vissza a főoldalra

 2011.01.21. 

Jövők-menők, ki látta őt?

Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel

„Thyl Ulenspiegel – vagy ahogy a magyar olvasónak ismerősebb –, Till Eulenspiegel braunschweigi parasztfiú volt a XIV. században. A német filológia ilyesmiben megbízható: higgyük hát el. Kneitlingenben született, s 1350-ben temették el Mölln bei Lübeckben. Megvan a sírköve, rajta a nevében rejlő két jelkép: a bagoly (Eulen) és a tükör (Spiegel). Kópéságait, agyafúrt tréfáinak sorát egy strassburgi Benedek-rendi szerzetes gyűjtötte egybe, vagy tán írta meg s adta ki alnémet nyelven 1483-ban. Ez a könyv azonban elveszett. Csak 1515-ből maradt fenn egy felnémet átdolgozása, amely az egész Till Eulenspiegel-tréfagyűjteménynek az alapkönyve.”

Ezt írja Lengyel Balázs Thyl Ulenspiegel parasztfiúról. Ez a minden hájjal megkent, vidám, kófic-természetű gyerek bevándorolja a Németalföldet, Rómába megy bűnbocsánatért zarándokútra, jön-megy Franciaországban és Belgiumban, és mindenütt nevetésre ingerli az embereket, pedig egyszer-kétszer ott lóg a nyakán a kötél. Akkor járt Belgiumban, szülőhazájában, amikor még nem is volt Belgium, hiszen Belgium hivatalosan valamikor a XIX. század első felében született meg, állítólag 1830-ban. Charles de Coster a XIX. század 50-60-as éveiben írta meg az első belga regényt, mai témánkat. A történet V. Károly német-római császár, majd fia, Fülöp király és annak fia, Don Carlos időszakában zajlik.

„Ulenspiegel Claes fia, a flandriai Damméban született az időben, amikor május virágba borítja a galagonyabokrokat. Egy ismerős asszonyság volt a bába, Catheline nevezetű, meleg pólyába takarta; megtekintve a gyermek fejét, valami kis bőrdarabkát vett észre rajta.

– Burokban született, jó csillagzat alatt! – mondta vidáman.

Ám csakhamar siránkozva bökött rá egy fekete foltocskára a csecsemő vállán:

– Jaj, jaj – sírta – az ördög ujjának a fekete jegye!

– Sátán ő urasága szerint ugyancsak jókor kelt – szólt Claes –, hogy máris érkezése volt a fiamat megjelölni.

– Még le sem feküdt – mondta Chateline –, hisz Kukurikú úr csak most ébresztgeti a tyúkokat.

Ezzel már ment is, Claes kezébe nyomván a gyermeket. Aztán a hajnal széthasogatta az éjszaka felhőit; repdeső fecskék súrolták csivogva a rétek füvét, majd a nap, most még vörösen, felmutatta vakító arcát a látóhatáron.

Claes kitárta az ablakot, s így szólt Ulenspiegelhez:

– Burokban született szép fiacskám, a Nap őfensége épp most köszönti Flandria földjét. Felé fordítsd a szemed, amikor csak teheted; s majd később valahányszor kétség fog el, hogy mit is tégy úgy, hogy tetted jóra váljék, tőle kérj tanácsot; világos és meleg; olyan őszinte légy, mint amilyen világos ő, és olyan jó légy, mint amilyen meleg ő.

– Claes jó uram, siketnek prédikálsz – mondta Soetkin.

– Gyere fiam, szívjad. És az anya odanyújtotta újszülöttjének természet adta két szép flaskáját.”

Claes az apa, Soetkin az anya, Cathelina a bábaasszony, és majd a történethez csatlakoznak még néhányan, hogy örökké emlékezetessé tegye Thyl Ulenspiegel földi pályafutását. A főszereplő maga Flandria, Flandria szabadságáért szól a történet. Abban az időben az eretnekek elleni küzdelem során az volt a német-római császár szokása, hogy az eretnekeket kínvallatásnak vetette alá, elsősorban a lutheránusokat, megkínoztatta őket, és a vagyonukat elkobozta úgy, hogy a vagyon fele a feljelentőé volt, a fele meg a kincstáré, magáé a német-római birodalom császáráé. Így el tudjuk képzelni, hogy az eretnekégetés, vallatás sűrűn szerepelt napirenden Németalföldön, Flandriában és sok helyen; legalábbis ezt vallja az író Coster, és erről szól a regény.

