul venni, holott erről már magában az USA-ban is, de más országokban, egy sor NATO-országban is, több tucatnyi leleplező könyv és film született. E források szerint CIA-Moszad terrorakcióról volt szó, amelyről az amerikai kormányzati körökben is tudtak, s azért találták ki, hogy az ürügyén beindítható nemzetközi terrorizmus elleni harc eredményeképpen az egész világot rendőrállammá alakíthassák, s a gazdag államok féken tarthassák a kizsákmányolt, de egyre inkább lázadó szegényeket. Erre az önprovokációra már olyan bőven vannak egyre szaporodó mind politikai, mind műszaki és egyéb bizonyítékok, hogy nyilvánosságra kerülésük nem lehet véletlen, hanem fordulatot jelez. Az összeesküvők már nem is akarják titkolni tettüket, ellenkezőleg, láttatni akarják a világgal, ők olyan erősek, hogy mindent megtehetnek. Mindez vagy nem jut el a továbbra is antiterrorista harcot vakon hirdető hírközlő eszközeinkhez és politikusainkhoz, vagy önmagukat terrorizálva, szemet hunynak a tények felett.

Egyre több adat utal arra is, hogy Budapesten a TV ostroma ugyancsak az akkori kormány önprovokációja volt. Bizonyítja ezt a járműveken, kincstári alakzatban érkező szélsőségesek (értsd hivatásos provokátorok, akik közül egy rendőr le is lepleződött) és a mellékutcákon, ugyancsak járműveken hadrendben, de tétlenül várakozó rendőrök, majd kődobáló fiatalok elítélése szinte statáriális eljárásban, akkor, amikor a nemzet és az ország ellen elkövetett súlyosabbnál súlyosabb gaztettek büntetlenül maradtak. 2006. október 23-án pedig sor került az állami terror szégyenletes alkalmazására: provokálták a nemzetet, s egyre több jel mutat rá, hogy még a polgárháború gondolatával is játszottak.

De ki látott már valami olyan konkrétumot, amely egyértelműen bizonyítja a Magyarok Nyilai nevű misztikus szervezet létezését? És rá hivatkozva, mégis mennyi ellenintézkedés született az előző kormányok alatt. De ha megnézzük, hogy a gyakorlatban kik ellen irányultak ezek az intézkedések, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a Magyarok Nyilainak se híre, s hamva, csak ürügyül szolgált ugyanazon magyarellenes erőknek. A feltűnően hosszú idő elteltével fokozatosan csepegtetett és a bizonyosság helyett inkább gyanút keltő „bizonyítékok” is a kételyeket szaporítják.

Az önterror légkörének a kialakítását hívatott elősegíteni a „ne politizáljunk” első pillanatra tetszetős jelszó is. Az ezt hangoztatók azonban valójában nem általában a politikát akarják tiltani, hanem egy bizonyos politikát. Jól példázta ezt, amikor a Gyurcsány-kormány azon erősködött, sőt intézkedéseket is tett annak érdekében, hogy „ne politizáljon az utca”. A politika nem a politikusok kizárólagos joga, hanem a nép előjoga, sőt az alkotmány még az is kimondja, hogy minden hatalom a népé, a kormány csak szolgál. Ez nálunk a közelmúltban nem dívott, sőt maradi nézetnek próbálták beállítani, de ettől még az igazság megmarad igazságnak. Követelték, hogy a politikai pártok ne vigyék az utcára a politikát, de maguk lépten-nyomon ezt tették – és teszik ma is –, indoktrinálást végeztek az utcán, sőt erőszakot is alkalmaznak. Mi több, külföldre is kivitték a politikájukat, arra utasítva a nagyköveteinket, hogy fejtsék ki a koalíció álláspontját a fogadóország vezetőinek és marasztalják el az ellenzéket. Ilyesmi a diplomáciában tilos; a nagykövetek nem pártok, hanem az ország érdekeit képviselik. A ne politizáljunk követelés nem tekinthető reálisnak, hiszen az Országgyűlés nem működhet légüres térben, a társadalomtól elzártan. És hol politizáljanak a parlamenten kívüli politikai pártok? Demokratikus lenne-e kizárni őket a politikából? Mi több, ha a politikai pártok ehhez tartanák magukat, akkor már választási kampányt sem folytathatnának. S ami különösen elfogadhatatlan, a nép kívül maradna a politikán, s el kellene tűrnie, hogy a választási ígéreteiknek az ellenkezőjét végrehajtók bitorolhassák a politikát. – Ezért különösen méltányolandó, hogy a Fidesz mindezzel szemben országos szintű nemzeti konzultációk szervezést vette tervbe és jelentette be. Fontos, hogy ez valóban megtörténjen, ellenkező esetben a politika nem kap tömegtámogatást.

