|
 2011.01.28.
Nagy szerencsém, hogy vásárhelyi
vagyok
Nagy Attila
szobrászművész, grafikus Hódmezővásárhelyen született
1966-ban. 1988-tól 1995-ig (három év művészképzőt is végzett)
a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke. Mesterei:
Somogyi József, Bencsik István, Karmó Zoltán. 1996-tól három
évig a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Karán
doktorandusz-hallgató. Főleg kisplasztikákat, középméretű
kompozíciókat készít. Figurális alkotásainak, állatszobrainak
anyaga leginkább a bronz, illetve a kő. Díjai:
Baudleaire-pályázat, Képzőművészeti Főiskola díja (1990),
Őszi Tárlat, Nívó-díj (1994), Herman Lipót Díj (1995), Görög
mitológia pályázat, Fődíj (1995), Őszi Tárlat,
Weisz-Cseszko díj (1995), Váci Téli Tárlat, Fődíj (1995),
PhD.Dla ösztöndíj, PTE (1996), Őszi Tárlat, Munkajutalom
(1996), XI. Portré Biennálé Aranydiploma, Hatvan (1996), Őszi
Tárlat Munkajutalom (1997), Neufeld Anna Díj, Vác (1997), Őszi
Tárlat, Kurucz D. István Emlékalapítvány díja (1998), Váci
Téli Tárlat, II. díj (1998), Váci Téli Tárlat, III. díj
(1999), Római Magyar Akadémia, ösztöndíj (2000), Őszi Tárlat,
Munkajutalom (2004), Őszi Tárlat, Tornyai plakett (2005). Egyéni
kiállítása volt már Budapesten, Hatvanban, Hódmezővásárhelyen,
Pécsett, Vácott, Szobon, Szekszárdon. Sopronban, Zebegényben.
Elismerései és
munkái során az ország egyik legjelentősebb figurális szobrásza
lett.
–Azt olvastam önről: „már jó ideje nem figurákat
készít, nem a konkrét valóságot képezi le, hanem megtalálta
a plasztika önálló nyelvét, megtanulta betűit, mondatait.”
Tehát jelenleg egy nonfiguratív –korszakba érkezett?
–A mondat úgy helyes: nem
csak figurákat készít. Vannak nonfiguratív alkotásaim is , de
azt nem lehet elmondani rólam, hogy nonfiguratív művész
vagyok. Még hiperrealista műveket is készítek, tehát néha a
figuralizmus végső határáig is elmegyek. Avantgardista
viszont soha nem leszek.
–Több korszakon keresztül vezetett az útja, míg
megtalálta saját stílusát?
–Még most is keresem a saját stílusomat, művészeti
nyelvemet.
–Pedig vannak olyan művészek, akik azt mondják, hogy
már megtalálták saját stílusukat.
–Náluk „megállt a tudomány”, s onnan már csak
visszafelé lehet fejlődni. Egy nagyon erős kutatásra van szükség
ahhoz, amíg valaki elérkezhet önmaga stílusához.
–Egy interjúban még azt nyilatkozta, hogy a
figuralizmus az, amit szeret, és azon belül az olasz futuristákat.
–Így van. Van egy szobrom, amire egy ismert művészettörténész
azt mondta, hogy posztfuturista alkotás, így kerültem közel a
futuristákhoz. Az olasz figuralista szobrászok, mint például
Giaccomo Manzu, Marino Marini, Emilio Greco, kétségtelenül nagy
hatást gyakoroltak a művészetemre, de ugyanakkor tetszik
Umberto Boccioni, és Henry Moore is, akinek alkotásai között
találhatunk rendkívül absztrakt műveket is.
–Az mennyire fontos, hogy a plasztika önálló nyelvét,
az ön stílusát ne csak ön, néhány szakmabeli, hanem a közönség
is értse?
–Nagyon fontos, főleg a köztéri szobrok esetében. A
kamarakiállításoknál, s olyan műveknél, melyeket magamnak készítek,
ez már nem annyira jelentős. Ha már a köztérre kerül ki a
munkám, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy olyat
alkossak, ami minél szélesebb rétegnek megnyerje a tetszését.
