vissza a főoldalra

 2011.01.21. 

Áskálódás a nemzet ellen, egykor Keleten, majd Nyugaton

(Mába nyúló emlékezés és tényszerű emlékeztetés)

Legújabban például éppen a december 21-én elfogadott médiatörvény ürügyén indítottak a „rettegés jegyében” széles körű támadást szinte Európa-szerte a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor kormányfő ellen. Teszik ezt anélkül, hogy egyáltalán megismerkedtek volna e törvény teljes szövegével. De már a sajtószabadság miatti aggodalommal kapcsolatos kifejezések használatából is rajta lehet kapni a honi súgók és áskálódók közrejátszását. Bizonyíték erre például Konrád György nyilatkozata a Berliner Zeitungban (2010. december 24.), akit a Fidesz-kormányzása a nácik 1933-as hatalomra jutására emlékezteti, valamint az EU-s értelmiség egy csoportja nyílt levelet tett közzé a szabadságjogok védelme érdekében, melyet aláírt Demszky Gábor, Göncz Árpád, Haraszti Miklós, Konrád György, Magyar Bálint, Pető Iván és Rajk László. A Magyarországon mára már kialakult új helyzet – miszerint a Fidesz-KDNP révén nemzeti többségi akarat és összefogás érvényesül az országban – azonban e tekintetben is változást eredményezhet, ha a kormány következetesen folytatja nemzetegységesítő politikáját az emberi méltóság és a demokrácia védelme jegyében.

Sokan emlékezhetnek még földijeim közül arra, hogy szülőfalumban, Püspökladányban a második világháborút megelőzően (akkoriban kb. 16 ezer lakosú nagyközség, 1986-tól pedig város) nagyszámú zsidóság élt. (Erre vonatkozóan Csák Gyula innen elszármazott író, „A szikföld sóhaja” című Püspökladányról szóló könyvében közölt levéltári adatok szerint már az 1890-es népszámláláskor ötszázötvenegy főt írtak össze.)  A zsinagóga és a zsidóiskola épületei még ma is stabilan állnak, csak azokat már régóta más célokra használják. Azért is emlékszem velük kapcsolatban sok mindenre, mert Kellner-boltosék az utcánk sarkán laktak, ahol szombatonként elég gyakran vendégsereg gyűlt össze, engem pedig olykor megkértek a tűz begyújtására. Így alkalmam volt már gyerekfejjel megfigyelni bizonyos dolgokat életükkel, helyzetükkel kapcsolatban.