A tőke és a szolgálatába szegődött hírközlő eszközök önterrorizmusa abban nyilvánul meg, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésére irányuló minden tudatos, vagy ösztönös megmozdulást szélsőségnek, terrorizmusnak minősítenek, nemzeti és nemzetközi szinten harcot hirdetnek ellene. Ez azonban nem más, mint a hazai és a világközvélemény manipulálása, mert elrejtik a közvélemény elől, hogy e jelenségeket éppen az általuk kialakított szélsőséges helyzetek szülik. Mélyebb okaik vannak tehát, mint el akarják velünk hitetni, vagy mint a felületes szemlélőnek tűnhet.

A szocialista-neoliberális kormányok szinte rákényszerítették az emberekre azt az önterrort, hogy mindent a szűk egyéni érdek, az önmegvalósítás szempontjából, csak számszakilag értelmezzenek és értékeljenek. Az öncélú fogyasztás és szórakoztatás útjára tereltek bennünket, amivel kapcsolatban Olaf Palme, (nem véletlenül) meggyilkolt svéd miniszterelnök szögezte le: Ha egy nép a gazdasági jólétét többre becsüli, mint a szabadságát, előbb-utóbb mind a kettőt el fogja veszíteni. És éppen ez volt az említett kormányok kitűzött célja. Külföldi erőkkel szövetkezve – amelyek között akad olyan is, amely nyíltan bejelenti, hogy felvásárolja Magyarországot, s teszi is, másokkal együtt, akik nem beszélnek róla, de ugyancsak igyekeznek – nemcsak eljátszották a függetlenségét, és majdnem végleg megfosztották az anyagi lehetőségeitől, hanem igyekeztek elfeledtetni a történelmi múltját, lerombolni a kultúráját, szétzúzni az oktatását, nevelését, s a nyelvét is. Magyarország e személytelen globalista világbirodalom gyarmatává vált. Szándékosan, külföldi megbízásból tették azzá, tehát kimerítették a hazaárulás tényállását. Arra készültek, hogy elrabolják népünk utolsó menedékét, az anyaföldet, benne a stratégiai jelentőségűvé váló édesvíz készleteit. Vezetőik, immár ellenzékben, még ma is bűnre serkentenek, akadályozzák a kibontakozást, s hihetetlen politikai cinizmussal úgy tesznek, mintha éppen nekik nem lenne semmi közük azokhoz a súlyos problémákhoz, amelyeken most úrrá kell lennünk.