A dolog lényegéhez tartozik, hogy a nép az időben is szegény volt. Sok vagyont nem szedhetett el tőlük a császár – no, azért törekedett rá. Csakhogy a Németalföldön ez idő tájt már sok volt a zsidó. Náluk sok volt a pénz, csak úgy pengtek az aranytallérok. A császárnak ezekre a pénzekre jobban fájt a foga. De erről keveset ír a szerző, mert népi hőst formázott meg, és az ő szenvedéseit, vándorlását írta le.

A gyereket elvitték keresztelni. Hétszer keresztelték meg. Amikor elindultak a keresztelőre, hatalmas záporeső kerekedett. A szülők, a keresztszülők és a kisgyerek alaposan megáztak. Ez volt az első keresztelő. Beértek a templomba, és a keresztelő medence mellé állíttatták az újszülöttet a keresztszülők ölében, meg a szülőket. De fent a boltozaton valami kőműves dolgozott, és kiöntött egy veder vizet. Ez is ráment a gyerekre meg a keresztszülőkre. Ez volt a második keresztelő. Aztán megérkezett az esperes, és sót és vizet hintett a gyerekre. De a gyerek izgett-mozgott, ezért az esperes elnevezte Thylbertnek, azaz szapora mozgásúnak. Ez volt a harmadik keresztelő. A templomból kijövet a keresztelői menet nekivágott a hosszú utcának, és betértek a „Butéliák szent olvasójába”. Itt aztán ittak, mert errefelé az volt a szokás, ha az ember átázik, akkor belülről melengeti magát jóféle sörrel. Ez volt a negyedik keresztelő. Aztán otthagyták a „Butéliák szent olvasóját”, és hazafelé tántorogtak. Egy tócsa fölött fekete pallóhoz értek, a keresztanya viszont félrelépett Ulenspiegellel, és a pocsétába tocscsant. Ez volt az ötödik keresztelő. Ugyanezen a napon, hogy Károly ő szent felsége hogy fia születésének megünneplésére vigasságot rendez. Fia a Fülöp nevet nyerte a szent keresztségben. Ronda kis mosolytalan kölyök volt a császár gyermeke. De ebben az időben Rómában üldözni kezdték a katolikus egyházat. Ezért a császár lefújta Fülöp keresztelőjének ünnepségét. Ez idő tájt történt meg a kis újszülött Flandria hősének hatodik keresztelője, a hetedik meg az élet során kiadta magát. Jó kis vasgyúró növekedett Thyl Ulenspiegelből. A dolog lényege az, hogy a hatodik keresztelő azért simán történt. Hazamentek a kocsmából, megfürödvén a pocsolyában, házukba tértek, és a kis új jövevényt jó meleg vízben megfürösztötték. Íme hát a hatodik keresztelő. A hetedikről szól maga az egész történet.

Elérkezett Ulenspiegel 15. születésnapja. A kölyök Damme piacán négy dúcra egy kis sátrat feszített fel, és közhírré kiáltotta, hogy aznaptól fogva ki-ki megláthatja ott szénából font szép keretben jelen és eljövendő állapotának képét. Jöttek a fennhéjázó, önnön fontosságuktól eltelt törvénytudók. Belenéztek ott, ahova bele kellett nézni. Thyl Ulenspiegel kifigurázta őket. Jött a megtermett hadfi, a gyerek megjósolta: öreg, gulyásnak aprítanak a következő csatában. Jött egy dicstelen fejű vénember, vitte oda ifjú asszonykáját. Az öreg is megkapta: szarvaid nőnek, öregem, jól vigyázz magadra. Aztán jött a barát. Na ezt is alaposan kifigurázta Thyl Ulenspiegel, és megkopasztotta a zsugori barátot.

A gyerek életével párhuzamosan mozdult Fülöp herceg élete is. A császár hazatérvén a háborúból megkérdezte, hogy a fia miért nem sietett az ő üdvözlésére. Azért, mert játszik –volt a válasz. Mit játszik – kérdezte a császár. Egy majmot éget a kuckójában. Őfelsége a császár felháborodott, és rohant a gyerekhez, hogy „helyben hagyja az ijedtében bevizelő csemetéjét, ám az érsek visszatartotta fülébe súgván:

– Őfelsége valamikor jó eretnek égető lesz.