Egy biztos, hogy anyagilag-szociálisan valamennyien sokkal jobban éltek, mint a helyi átlag nem zsidó magyar családok. Mondogatták is az emberek: „az a zsidó, aki szegény rongyos, az egy kicsit bolond is tán.” Miután valóban sokan voltak, bizony nagy volt a tragikus veszteség is körükben, ami a gettózás és a koncentrációs táborokba történt elhurcolásuk következtében érte őket. 1945-ben csak kisebb részük tért viszsza a Holocaust kegyetlen arénáiból. Közülük azonban egy kisebb csoportnak (Cili, Kellner, Norbert, Schwarz, stb.) szinte az első útja a községházára vezetett. Mások mellett (nemzetiszínű szalaggal a karján hivatalos személy lévén) éppen apámat találták ott, akit korábbról ismertek, mint helyi tekintélyes földmunkás embert, hiszen, amikor tehette, mellettük volt nehéz helyzetükben. Nos, meglehetősen vehemensen, szinte felelősségre vonóan, a következő szavakkal fordultak hozzá: Szűrös bácsi, amint látja élünk, visszajöttünk, és elszántak vagyunk, hogy revánsot vegyünk a nyilasokon. Apám természetesen nem olyan ember volt, aki csak úgy megretten egy ilyen demonstratív fellépéstől, hiszen ekkorra ő már sokat látott és tapasztalt nem könnyű életében. (Huszárként vett részt az első világháborúban; majd öt évet töltött orosz hadifogságban; olvasókörbe járó megbecsült szociáldemokrata földmunkás; a háború után pedig rövid ideig az MKP tagja. A háborús front átvonulásakor védte az asszonyokat a szovjet katonák erőszakoskodásától, és a fogságban szerzett szerény orosz tudásának is köszönhetően képes volt megakadályozni, hogy embereket „málenkíj robotra” elvigyenek. Éppen 2011-ben lenne százhúsz éves.)  Így hát határozottan, gyorsan, de megértően és megfontoltan reagált: Idefigyeljetek barátaim! Veletek együtt őszintén örülünk annak, hogy Istennek hála, életben maradtatok és újra itt láthatunk benneteket közöttünk. Kérlek azonban benneteket, hogy húzzátok meg és becsüljétek meg magatokat, mert itt sokat szenvedett csupa szegény lakosság él, s nem lenne helyes olyan hangulatot szítani, ami újabb bajt keverne, vagy zavart keltene az emberek között. Van itt elég baj amúgy is!. Rendbe kell tennünk dolgainkat, hogy újra indulhasson a teljes élet a községben. Nyilasok pedig itt nincsenek. Igaz, voltak hárman-négyen nyilas pártiak, személyesen ismertük őket, de a csendőrökkel, és a főbb hivatalos személyekkel együtt ők is Nyugatra távoztak. Ezért itt ne keressétek őket! – Nos, ezt a történetet azért idézem fel, mert tartalmát és jelentőségét apám elbeszélése alapján tizenegy-tizenkét éves koromban még nem tudtam igazán értelmezni és felmérni. Csak jóval később, amikor tudomást szereztem a hírhedt Péter Gábor indíttatásának körülményéről, s a köréje tömörülő fiatal ÁVH-s tisztek reváns-esküjéről, értettem meg e fellépések jelentésének és hangulatának félelmetes egybecsengését, kicsiben és nagyban. Ezek az emberek végül is gyorsan belátták, hogy nem szülőföldjükön kell keresniük sanyarú sorsuk okozóit, a revansra irányuló feladatot  kaphatták központi eligazításképpen. Azután pedig a keményedő pártállami viszonyok hatására fokozatosan eltávoztak szülőföldjükről nagyobb városokba, illetve 1956-ban és utána külföldre is.

Akkoriban a magyar nép és nemzet kíméletlen politikai és lelki terrorizálásának az időszaka vette kezdetét. Ma már talán széles körben közismert, hogy a második világháború utolsó évében az ország élére állíttatott Rákosi Mátyásnak nem tetszett a Kölcsey-Erkel zseniális páros által alkotott, a magyar emberben mély érzéseket keltő nemzeti Himnusz. Az új megalkotására kiszemelt akkori nagy páros, Kodály és Illyés viszont – átlátva Rákosi nemzetellenes törekvésein – érthetően, eleve visszautasította a felkérésnek még a szándékát is. A legenda szerint Kodály Zoltán állítólag mogorván csak ennyit mondott: Jó a mostani.

De ezen igencsak túlmenve, Rákosi egyszerűen lefasisztázta az egész magyar népet, mondván, „tízmillió fasisztával kell felépítenem a szocializmust”. Ez a fasisztázás még moszkvai „gazdái” szemében is durva hazugságnak és rágalomnak tűnt. Ezért aztán később egyéb tekintetben sem igen adtak hitelt szavainak, nem vették komolyan. Sőt nemegyszer megalázták, Sztalin például, a fáma szerint, rendszerint megvárakoztatta előszobájában. Erről írt egyébként Henry Kissinger is „Diplomácia” című emlékiratában a következőképpen: „Rákosi a Vörös Hadsereggel tért vissza és olyan elnyomó rendszert hozott létre hazájában, amely még a sztalini mérce szerint is szigorúnak volt tekinthető. Az 1953-as berlini felkelés után azonban Rákosi ideje lejárt. Moszkvába hívatták, ahol Berija utánozhatatlanul brutális, sztalini modorban közölte vele, hogy bár Magyarországon történelme folyamán különböző nemzetiségű királyok álltak az ország élén, de zsidó királya még sohasem volt, s a szovjetvezetésnek ezt most sem áll szándékában megengedni.” – Rákosi nemzetidegen „moszkovita csapatával” együtt, sok bajt és szenvedést okozva, jó ideig még a magyar nép nyakán maradt és nem nyughatott. Ekkorra már kivégezték Rajk Lászlót, valamint társait, és börtönben ült Kádár János. Átmenetileg Nagy Imre lett ugyan a miniszterelnök, de Rákosit áruló despota csapatával együtt csak az 1956-os forradalom volt képes elsöpörni.