 Az előző hatalom által szervezett terror, és a folytatódó provokációk nyomása alatt, s a globális terrorizmus keltette félelem és a manipuláció légkörében – bármennyire is hihetetlennek is hangzik – lassan polgárjogot nyert az önterror. Sajnos, értelmiségünk egy része, de különösen egyes politikusok, politológusok, azzal terrorizálják és manipulálják önmagukat, hogy nem a saját érdekeinkből indulnak ki, hanem eleve csak arra törekszenek, hogy mások érdekei ne csorbuljanak, „politikailag korrektek” maradjanak, s még véletlenül sem érthessék félre a szavaikat. A szó legszorosabb értelmében cenzúrázzák önmagukat, nehogy kimondják az igazságot, vagy nevén nevezzék a dolgokat, még kevésbé valakiket, de főleg azokat, akik felsőbbrendűnek tartják magukat és elvárják, hogy mindenki istenítse őket. De ha valaki már a legnyilvánvalóbb dolgokat sem meri kimondani, vagy nyilvánvalóan indokolatlan alázatosságot, szolgalelkületet mutat – olyan fórumokon is, ahol talán el sem várják tőle – ez már az értékalattiság megnyilvánulása. Ennek eredményeképpen az MSZP-SZDSZ hatalmi évei alatt olyan lehetetlen helyzetnek voltunk alanyai és tárgyai, hogy gyakorlatilag a magyarságot üldözték a magyarságáért a saját hazájában. Egyre-másra kicsinyelték le, próbálták nevetségessé tenni, szorították háttérbe, vagy akár semmisítették meg a magyarságunkra, történelmünkre utaló emlékeket, és telepítettek a kisebbségekre és a másságokra utaló emlékműveket, s hoztak olyan törvényeket és rendelkezéseket, amelyek nekik biztosítottak előjogokat az államalkotó magyarsággal szemben. 

 Ez a mindent átfogó hazaáruló terrorizmus nem volt hatástalan, s következményeképpen megrendültek a nemzet szellemi, lelki és erkölcsi alapjai is. Megrendültek, de nem semmisültek meg, mert több mint egy évezred tanúsítja, hogy megsemmisíthetetlenek. Bizonyította ezt a 2010 áprilisában és októberében szavazófülkékben végmenet forradalmi jellegűnek minősíthető változás is, amely – az eddigi jelek szerint – ha egyelőre meg nem is állította meg, de lefékezte e káros folyamatot, s ennek köszönhetően a magyar politika jó irányban mozdulhatott ki, már amennyire ez a tőkés társadalmi rendszer kereteiben megvalósítható. Nemcsak remélnünk, hanem személyesen mindannyiunknak és minden nap tennünk, sőt áldoznunk is kell annak érdekében, hogy visszafordíthatatlanul ezen az úton haladhassunk tovább.

 Önterror a külpolitikánkban

 Sajnos, az önterror káros hajlamának a folytatódásától nem mentes a mai külpolitika sem. Így, akarva-akaratlanul, de bizonyos tekintetekben szemben áll a forradalmi jellegű belpolitikai változásokkal. E hipnotikus állapot túlélését példázza, hogy a külügyminiszter még ma is olyan kijelentéseket tesz, miszerint „nem tudjuk mik az érdekeink”(?!), ezért inkább értelmezhetetlen „értékalapú külpolitikát folytatunk”, Szerbia csatlakozása az EU-hoz „magyar nemzeti érdek”, mindent megteszünk Horvátország, Szerbia és Törökország EU-csatlakozásáért, stb. (Folyóiratunk szeptemberi számában „Lesz-e magyarabb külpolitikánk?” címmel bővebben is foglalkoztunk ezzel a témakörrel). Azaz, ha e kijelentéseknek hinni lehet – márpedig a gyakorlat is egybeesik velük –, a mai magyar külpolitika a szocialista-neoliberális kormányok nyomdokain haladva, nem kíván, például, a magyar kisebbségek érdekében feltételeket szabni más országok csatlakozásához, ami pedig még az EU-ban is hallgatólagosan elfogadott gyakorlat. Az EU soros elnökségét 2011 januárjától fél éven át Magyarország tölti be, s ezzel kapcsolatban a külügyminiszter október 11-i nyilatkozata (“a magyar elnökségnek szerénynek kell lennie”) a szocialista elődje, Kovács László „merjünk kicsik lenni” szellemiségének folytatódását sejteti. Az április 11-i és október 3-i szavazófülkés forradalmi fordulatot megvalósító kétharmad azonban azt várja el a Fidesz-kormánytól, hogy az idegen, multinacionális, amerikai és izraeli érdekek helyett a magyar érdekeket képviselje és érvényesítse minden erejével a külpolitikájában is, ahogy a legnagyobb természetességgel teszik ezt más tagállamok.