A császár elmosolyodott, mindketten kimentek magára hagyván az infánst a halott majmával, ámde voltak mások is, akik bár semmiképpen nem voltak majmok, mégis tűzhalált haltak.”

Írja Charles de Coster, és ebből is látszik, hogy ki nem állhatta a spanyolokat, a császárt meg a kedélytelen fiát, az infánst. De a mi hősünk egészen a regény végéig örökkön így viselkedett.

Az eretnekégetők megérkeztek Damméba, és keresték az eretnekeket. Thyl Ulenspiegel apjához egy este megérkezett egy idegen, reformátor szándékú ember. Menekült az eretnekégetők elől. Thyl Ulenspiegel apjánál otthagyott hétszáz arany forintot vagy tallért, és tovább menekült. Meg is menekült a lángoktól. A halász, aki a leírások szerint egy gonosz, mocskos ember volt, meg feljelentette az apát. Máglyára küldték ezért, ott is halt meg. Utána az anyját vették elő, akinek tudni kellett a hétszáz forintról vagy tallérról, ami aranyból volt. Kínvallatásnak vetették alá, de az asszony nem vallott. Gyötörték a fiát is. Az asszony eszméletét vesztette, és a fiúnál befejezték a kínzást. Meghalt az anya is. Ulenspiegelt pediglen a császár elé állították. A nép könyörgött a gyerek életéért így:

„– Kegyelmet, irgalmas császár! A császár felemelte kezét, s így szólt:

– Kegyelmet kap a lókötő, ha olyasmit tud kérni tőlem, amit nem vagyok képes teljesíteni!

– Beszélj Ulenspiegel – kiáltotta a nép.

Az asszonyok sírva fakadtak, úgy mondták:

– Mit kérhet az a kis legény? Hiszen a császár mindent megtehet.

– Beszélj Ulenspiegel!

– Felséges uram – mondta Ulenspiegel –, nem kérek sem pénzt, sem földet, sem életet, hanem csak olyas valamit, ami miatt ha meg merem mondani, sem megkorbácsoltatni, sem kerékbe töretni nem fog, mielőtt elhagyom ezt az árnyékvilágot.

– Megígérem – mondta a császár.

– Felség – mondta Ulenspiegel –, azt kérem, hogy mielőtt felkötnek, járuljon ide, s illesse csókkal azt a számat, amelyiken nem flamandul beszélek.

A császár együtt nevetett a néppel, s így felelt:

– Ezt a kérést bizony nem teljesíthetem Ulenspiegel, így hát nem kerülsz kötélre.”

Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy Coster, az író és Ulenspiegel, a főhőse azt ajánlotta a császárnak, hogy csókolja meg a gyerek seggét. Erre nem vállalkozott a legfőbb hatalom, V. Károly.

Itt mondom el, hogy ez az V. Károly alapjában véve egy jótét lélek volt, hiába gyűjtötte össze a megégetettek vagyonának felét, hiába volt nagy hatalma, megunta az egészet, és kolostorba vonult, és utálatos, gügye fiára hagyta az uralkodást.

A regényben itt tűnik fel Ulenspiegel jó barátja, Lamé, aki bolyongott a világban, és kereste a feleségét, aki őt elhagyta valami égi sugallatra. Furtonfurt kereste, de soha nem találta. Már most mondom, nyugodjunk meg, végül meglesz a nő, de sok-sok oldallal később. Addig még számos furcsaságot követett el a gyerek. Azt olvassuk a regényben, hogy Ulenspiegel is kereskedni akarván:

„Fölszedett a földről némi ott heverő lótrágyát, a lakásra vitte, ami nem volt más, mint a sáncfalnak egy beszögellése. Ott jól megszárította. Azután vásárolt vörös meg zöld selymet, kis zacskókat csinált belőle, belerakta a lótrágyát, szalaggal szépen bekötözte, mintha csak pézsmával volna tele. Aztán néhány deszkából egy fatálcát eszkábált össze, a nyakába akasztotta egy ócska kötéllel, és elment a vásárra, maga előtt hordva a zacskókkal teli tálcát. Este hogy megvilágítsa, egy gyertyát gyújtott meg középen. Amidőn odamentek hozzá, s megkérdezték mit árul, titokzatosan így felelt: – Megmondom, de ne beszéljünk hangosan.