De az is bebizonyosodott, hogy az ilyen természetű, illetve beállítottságú politikai erők, csoportok vagy egyének csak akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha diktálhatnak, ha hatalmi eszközök állnak rendelkezésükre erkölcstelen és nemzetietlen ambícióik kiélésére. Ha ezekkel nem rendelkeznek, és felelősségre vonás vár rájuk népellenes tetteikért, akkor hátatfordítanak az országnak és menekülnek belőle, mert ennyit ér, illetve jelent nekik a haza fogalma. Így volt ez 1956-ban, és állítólag manapság is csomagolni készülnek egyesek. Legalábbis ezt híresztelik országunkról bizonyos nyugati hírmagazinok és újságok.

Annak idején, köztudottan Rákosiék embereként, lépett színre a kegyetlenségek végrehajtójaként Péter Gábor is, aki az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) hírhedt főnökeként maga mellé gyűjtötte a hasonlóan vérengző beállítottságú híveit „munkatársakként”. Sőt még a Holocaust poklából visszatértek közül is magához vett erre kaphatóakat, hogy revánsot vegyenek a Rákosi által lefasisztázott magyar népen, „ellenségeiken”. És körülötte valósággal aratott a halál. (Nem vitás, hogy mindez elsősorban és legsúlyosabban az un. „osztályellenséget” érintette, de itt most főleg a jelenség természetéről, és „forrásvidékéről” kívánok szót ejteni és a mához kilyukadni.) Péter Gáborral kapcsolatban később, a nyolcvanas években, ugyanis még – Rákosit börtöne után is mentegető – Kádár János is mély ellenszenvvel és megvetéssel beszélt abban az értelemben, hogy miféle ember lehet az, aki már a pártmozgalmi illegalitásban úgy nyilatkozott: ha győzünk vagy felszabadulunk, én rendőrfőnök akarok lenni. És az is lett!

Ilyen történések és előzmények után nem véletlen, hogy ekkor ismét (1918-1919 után) Magyarországnak volt a legnemzetietlenebb kormánya Kelet-Közép-Európában. Ezért az sem volt véletlen, hogy ezek a körülmények egyéb súlyos tényezők és következmények együttes hatására először éppen itt, Magyarországon vezettek el 1956-ban hatalmas társadalompolitikai robbanáshoz, s torkollottak a nemzeti felszabadító forradalomba. Ennek már több mint félévszázada, de a „tisztulás” e tekintetben máig sem ment végbe igazán.

A történészi kutatások kimutatják, hogy ebben az időszakban is igen hosszú ügynöklisták álltak össze, egymást érték a feljelentések és árulások. Többek között, igen jellemző példaként hadd emlékeztessek arra, hogy az 1970-es évek elején a Moszkvába törtető moszkovita biszkuk és komócsinok még Kádárt is feljelentették, túlságosan önállósodónak, nemzetinek és liberálisnak beállítva őt, az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése és az Alexander Dubcsekkel való állitólagos „barátkozás” ürügyén. Így szerették volna eltávolítani őt főtitkári posztjáról, ami akkoriban kétségtelenül L. I. Brezsnyevék fejében is megfordult. Éppen erre akartak rálicitálni a hazai „moszkoviták.”