A külügyminiszter azt is közölte, hogy a soros magyar elnökség idején megkezdi működését a budapesti székhelyű Népirtás és Tömeges Emberi Jogsértés Megelőzési Központ. Az intézmény a Soros György féle „nyílt társadalom” téveszméjét (a rendszerváltás népellenes végrehajtását) terjesztő Közép-európai Egyetem támogatásával jön létre. De az intézet létrehozását még Göncz Kinga külügyminiszter kezdeményezte, tehát a mai külpolitika e kérdésben is a szocialista-neoliberális vonalon halad. Az intézet célja egyebek mellett “a világban kialakuló konfliktusok előrejelzése lenne”. Pedig mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a megelőzés legjobb módja nem a majdan bekövetkező konfliktusok előrejelzése, hanem a meglévő konfliktusok körültekintő és szakszerű kezelése, mint pl. a magyar kisebbségek helyzetének rendezése, vagy a palesztin nép harcának segítése a saját államának létrehozására, amire már félévszázada van nemzetközi határozat, mégsem tartja be senki.

Minden tiszteletünk, és a pozitív lépések elismerése mellett, sajnos, ebbe a sorba illeszkednek a köztársasági elnökünk októberi romániai látogatásának egyes vonatkozásai is, melynek során arra szólította fel az ottani magyarságot, hogy legyenek jó (román) állampolgárok. Kijelentette, Magyaror-szágot és Romániát közös értékek kötik össze, talán soha ilyen jók nem voltak kapcsolataik, mint most, és Magyarország európai uniós elnökként mindent el fog követni, hogy segítse Romániának a schengeni övezethez való csatlakozását – ismét minden feltétel nélkül. Ezt olvasva, nem árt emlékeztetni rá, hogy 1958-ban Kádár János vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség járt Romániában és Marosvásárhelyen olyan kijelentést is tett, hogy a román elvtársaknál jó kezekben van a magyarok ügye, mire a hallgatóság bekiabálással, a transzparensek földhöz vágásával és a magyar zászló még magasabbra emelésével válaszolt. Pedig ekkor még megvolt a Magyar Autonóm Tartomány. Azóta az is megszűnt, falurombolásra és ezernyi magyarellenes intézkedésre, köztük véres pogromra került sor. Ettől váltak volna mára a magyar-román kapcsolatok olyan jókká, mint soha? Egy jól sikerült látogatás, amelynek a megszervezése szomszédunknak sohasem okozott gondot (Grósz Károly elhamarkodott látogatásakor is ugyanez történt), nem törölheti emlékezetünkből a történelmi tényeket és tapasztalatokat. Ezért, anélkül, hogy a kapcsolatokat éleznénk, megfelelő formában és fogalmazásban minden további nélkül igényelhetnénk engedményeket, akár autonómiát is. Mivel ez az eljárás nem lenne ellentétes az EU eddigi gyakorlatával, fel kell tenni a kérdést: Mire való az apparátus, ha ennyire nyilvánvalóan téves értékeléseket ad a vezetőink szájába? Vagy inkább azt kérdezzük, hogy a vezetőink miért nem támaszkodnak a szakapparátusra?