Tehát az emberi tényezőt nem szabad kihagyni. Van, aki ezt
megteszi, s akinek ez sikerül. Vásárhelyen egyszer felkértek
arra, hogy készítsek egy földanya szobrot a Németh László
Gimnázium udvarára. Ez 1996-ban készült el. Fel akarták
elevenítetni a Barbaricumban létező termésáldozatot, terménybemutató
játékokkal. A szobornak a kiinduló alapja pedig Kökénydombi Vénusz
volt. Ez egy
23 cm
magas agyagedény, zsámolyon ülő nőalakot ábrázol, testét
geometrikus minták borítják. Fejének csak töredéke maradt
fenn. A Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydombon találták
meg, innen a neve. A vele együtt talált hasonló, de töredékesebb
edénnyel együtt anyaistennőt ábrázolhatott. Én viszont ezt a
figurát átültettem egy modern formarendű, de nem naturalista
kompozícióba. A Kökénydombi Vénusznál sem az volt a lényeges,
hogyan is néz ki valóban egy nő, hanem az akkori nőideál
formai lényegét alkották meg. Nos akkor voltak viták, mert a
megrendelő azt szerette volna, ha egy szép női fej kerülne egy
sziklára, s az lenne a földanya. Én nem ezt készítettem el,
hanem egy kultuszszobrot, amire többen azt mondták: ez nem is a
földanya. Erről jut eszembe: egyszer Medgyessy Ferenc faragott
egy lovas-szobrot, s közben odamentek hozzá, s közölték: a ló
nem úgy néz ki a valóságban. A művész azt válaszolta: ez
nem ló, hanem szobor. A másik: a Kökénydombi Vénusz egy frontális
mű, míg az én Földanyám nem az. Számomra nagyon fontos, hogy
a szobor dinamizmust, mozgást fejezzen ki. Természetesen, ha egy
portrét mintázok, akkor lényeges, hogy az szimmetrikus legyen.
–Egyáltalán lehet úgy alkotni most, mint az őskorban?
–Lehet, de az nem művészet, hanem másolás.
–Egy köztéri alkotásnál azért a megrendelő kívánalmait
is figyelembe kell venni.
–A pályáztatások esetében működik egy ún. szakértő-zsűri,
aminek a véleményét figyelembe veszik a megrendelők. Ha a
megrendelőnek nem tetszik az, amit a szakértő zsűri javasol,
akkor jogában áll mondjuk a második helyezettre voksolni.
–Ma létezik-e mindent egyesítő izmus a művészetben?
–Nem, ma több stílus él egymás mellett. Él pl. a
koncept art, az intermédia, a figuralizmus, és a festészetbe
visszatért a hiperrealizmus. Tehát nincs egy mindent átfogó
izmus, stílus.
–És mi lehet ennek az oka?
–Egy olyan fogyasztói társadalomban élünk, amiben
mindent fellelhető. És ki kell kiszolgálni a közönség igényét.
–Éppen ezért
az a jó, ha a művész több stílusban is otthon van?
–Azért egy fenékkel nem lehet több lovat megülni. Ki
kell kötni valamelyik izmusnál. Nem létezik, hogy valaki
mindegyik izmusban tudjon kiválót, megfelelőt alkotni.
–Mi a véleménye a figuratív-nonfiguratív vitáról?
Vannak, akik a figurálisokat szocreálosoknak titulálják.
–Van Gogh egyes műveire, vagy Millet Kalászszedők
festményére is rá lehetne fogni, hogy szocreál, holott Dali írt
az utóbbiról egy terjedelmes könyvet, s nem említette ezt a
kifejezést. A szocreálról csak akkor beszélhetünk, mikor az
államszocializmus idején a politika annyira beleavatkozott a művészetbe,
hogy megmondták, mi legyen a munkásasszony kezében a képeken,
szobrokon. Az alkotó pedig nem tehetett más, ha érvényesülni
akart. A művész szabadságát gátolták ezzel az alkotás közben.
Ma már ebből a szempontból sokkal jobban, szabadabban tudunk
dolgozni, mint a szocializmus idején
–És a megélhetés szempontjából?
–Ha ezt vizsgáljuk,
akkor anyagi szempontból jóval kiszolgáltatottabb egy képzőművész,
mint régebben. Ugyanúgy kell adóznom, mint egy kereskedőnek.