Időrendben a mához közelítve, itt most csupán a hiteles dokumentálás végett írom le, hogy szinte törvényszerűen jómagamat is – nyílván nem szívelvén népi-nemzeti eszmeiségemet – ugyanezekből a nemzetietlen politikai körökből jelentettek fel nem egy alkalommal nyilatkozataim és állásfoglalásaim miatt. Ezek közül is a legsúlyosabban az esett latba, amikor 1983-ban a Népszabadság egyik főszerkesztő-helyettese súgott be a szovjeteknél. (Az újságírók székházából állítólag egyszerűen csak átsétált az illető az utca másik sarkára a szovjet nagykövetségre.) Tény, hogy feljelentése eljutott egészen a nagyhatalmú főtitkár, Jurij Andropov asztalára (mondták, ő is effajta körből származott), aki felelősségre vonó és fenyegetően dörgedelmes levélben kérdezte Kádár Jánostól: miféle külügyi titkáruk van önöknek? Andropov, hitelt adva a feljelentőnek, többek között ilyeneket írt a levelében: „Az általunk igen tisztelt magyar elvtársak egész sorával lefolytatott nyílt beszélgetésekből a Magyar Népköztársaságban dolgozó szovjet elvtársak értesültek arról, hogy október 6-án, a külügyi újságírók nagy csoportjával a Magyar Újságírók Szövetségében az MSZMP titkára tájékoztatót tartott, amelyben egy sor enyhén szólva kétes tétel szerepelt, amilyet a legkevésbé várhat el az ember a szocialista közösség egyik országa testvérpártjának vezető tisztségviselőjétől.” Ebből a tekervényes mondatból a napnál is világosabban kiderül, hogy a KGB Magyarországon működő emberei könnyen közvetlenül is teljes körű tájékoztatást nyújtottak a Kreml részére. (Persze annak idején ezt az Andropov-Kádár levélváltást is titok övezte, csak 1990-ben jelenhetett meg: „El nem égetett dokumentumok”, Budapest, 1990. Szabad tér Kiadó. De a balliberális sajtó azóta is hallgat a feljelentő elődökről.) „Mi ez, végletes politikai naivitás, vagy valami ennél rosszabb?” – teszi fel a kérdést Andropov azzal kapcsolatban, hogy az informátorok szerint dicsértem Bush, amerikai alelnök magyarországi látogatását; hibás lépésnek minősítettem a szovjet légtérbe behatolt dél-koreai személyszállító repülőgép lelövését. Válaszolva saját kérdésére, a szovjet főtitkár így folytatja levelét: „Akaratlanul is az utóbbira gondol az ember, mivel ugyanabban a beszédében Szűrös elvtárs igen tapintatlan, azt mondanám nyegle kitalálásokat és fejtegetéseket engedett meg magának a szovjetvezetésen belüli valamiféle »egységhiányról«” stb.

Nos, ezt az esetet azért is említem meg részletesebben, mert igencsak jellemző volt az akkori állapotokra, ahogyan az ilyen ügyeket „kezelték”. A Politikai Bizottság ülésén szinte tetemrehívásként tárgyalták az Andropov levél kapcsán kirobbant ügyet. Ott, jómagam, kissé naivan kikelve magamból, olyanokat mondtam, hogy mélyen megvetem a besúgókat és csodálkozom, hogy a PB nem csak felül otromba vádaskodásaiknak, hanem pártjukra is áll. stb. Az ülés szünetében viszont odajött hozzám Aczél György, és a következőket mondotta „ravaszul vigasztalóan”: Matyikám, ne szívja úgy mellre ezt az egész dolgot, hiszen Kádár azért rendezte meg ezt a ceremoniális fejmosást, hogy eleget tegyen Andropov intelmeinek, amelyeket a levelében önnel kapcsolatban szóvá tett. Mert, ha nem tudná, minden, ami a PB ülésen tárgyalásra kerül és elhangzik, egy-két órán belül közvetlenül Andropovék tudomására jut! Ez a helyzet Magyarországon, tele vagyunk besúgókkal. (ő csak tudta! Mások viszont csak sejthették. Viszont Andropov leveléből, ha olvashatták volna az emberek, sokak számára is kiderülhetett volna, hogy mennyi „emberük” volt itt a nyakunkon, minden lépésünket követve, mi több, ellenőrizve.)