Az ember nem szívesen látja azt sem, de elnézi, ha egy politikus, vagy diplomata a pályája egyengetése érdekében taktikázik. Ha azonban úgy hozza a sorsa, hogy magas beosztásban népünket képviselheti, akkor ennek megfelelő méltósággal járjon el. E helyzetben ő Magyarország szuverenitását, a magyar nép méltóságát képviseli, és nem teheti azt, amit az egyéni beállítottsága, vagy a pillanatnyi elképzelése diktál, avagy amire a régi, vagy fals nótát fújó apparátusa rá akarja venni. Talán az ENSZ fórumán mondott szűzbeszédében sem kellene olyasmit bejelenteni, hogy a magyar nép érdekében édeskeveset tett Tom Lantosról (inkább az dokumentálható, amit Románia érdekében tett, de főleg az, hogy mindenkit lenácizott, aki nem támogatta Izrael agresszív és népirtó politikáját) elnevezett intézetet hoztunk létre, amelynek célja „különösen a kisebbségi jogok előmozdítása és a toleran-cia értékrendjének elterjesztése”. Ilyen helyen a mondandóját ne a kisebbségek már egyébként is eltúlzott jogai képezzék – ami ismét csak az önterrorizmus túlélésére utal –, hanem a magyar nép jogainak a képviselője legyen. Egy intézet létrehozása egyébként sem az ENSZ fórumára való téma, hanem kétoldalú kérdés, illetve, adott esetben háromoldalú, mert formálisan magyar-amerikai ügy ugyan, de valójában egyedül Izrael benne az igazi érdekelt fél. A külügyi apparátusnak arra is fel kellett volna hívni a figyelmét, hogy ne vigyen kitüntetést a sajtóhírek szerint viharos múltú bártündérből lett egykori budapesti amerikai nagykövetnőnek csak azért, mert a missziója alatt az amerikai kormány enyhített valamit az ellenünk irányuló, minden szempontból jogellenes, a kölcsönösséget semmibe vevő beutazási diszkrimináción. Nevezett – az elődjeihez és az utódjaihoz hasonlóan, és az izraeli elvárásoknak megfelelően – egyébként is sok negatívot összehordott rólunk, s beavatkozott a belügyeinkbe. A politikai melléfogáson túl ez még diplomáciai baklövés is, hiszen a nagyköveteket általában a missziójuk befejezésekor tüntetik ki még a fogadóországban, és a megfelelőségi kényszerből fakadó önterrorizmus szülte gesztusként nem viszik helyükbe később a kitüntetést. Főleg nem államfői szinten! Ismét a tolakodó kérdés: mire való a Külügyminisztérium és az Elnöki Iroda apparátusa, ha nem veszik igénybe az évtizedek alatt felhalmozódott tapasztalatait és szakmai tudását, avagy ez az apparátus ma már nem szakapparátus és a legalapvetőbb kérdésekben sem készíti fel, vagy – feltételezni is borzasztó – eleve félrevezeti a vezetőinket!?

De mi más, mint az önterror beszédes példája az a márványtábla, amelyet 2009 júniusában a magyar-osztrák határ NDK állampolgárok számára történt megnyitásának évfordulójára állított Balázs Péter akkori külügyminiszter a minisztérium Bem-rakparti falán ezzel a szöveggel: „A határok 1989 évi megnyitása után Magyarország független állammá vált …” Nyilván nem maga a külügyminiszter fogalmazott így, hanem a nyilvánvalóan nem szakapparátus, az viszont nyilvánvaló, hogy ő hagyta jóvá. Ezért lehetne élcelődni rajta, hogy hol és kitől tanulta a történelmet, hogy egy teljes évezredet eltüntet Magyarország történetéből. Pontosan ez az, amit egyes szomszédjaink – no és egy bizonyos, messze nem szomszéd ország – el szeretne valójában tüntetni Európa történelméből. Miért játszunk a kezükre, vagy mi más célt szolgál a hasonló önterror. (Ráadásul, ami a függetlenségünket illeti, a jelezett dátum óta történelmileg éppen az ellenkező irányban haladtunk; a szocialista-neoliberális koalíció és külföldi támogatóik gyakorlatilag gyarmati sorba taszították országunkat. Béke van, de a függetlenségünk ritkán volt ekkora veszélyben.)