Nem vagyok megkülönböztetve társadalmilag úgy, mint egy
non-profit tevékenységet végző szellemi ember. Ugyanabba a
kategóriába sorolnak be minket alkotókat, mint pl. a kereskedőket.
Az utóbbiak pénzt csinálnak pénzből, én viszont a
gondolataimból készítek egy munkát, amit aztán vagy
megfizetnek, vagy sem. Ebből is érzékelhető a különbség. A
régi rendszerben, még a ’80-as években is, az összes állami
pénz 2%-át fordították a művészeti élet támogatására.
Tehát a kultúrát jobban támogatták, mint most, az más kérdés,
hogy akkor is voltak felkapott, futatott művészek.
–A társadalmi megbecsülés tekintetében is van különbség?
–Mostanában nem igazán érdekli az emberek többségét
az, hogyan is él egy művész. Főleg a kereskedelmi médiának köszönhetően
az emberek inkább azokra kíváncsiak, akik egy kicsivel többek
náluk. Az igazi nagy tehetségekre már nem, mert őket nem tudják
elérni. Ezért egy tévés sztárkereső műsor szereplőjét
jobban ismerik, mint mondjuk egy Kossuth-díjas művészt. Ez a
fogyasztói társadalom egyik csapdája.
–Ha ön elmenne főzőcskézni egy műsorba, talán több
megrendelése lehetne.
–Valószínűleg így lenne.
–Térjünk rá pályájára. Emlékszik még rá, hogy
melyik szobor volt az, ami először gyermekként hatással volt
önre?
–Hogyne! Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert Hódmezővásárhelyen
születtem, ott töltöttem gyermekkoromat, és jelenleg is a városban
élek.
–Ott a műterme is.
–Nem az enyém, hanem a várostól kaptam bérbe pályázat
útján, ami így is óriási segítség. Visszatérve az eredeti
kérdésére, olyan óvodába jártam, ahol a nagyon híres állatszobrásznak,
Samu Katalinnak egy műve volt kiállítva. Samu Katalin valódi
legenda volt a magyar szobrászatban. A művésznőnek az egyik
kis bocit ábrázoló szobra akkor a mi óvodánkban volt látható.
Ezt a szobrot sokszor megsimogattam, és szinte szívtam magamba
azt az erőt, ami benne volt. Samu Katalinban anno három férfi
ereje volt benne. Előfordult, hogy egy férfi nem bírt felrakni
egy követ a teherautóra, erre odalépett Katalin, s ő ezt könnyedén
megtette.
–És ön készített
később állatszobrokat?
–Főleg azokat szeretek készíteni: lovakat, párducokat,
kutyákat. Első eladott munkám egy bronz oroszlán volt. Tehát
ezeket az állatszobrokat nem rendelésre készítem, hanem saját
magamnak. A munkáimból kiállítást szervezek, hogy minél többen
ismerjék meg alkotásaimat. Ha ezt nem tenném, akkor a képzőművészet
kedvelői nem tudnának rólam. Ritkán adódik ugyanis számomra
lehetőség köztéri szobrok mintázására. Akik még a múlt
rendszerben is alkottak, azoknak most annyival könnyebb, hogy az
akkori kapcsolatrendszerüket kamatoztathatják. Jómagam harminchárom
évesen fejeztem be tanulmányaimat és azóta meg kell küzdenem
azért, hogy tudomást vegyenek rólam. A diplomám megszerzése
után három évig jártam művészképzőre, majd elmentem egy
doktori képzésre Pécsre.
–Viszont nincs a neve mellett a DLA cím.
–Kijártam a doktorandusz –képzést, de nem lettem művészeti
doktor. Tehát elkerültem egy olyan szoci helyre, mint az akkori
Pécs, kifogtam egy balos mestert, aki mindenben hátráltatott.
Az elején még felhőtlen volt a kapcsolatunk, de mikor már készültem
a munkámra, arra a bizonyos posztfuturistára, a motor és az
ember kapcsolatáról, akkor már keresztbetett nekem. Azt mondta:
hozzak egymillió pénzt, öntsem ki a szobrot, majd hagyjam ott
az iskolában.
–Mi nem tetszett neki, a téma?