Erre az időszakra vonatkozóan csupán kiragadott példaként emlékeztetek arra, hogy még az 1980-as évek közepén is, milyen agresszív hevességgel támadtak rá Csoóri Sándorra Hajdú János bértollnok révén, mert szolidaritást vállalt szlovákiai magyar írótársával, Duray Miklóssal. Csoóri Sándort akkor szilenciumra ítélték, Duray Miklóst pedig letartóztatták Csehszlovákiában. De hasonló módon támadták, cenzúrázták és ítélték szilenciumra Csurka Istvánt írásaiért és nyilatkozataiért, vagy tiltották be a Tiszatáj című folyóiratot, stb. – Talán mindebből látható, hogy a feljelentők és árulók tobzódása jórészt a diktatórikus rendszer természetéből fakadt, amit csak tetéztek az idegen megszállás körülményei, a nemzet kiszolgáltatottsága.

Ezek után magam sem gondoltam volna, hogy oly mértékben, folytatódik, illetve átöröklődik a feljelentéseknek, a besúgásoknak és főleg az ország, a nemzet lejáratásának eme „történelmi folytonossága”, ahogyan azt a rendszerváltás után napjainkban is tapasztalni lehet. Egyre világosabb lett azonban, hogy honnan fúj a szél: a nemzetietlen erők átöröklődtek, sőt újra erős hatalmi pozíciókra tettek szert, ahonnan árasztották a társadalmat mérgező s az egész nemzetet romboló szellemiségüket és folytatták káros tevékenységüket. A keleti megszállás helyett a nyugatimádat uralkodott el. („A tankok helyett bejöttek a bankok!”- szlogen, népi szólásmondás lett.)

Első alkalommal mindjárt a rendszerváltás hajnalán szembesültem a ténnyel, hogy folytatódik az ország és a nemzet elleni áskálódás. 1989 szeptemberében az Országgyűlés elnökeként az USA-ba látogattam, majd ideiglenes köztársasági elnökként 1990. március 15-én részt vettem a Kossuth-szobor Kapitóliumi avatásán. Mindkét alkalommal megrökönyödve tapasztaltam, hogy már ettől az időtől kezdve Nyugatra igyekeztek tolongani a nemzet ellen ágálók, akiknek közvetlen „segítségére” volt többek között – a belügyeinkbe is nyíltan beavatkozó – Mark Palmer, neoliberális beállítottságú akkori budapesti amerikai nagykövet. Nos, szabaddemokrata személyiségek és csoportok Amerikába látogatva, azt hangoztatták akkor szenátoroknak, kongresszusi képviselőknek és állami tisztviselőknek, hogy az USA ne támogassa a Németh-kormányt, mert az már úgyis a végét járja. Majd jövünk mi – mondogatták. Az általam vezetett, akkor már többpárti parlamenti küldöttség pedig azon fáradozott, hogy – persze ezek után elég gyenge hatásfokkal - minél erőteljesebb és hatékonyabb támogatásra ösztönözze partnereinket, például az amerikai működő tőke magyarországi befektetését szorgalmazva. Az amerikaiak ugyanis sajnálatos módon még akkoriban is, enyhén szólva, eléggé óvatoskodók és fenntartásokat fontolgatók voltak velünk szemben, s úgymond, miattunk nem feltétlenül akartak újat húzni a szovjetekkel.

Majd ugyanebben a szellemben széles körű sajtópropagandával és rágalomhadjárattal alátámasztva, a neoliberálisok (igaz, ekkor már az MDF hallgatólagos támogatásával) az úgy nevezett négy igenes népszavazással meghiúsították Pozsgay Imre köztársasági elnöki esélyeit, mert benne is – bár másra apelláltak – elsősorban a népi, nemzeti elkötelezettség megtestesülését látták. Az Antall-kormánynak pedig azt üzengették, ugyancsak „nyugati értesüléseikre” hivatkozva, hogy ne merje feszegetni a nyomasztó terhet jelentő nyugati államadósságunk ügyét, mert annak rossz vége lehet az országra nézve. Noha azt valamilyen formában a nyugatiak asztalára kellett volna tenni, hogy enyhítsenek szorongatott helyzetünkön. Csoóri Sándorra meg azért rontottak rá ismételten - ugyancsak a nyugati országok, de főleg a pénzvilág nemtetszésére apellálva, és leantiszemitázva őt – mert nyíltan megírta, hogy eme nemzetietlen neoliberális körök immár „dobbantót ácsolnak maguknak” a hatalomba vezető úton. – Hogy mennyire igaza volt a jeles költő-írónknak, az később ország-világ előtt közismertté vált. – Még durvább támadást indítottak Csurka István ellen, 1992-es dolgozata miatt, amelyet a neoliberálisok helyett – vagy talán megbízásából? – a politikailag és erkölcsileg is ide-oda csapódó Debreczeni József már „náci alapvetésnek” minősített, hadd lássák a nagyvilágban, milyen állapotok rajzolódnak ki Magyarországon. Holott Csurka István is alapvetően csak az igazat írta meg, figyelmeztetve a nemzetietlen neoliberálisok arrogáns hatalom, és országfoglaló törekvéseire.