Egyébként a nemzetközi politikában ez a messze nem szomszéd ország kivételes előjogokat kényszerít ki magának, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jog általánosan elfogadott normáit, cinikus hidegvérrel sérti meg a legalapvetőbb emberi jogokat, s mindezzel még terrorizálja is a világ népeit és országait. Ennek megnyilvánulása a Spiegel közelmúltbeli cikke, amely Konrád Györgyre és Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva azt állítja, hogy Budapest legfőbb jellemzője ma az antiszemitizmus. Azt viszont a Spiegel és a magyar sajtó zöme is elhallgatta, hogy Izrael egyik legtekintélyesebb, a kormány politikáját is meghatározó rabbija a televízióban éppen ebben az időben kijelentette: „A gójok csak azért vannak a világon, hogy szolgáljanak minket, kiszolgáljanak bennünket, s ha erre nem hajlandók, nincs helyük ezen a világon. Csak azért vannak, hogy szolgálják a zsidó népet”! Ilyen körülmények között bizony azon is joggal csodálkozik az utca emberétől kezdve a vezető politikusokig mindenki, hogy az óbudai zsinagóga megnyitására érkezezett rabbi küldöttséget a köztársasági elnök a protokoll szerinti magyaros ebéd helyett kóser étellel lepte meg, amit arra alkalmas személyek szolgáltak fel, de főleg azon, hogy az ország nyilvánossága előtt nem utasította vissza az arcátlan beavatkozást a belügyeinkbe, mikor a Jobbik elleni intézkedésre szólították fel.  

Megkérdőjelezhető, mert az önterrorizmus jelenségét erősíti az is, hogy ilyen körülmények között a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök Izraelbe látogat, amikor országunk számára sokkal fontosabb helyekre még nem látogattak el. A katonai diplomáciánk más tekintetben sem legyen tévedésben: Afganisztánban minket tekintenek terroristának – főleg azután, hogy a szocialista-neoliberális vonalat követve, növelni szándékozunk a harcoló alakulataink számát – ahogy mi is terroristáknak tekintenénk az afgánokat, ha fegyveresen ide jönnének és a saját rendjüket akarnák hazánkra kényszeríteni. Nagy kár és valamennyien fizetni fogunk érte, hogy az előző kormányok alatt a politikusaink és a hírközlő eszközeink ebben a kérdésben is félrevezették a közvéleményünket. Mi-nek most nekünk fokoznunk az iramot, ha rossz irányba tartunk? Ellenkezőleg, sürgősen ki kellene vonulnunk, és a saját legyengített védelmünkkel foglalkozni. A globális katonai konfliktusokban vállalt szerepünknek csak hátrányai vannak. Értéke, értelme nincs, és érdekeink sem fűződnek hozzá. Álláspontunk védhetetlen, amit az is jelez, hogy a Honvédelmi Minisztérium kitért a társa-dalmi párbeszéd elől, melyet a Magyar Szociális Fórum kezdeményezett arról, hogy ne küldjenek magyar harcoló alegységet Afganisztánba, holott a Fidesz-KDNP egyik nyerő választási jelszava éppen az volt, hogy a nagy kérdésekről társadalmi konzultációkat szerveznek.

A nemzetközi politikában nem lehet kényszerűnek, vagy kilátástalannak ítélni a helyzetet. Az a szokásos „érvelés”, hogy nincs más alternatívánk, netán ilyen, vagy olyan szerződés kényszerít rá bennünket – a tehetetlenség, sőt a gyávaság leplezése, avagy politikai szélhámosság. Trianonban illetéktelenek történelmet, etnikai és minden ésszerű szempontot figyelmen kívül hagyva döntöttek egy nemzet világtörténelemben példátlan feldarabolásáról; olyan veszteséget akartak okozni Magyarországnak, hogy belepusztuljon. Mégis maradtak alternatíváink, és – ha átmeneti időszakokra is, de – sikerült az ország adott körülmények közötti érdekeinek megfelelőt kiválasztani. Ma sincs kilátástalan helyzet, alternatíva mindig van, csak az a nagy kérdés, hogy az érdekeinknek megfelelő változatot választjuk-e, vagy pedig – külső, idegen elvárásokat követve és kishitűségből – úgy állítjuk be, hogy a másik változatot kell választanunk.  