– Hát micsoda? – kérdezték a vásárlók.

– Jövendőtudó magvacskák – súgta Ulenspiegel. Egyenesen a flamand Arábiából valók, s nagy gonddal készítette őket Abdul-Médli, aki is a nagy Mohamed fajtából származik.

Jöttek-mentek az emberek, vásároltak volna, de keveset ígértek. Aztán jött két gazdag zsidó, figyelemmel hallgatták Thyl Ulenspiegelt, odamentek hozzá s így szóltak:

– Mit árulsz?

– Zacskókat – felelte Ulenspiegel.

– Mit lehet látni a te jövőlátó magvaidból, s miképp? – kérdezték.

– Jövendőbeli dolgokat; ha megszopogatja az ember – válaszolta Ulenspiegel.

A két zsidó tanakodott, majd az idősebb azt mondta a másiknak:

– Megláthatjuk ígyen, hogy a Messiásunk mikor lesz eljövendő: nagy vigasz volna ez nekünk, vegyünk egy zacskót. Hogy adod? – kérdezték.

– Ötven forintjával – felelte Ulenspiegel.

– Ha pedig nem akarjátok megadni, szedjétek a sátorfátokat. Akinek a háztáj drága, trágyadombját se piszkálja.

Látva, hogy Ulenspiegel mennyire megkötötte magát, lefizették a pénzt, elvitték az egyik zacskót, és gyülekezési helyükre mentek; hamarosan csapatostul sereglettek oda a zsidók, mivel híre futott, hogy az egyik öreg valami titkot vásárolt, annak segítségével megtudhatja, s ki nyilatkoztathatja a Messiás eljövetelének idejét.”

Kérek türelmet az olvasótól, ezt a fejezetet végig kell olvasnunk, igazolván ezzel azt, hogy az idő tájt is volt némi zsidóellenesség a világban. De erről akkor sem beszéltek, pedig nem volt holokauszttagadás törvénye. Tehát folytassuk.

„– Izrael fiai – mondta, kezében tartva a zacskót. A keresztények gúnyt űznek belőlünk, elzavarnak maguk közül, és hangosan kiabálnak utánunk, mint tolvaj után szokás. A filiszteusok a földnél is lejjebb akarnak bennünket alacsonyítani; arcul köpnek, mivelhogy Isten meglazította íjainkat, és zablát ráz előttünk. Soká kell-e még rosszat tűrnünk? Uram, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, mikor úgy várjuk már a jót? Sokáig kell még csak remélnünk a világosságot, mikor a sötétségtől már úgy szenvedünk? Megjelensz-e valahára a földön isteni Messiás? Mikor bújnak már el a keresztények a föld üregeibe meg barlangjaiba, megrémülve tőled és ragyogó dicsőségedtől, midőn is fölkelsz, hogy megbüntesd őket? A zsidók meg kiabáltak azonközben:

– Jövel, jöjj el Messiás, szopd Jéhu! Jéhu szopogatni kezdte, majd öklendezve siralmasan felkiáltott:

– Bizony mondom nektek, nem egyéb ez ganénál, a flandriai zarándok pedig csaló.”

Na hát ez volt Thyl Ulenspiegel esete az aránylag gazdag zsidókkal.

Egy alkalommal Catheline segítségével az égbe látogattunk. Így írja a könyv:

„Mikor már ezer mérföldet, sőt még többet emelkedtünk, megláttuk Krisztust az ő dicsőségében, csillagtrónon ülve, és jobbján ott állt az az angyal, aki az emberek cselekedeteit érctáblára írja fel, s balján pedig ott volt az ő anyja, Mária, aki szüntelenül könyörög nála a bűnösökért. Claes, az apa, akit megégettek, és a császár, V. Károly letérdelt a trón elé.

Az angyal lekapta a császár fejéről a koronát:

– Itt csak egy császár van – mondta – Krisztus. Ő szent felsége sértődöttnek látszott, de azért alázatosan szólt:

– Az ajóka meg a korsó sör nem maradhatna nálam, merthogy igen megéheztem a hosszú úton?