Az úgy nevezett kétharmados törvények ürügyén, 1990-ben megszületett az MDF-SZDSZ- paktum, amellyel már be is emelték a törtető neoliberálisokat a hatalomba, Legkonkrétabban ez Göncz Árpád és Demszky Gábor révén történt meg, akik egyébként korábban valóban ellenzékinek és a pártállami rendszer áldozatának számítottak. Egyébként pedig a hatalom megszerzése érdekében akkoriban az SZDSZ álságos módon a legantikommunistább pártnak igyekezett beállítania magát. Miután azonban a hatalom teljes megragadásának terve a szabad országgyűlési választásokon még füstbement, az SZDSZ a taxisblokáddal kísérletezett, de ekkor is sikertelenül. Az így elszenvedett hatalmi fiaskók után 1994-ben már egy teljes politikai pálfordulással koalíciót kötött az általa utódpártnak minősített MSZP-vel, ami által immár teljes mértékben a hatalom birtokosává vált. Hiszen ekkor Horn Gyula már arról panaszkodott nekem, hogy a koalíciós tárgyalásokon résztvevő általa vezetett MSZP-küldöttségben is többségben voltak a neoliberális beállítottságú SZDSZ-hívők. (Békesi László, Kovács László, Szekeres Imre, Vitányi Iván és mások révén.) Így a szabaddemokraták ideológiailag és politikailag viszonylag könnyen maguk alá gyűrhették az MSZP-t, amely, vezetőinek balliberális eszmeisége miatt, kezdettől fogva nem válhatott szociáldemokrata típusú párttá sem. Innentől kezdve a neo- és balliberálisok immár összeborulva fejthették ki nemzetietlen, sőt olykor kimondottan nép- és nemzetellenes tevékenységüket, valamint áskálódásaikat is a nemzetközi színtéren. Így, és ezért következhetett be a 2004. december 5-ei népszavazás csúfos esete a kettős állampolgárság ügyében, amikor már egyenesen kormánypozícióból áskálódtak, romboltak és vertek éket a nemzet honi és külhoni testrészei közé. De sok egyéb erkölcsi-politikai visszásság, züllés és gazdasági-szociális hanyatlás is ezért történhetett meg. És ezért hangozhattak el nemzeti értékeinket, kulturális hagyományainkat becsmérlő olyan kijelentések és nyilatkozatok, amelyek például galád módon párhuzamba állították a Szent Koronát a svájcisapkával, vagy gazdag kulturális értékeinket a „bő gatyával és a fütyülős barackpálinkával”, stb.