Akik a hazai és a nemzetközi nyilvánosság előtt – elfeledkezve arról, hogy a posztjukra a magyar érdekek képviseletére választották és nevezték ki őket – szinte folyamatosan a fentiekhez hasonló önterrorizáló és kisebbségi érzéseket tükröző magatartást tanúsítanak és kijelentéseket tesznek, mondjanak már akár egyetlen példát rá, hogy román, szerb, szlovák, ukrán, vagy más partnereik ha-sonló kijelentéseket tettek valaha is a magyar érdekek védelmében, és aszerint is jártak el. S ha már elkezdenek kutatni a múltban, nézzenek annak is utána, arra nem akadt-e viszont példa arra, hogy német, orosz, kínai, indiai, brazil, lengyel, vagy más részről érzékelhető volt a szándék a magyar álláspont támogatására, amit viszont „nem hallottak meg”.

A nemzetközi politika ábécéje egyébként is a kölcsönösség, az egyenjogúság. Ennek igényét senki nem veheti zokon. Aki ezt nem fogadja el, az arrogáns, agresszív, aki pedig önként lemond róla, az megalázkodik. Az öntagadásra azonban nem lehet külpolitikát építeni. Tegyünk pontot a másokat kiszolgáló és a magyar érdekekről elfeledkező ön-terrorizmusunk végére. Adjunk igazat Orbán Viktor kormányfő kijelentésének – és ezzel önmagunk-nak – miszerint a magyarok arra vágynak, hogy ismét jó legyen magyarnak lenni. Ez a kor parancsa számunkra, ezért ezt mindenkinek és minden szinten be is kell tartani. Főleg vezetői szinten, ha a kétharmados bizalmat meg akarják őrizni. A nép bizalma nélkül, ha a maga módján is, de mindenki Gyurcsány és Bajnai lesz. Ne tévelyegjen hát senki, az idegen hatalmak, a kisebbségek és a másságok szocialista-neoliberális ihletésű ajnározásának folytatása, a külföld előtti hajbókolás nemkívánatos eredményre vezet. Ilyen eltájolódás felelős posztokon megengedhetetlen, mert a saját országunkat, népünket is eltájolja, mintegy szellemileg terrorizálja. Az ilyen „példamutatás” arra neveli, ösztönzi, kényszeríti, azaz terrorizálja a magyarságot, hogy hasonlóan foglaljon állást, s ha ez bekövetkezik, tragikus minőségbe csaphat át: a tömeges önterrorba! A nemzethalálba!

Az előző kormányok olyan helyzetbe juttattak bennünket, hogy most ezt kell megelőznünk! Egyértelmű állásfoglalásokkal és tettekkel. Az eseményektől leginkább lemaradt külpolitikánknak is fel kell számolnia a túlélő közelmúltat, s a lakosság támogatását élvező forradalmi jellegű belpolitika útjára kell lépnie. A kormány semmilyen területen ne hagyja magára a kétharmados többségét, hogy a kétharmados többség továbbra is megadhasson minden támogatást a kormánynak. Csak közös erővel, tudatos cselekvéssel haladhatunk tovább a megkezdett úton, mert külső-belső nemzetidegen erők minden eszközzel le akarnak téríteni róla bennünket. Fontos az is, hogy ki mit mond, de mindennél fontosabb, hogy mit tesz. Mégis a szellemi terror előszele érződik, ha valakik, vagy akár egy hatalomra jutott párt egyes képviselői azt gondolják, hogy a történelem velük kezdődik, s egyaránt elfeledkeznek a múltunk tapasztalatairól és a jövőnk céljairól, s a saját egyéni, vagy átgondolatlan elképzelésük, a kívülről, vagy esetleg belülről rájuk kényszerített téveszmék szerint és elhamarkodottan járnak el. Őrizzük meg a mások iránti barátságunkat, jóindulatunkat, törekedjünk együttműködésre, de ne a „fortélyos félelem” önterrorizmusa igazgassa a külpolitikánkat és a katonai diplomáciánkat, hanem a történelmi tapasztalat és főleg a józan ész, amire pedig a miniszterelnök is fel szokta hívni a figyelmet.

A közelmúltunkkal folytatott politikai harcban a szavaknak is megvan a maguk jelentősége, ezért a dolgokat a nevükön kell nevezni akkor is, ha igazán csak a tettek beszélnek.