– Egész életedben mást sem éreztél, csak éhséget – felelte az angyal, de azért csak egyél, igyál.

A császár kiürítette a söröskorsót és rágcsálta az ajókát.

Krisztus akkor így szólt hozzá:

– Tiszta lélekkel jössz-e az ítéletre?

– Remélem, hogy igen, édes Krisztusom, hiszen meggyóntam, válaszolta Károly császár.

– És te Claes? – kérdezte Krisztus.

– Látom, te nem reszketsz, mint az a császár.

– Uram Jézusom – felelte Claes, nincs olyan lélek, mely makulátlan volna, így hát nem félek tőled, aki a legfőbb jó és legfőbb igazságosság vagy, de mégis aggódva gondolok bűneimre, melyek bíz számosan voltak.

– Beszélj, te dög – szólt ekkor az angyal a császárhoz.

– Uram – kezdte Károly zavartan –, miután papjaid ujjukkal felkentek, Kasztília királyává, Németország császárává, és a rómaiak királyává szenteltettem, szünet nélkül szívemen viseltem a hatalom megtartását, hisz tőled kaptam, ezért kötéllel, tűzzel és vassal léptem fel minden lutheránus ellen. De az angyal így szólt:

– Te fájós gyomrú hazudozó – mondta. Félre akarsz vezetni bennünket. Németországban bezzeg megtűrted a lutheránusokat, mert féltél tőlük. De Németalföldön, ahol csak az aggasztott, hogy nem örökölsz eleget ezektől a szorgos méhecskéktől, akiknek annyi, de annyi mézük van, ott bezzeg lefejeztetted, megégettetted, felakasztattad, vagy elevenen eltemetteted őket. Százezer lelket veszejtettél el, nem mint hogy ha annyira szeretnéd Krisztust, az én uramat, hanem mert kényúr, zsarnok, országdúló voltál, aki csak magadat szeretted, no és a húst, a halat, a bort és sört, merthogy falánk voltál, mint egy eb, s úgy ittál, mint egy kefekötő.

– És most szóljál te Claes, mondta Krisztus.

Erre az angyal felkelt:

– Ennek az embernek nincs mit mondania. Jó volt és szorgos, mint a szegény nép ott Flandriában, szeretett nevelni, megőrizte a hűséget, mellyel urainak tartozott, az hívén, hogy urai is állják a kötelező hűséget vele szemben. Pénze volt, feljelentették, és mivel szállást adott a lutheránusnak, elevenen égették meg.

– Ó szegény mártír – szólt Mária. De van itt az égben sok hűs forrás, kutak, ahonnan tej és finom bor csorog. Ez majd felüdít. Magam vezetlek el oda szénégető.”

Ulenspiegelnek gyerekkora óta volt egy tüneményes barátnője, Nele. Sokszor elkerülték egymás vándorlásaik során, de az út végén mégis csak összebújtak Thyl Ulenspiegel, és a gyönyörű arcú, kerek mellű, széplábú Nelécske.

Ne folytassuk tovább, hisz rengeteg tengeri csatát láttunk, sok borzalmat tapasztaltunk, és végül Thyl Ulenspiegel meghalt. És ott volt Nele is. Eltemették a nagy vándort, de a szertartás után:

„A sír hamar megrázkódott, és Ulenspiegel tüsszögve és hajából a homokot rázva torkon ragadta a plébánost:

– Inkvizítor! – mondta. Elevenen el akarsz temetni, mialatt alszom? Hol van Nele? Őt is eltemetted? Ki vagy te?

A plébános felkiáltott:

– A nagy koldus visszatér a világra. Úristen, vedd magadhoz lelkemet.

Végül Ulenspiegel így szólt:

– El lehet temetni Ulenspiegelt, Flandria anyánk szellemét és Nelét, az ő szívét? Alhat ő is, de meg nem halhat! Jöjj, Nele.

És elment vele hatodik dalát dalolván; azt azonban senki sem tudja, hol dalolta az utolsót.”

A történészek azt mondják, két sírja van Ulenspiegelnek, az egyik Németországban, a másik Flandriában, Damméban. Meg lehet keresni a sírokat, mert rajtuk a jelkép, a bagoly és a tükör.

(Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel, Európa Könyvkiadó, 1985.)

Győri Béla