Nos, pénzügyi és gazdasági válságba borítva a világot, mára a neoliberális politika nemzetközi méretekben csődöt mondott, de hadállásai továbbra is rendkívül erősek, különösen a pénzvilágban és a tömegkommunikációban. Magyarországon hasonló a helyzet: a Gyurcsány-Lendvai- Kuncze-Kóka féle neo- és balliberálisok az áprilisi országgyűlési, majd az októberi önkormányzati választásokon totális vereséget szenvedtek és kiestek a hatalomból. Pártjaik lába alól kicsúszott a talaj: az MSZP gyenge középpárttá zsugorodott. Az SZDSZ pedig teljesem szétesett, eltűnt a politikai porondról, nehogy felelősségre vonják. Ennek ellenére pozícióik még elég erősek, ahhoz – nekik is főleg a pénzvilágban és a gazdasági életben valamint a sajtó területén – hogy folytassák nemzetellenes áskálódásaikat, áttéve ebbéli országot lejárató és a nemzeti egységet romboló tevékenységüket a civil szférába, még jobban összpontosítva figyelmüket és erejüket a sajtó területére. Nehezen viselik el, hogy a nemzeti erők - a Fidesz-KDNP pártszövetség által – kétharmados többségre tettek szert az Országgyűlésben. Szorult helyzetükben szinte fő feladatuknak tekintik ennek a nemzeti többségi akaratnak és egységnek a bomlasztását, mind hazai, mind nemzetközi szintéren, amihez terepet biztosítanak a honi médiumok és a nagy nyugati hírmagazinok egyaránt. Sőt vannak, akik vésztjóslóan az Orbán kormány bukására spekulálnak. Ezek olyan vészmadarak – leszerepelt politikusok, politológusok és újságírók, de írók is akadnak közöttük –, akiknek a jóslata eddig igazán sohasem jött be, de rombolni és bomlasztani tudnak. Most például feltehetően, azt nem veszik számításba, hogy új helyzet alakult ki az országban, hiszen e mögött a kormány mögött kétharmados nemzeti többségi akarat és támogatás áll.

A pénz, piac imádatában élő, és a korrupció mocsarában gázoló neoliberálisok már évekkel a választások előtt azt sugallták a nyugati sajtóorgánumok révén, hogy Magyarországon valóságos neofasiszta áradat bontakozott ki. Ebben a szellemben közölt nagy cikket például a Der Spiegel német hírmagazin 2008. 24. számában, bécsi irodájának szerkesztője tollából. „A csalódottak lázadása” címmel Az egyik súgó itt jellemzően a Bécsben élő Paul Lendvai, magyarul Lendvai Pál volt, aki ilyeneket állított: a Gárda csupán a jéghegy csúcsa, amellyel kapcsolatban csekély a társadalom elhatárolódó képessége, az egyház meg hallgat. Orbán Viktor pedig, mintha felzárkózni (Tuchfühlung) akarna a szélsőjobboldali erőkhöz, lovat adva alájuk. A másik súgó, Vásárhelyi Mária szociológus szerint a kirekesztés és a gyűlölködés a magyar lakosság széles köreiben immár „szalonképessé” vált. Harmadik társuk, Tamás Pál sugallatai szerint pedig a magyar lakosság 20 százaléka osztja a radikális jobboldaliak gondolatvilágát. Továbbá a megkérdezettek 30 százaléka „politikai antiszemita”, s közöttük feltűnően sok a 18 és 29 év közötti fiatal.

E balliberálisnak mondható német hetilap múlt évi 41. számában még terjedelmesebb cikkben foglalkozik Magyarországgal, egészen pontosan Budapesttel: „Rémálmok fővárosa” címmel. A fő súgó itt (ahogyan a le Monde egyik legutóbbi számában is) Konrád György, közismert író. Akiket Konrád megvet, azok körébe beletartozik Orbán Viktor kormányfő is, mert nem határolódik el az ultrajobboldaltól, sőt, szerinte ő szabadította ki a szellemet a palackból. Ezért, Konrád nem zárja ki, hogy kénytelen lesz végleg összepakolni és elhagyni Magyarországot. „Két diktatúrát túléltem, valószínűleg most jön a harmadik” – fűzte tovább lesújtó elmélkedését hazájáról! Tamás Gáspár Miklós cikke szerint Budapest az új antiszemitizmus központjának számít. Szinte valamennyi súgó ide lyukad ki, de elhallgatják, hogy azt elsősorban ők élesztik és gerjesztik Magyarországon is. Végül megszólaltatják a cikkben Kertész Imrét is, akit a cikk szerzője a leghírnevesebb magyar írónak tart, míg Konrádot nagy írónak nevez. Kertész szerint ma az országban a szélsőjobboldalnak és az antiszemitáknak van igazán szava. Kijelentése szerint, ő egyszerűen azért él a német fővárosban, „mert egy zsidó írónak jobb élnie Berlinben, mint Budapesten.” – Mintha ez már lélekcsorbulásra utalna a „leghírnevesebb magyar írónál” eredeti hazájával kapcsolatos érzéseit illetően, de talán a Holocaust utólagos értelmezésével összefüggésben is!?

Természetesen e jelenségek mögött rendszerint ott állnak nemcsak a neoliberálisok, hanem a balliberálisok is. Erre utal többek között az a levél, és könyvcsomag, amelyet még az áprilisi országgyűlési választások előtt küldött meg az MSZP frakcióvezetője azoknak, akik résztvevői voltak az MSZP-frakció 20 évvel ezelőtti megalakulásának. Mesterházy Attila frakcióvezető levele szerint a könyveket nem csak ajándéknak szánták, hanem figyelmeztetésnek is. Értesüléseik szerint ugyanis, a Fidesz-KDNP, győzelme esetén, akár könyvek és más kul-turális értékek megsemmisítésére is vetemedhet. Ezért, fel kell készülni örökbecsű értékeink védelmére, és megőrzésére. Ennek jegyében küldték meg az érintetteknek a következő szépirodalmi műveket: Konrád György: A látogató; Esterházy Péter: Semmi művészet; Nádas Péter: Minotaurus; Spíró György: Fogság; Kertész Imre: Sorstalanság; (valamint Faludy György: Heinrich Heine verseinek fordítása.) 

A levél mondanivalója és stílusa pedig, röviden szólva, provokáló, sőt rágalmazó, és a neves szerzők listája is sajátos és elgondolkoztató. Miért éppen ezeket az írókat kellene megvédeni, amikor senki és semmi nem fenyegeti őket, még akkor sem, ha valakik rémképeket látnak és festenek a falra. Könyveik még kevésbé vannak veszélyben, hiszen nem akármilyen művekről van szó. Természetesen nem vagyok irodalomszakértő, csak figyelő olvasó, ezért vannak tapasztalataim is. Ugyanakkor a szakmai területemre – külpolitika és diplomácia – való felkészülés és gyakorlati tevékenységem megkövetelte, hogy három nagy nemzeti irodalomban az átlagosnál nagyobb jártassággal rendelkezzem: mármint a magyarban, az oroszban és a németben. Ennek a követelménynek tanulmányaimon túlmenően azért is tudtam eleget tenni, mert magyar vagyok, és mert tíz évig éltem – tanultam és dolgoztam – Moszkvában, Berlinben pedig hat esztendeig.

Hogy igen jelentős e három európai színterű irodalom, azt jelezheti, ha képviseletükben csak úgy találomra felsorolunk néhány valóban világhíres költőt és írót. (Íme: Petőfi, Jókai, Ady, Márai; Puskin, Gogol, L. Tolsztoj, Dosztojevszkij; Goethe, Schiller, Hauptmann, T. Mann, és így tovább.) Ezt is csak a példa és az – igazi művészetben ugyan szinte lehetetlen – öszszehasonlítás kedvéért tesszük. És már csak azért is, mert így bizony világosan kiderül, hogy az előbb felsorolt magyar írók magatartása és viszonya szülőföldjéhez, hazájához és nemzetéhez alapvetően eltér a később említett nagy írókétól, költőkétől, vagyis az európai, sőt a világirodalom mélyen hazafias fő áramlatától. Természetesen magam is tudomásul veszem és elfogadom azt az értékítéletet, hogy a nagy írót, költőt – és általában az igazi művészt – elsősorban a nagy tehetsége teszi nemzetivé, és nem feltétlenül maga a nemzeti jelleg, ez utóbbi azonban az előbbinek elengedhetetlen eszköze. Egyszerűbben kifejezve, a szülőföld szinte a legfontosabb tényező és támpont az ember életében. Ezért is válhatott szállóigévé, hogy, aki megtagadja szülőföldjét, vagy hátat fordít neki, annak se Istene, se hazája. És itt igazán a „haza a magasban”-ról van szó, azaz erkölcsi, s kisebb részben politikai kérdésekről, tehát nem elsősorban irodalom-művészeti értékítéletről, amire én természetesen – hangsúlyozom -, nem vállalkozhatom. E tekintetben a példát adó nagy művész hozzáállását Liszt Ferenc fogalmazta meg szívhez szólóan szép szavakkal: „Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutasson rám.”

 Szűrös Mátyás