–Nem az volt a gond, hiszen a DLA –szak vezetőjének,
Bencsik Istvánnak nagyon tetszett ez a terv.
–És volt egymilliója?
–Hogyan is lett volna? Örültem, hogy végig tudtam csinálni
a pécsi éveket. Előfordult, hogy napokig nem volt pénzem
ennivalóra.
–Visszatekintve felesleges időpocsékolásnak tartja a
Pécsett eltöltött három évet?
–Nem, hiszen mégis elkészült a szobor, igaz hat éven
át tartott, míg összegyűjtöttem rá a pénzt, kétmillió
forintot. Ugyanis egy nagyméretű bronzszoborról van szó. A
megvalósításhoz az is hozzájárult, hogy 2002-ben Lázár János
lett Hódmezővásárhely polgármestere és megbíztak azzal,
hogy a fedett sportuszoda elé készítsek egy szobrot. Ez lett a Vásárhelyi
Vénusz, ami egy fél-akt alkotás és nagyon szeretik az
emberek. Szerelmeimből, ideáimból alkottam össze ezt a
szobrot. Hálás vagyok, amiért Lázár János megadta a lehetőséget
a szoborállításra, mert 2003 előtt nem kaptam munkát Vásárhelyen.
–Tehát a múzsáját ábrázolja.
–Pontosan. Orbán Viktor miniszterelnök úr azt mondta
erre : végre egy szobor, ahol a lepel nem a hiányosságokat
takarja.
–Visszatérve a gyermekkorára: a kicsiknek a figurális
alkotások „mesélnek” is valamit?
–Akkor jó igazán egy szobor, ha a gyerek hozzá szeretne
nyúlni. Ebben az esetben egy sugárzó, erős mágiáról beszélhetünk,
ami vonzza a gyerekeket. S tudjuk, hogy a gyerekek mennyire
szeretik megtapintani a szép szobrokat. Igaz, nem csak ők. Néha
én is megteszek ilyet, ha nem néz oda a teremőr, s arra
gondolok: minél több időt kell szánni a művésznek a forma tökéletesítéséhez.
–Ha már a múzeumoknál tartunk. Ön szerint mi a
helyes pedagógia: ha egy gyermeknek mindent megmutatunk, és
mindegyik műről szólunk néhány mondatot, vagy az, hogy kiválasztunk
néhányat, s azokról beszélünk többet?
–Lényeges, hogy a gyermek
életkora és szellemi fejlettségéhez megfelelő alkotásokat
mutassunk. Ha a műből áradó gondolat nem jut el hozzá, akkor
csupán egy tárgyból lát többet a kiállításon.
–Ön mikor döntötte el, hogy a képzőművészet irányában
tanul tovább? Azt olvastam, hogy egy ideig színész szeretett
volna lenni.
–Amikor általános iskolában a továbbtanulásról
kellett dönteni, azon gondolkoztam: a szentesi dráma-tagozatos középiskolába
menjek-e, vagy pedig a szegedi Tömörkény István Gimnázium és
Művészeti Szakközépiskolába. Végül a képzőművészet iránti
szeretetemnek engedtem. Felvettek a Tömörkénybe, a szobrász-szakra,
és ezután már nem is volt kérdéses, hogy mi is szeretnék
lenni.
–Mit kellett tudni egy 14 éves gyereknek, ha szobrász-szakra
jelentkezett? Gyurmázni?
–Nem, hanem a rajztudást alapján döntöttek a felvételinél,
komoly kockológia volt és ábrázoló geometria is. A rajz
ugyanis mindennek az alapja, nem csak a képző-, hanem az iparművészeknél
is.
–Mennyire határozta meg pályáját, hogy Szalay
Ferenc vásárhelyi festőművész tanította önnek a rajzot középiskolában?
–Ő negyedikben volt a tanárom, és sokat javított a
rajzbeli képességeimen. Mi szobrászok, addig teljesen másféle
megközelítésben rajzoltunk. Azt szokták mondani, a szobrászok
nagyon erős kontúrral rajzolnak, mert náluk fontos az, hol is
fejeződik be a figura. Míg a kompozíció szempontjából egy
festő „úsztathatja” az alakot. Szalay főleg a képben való
gondolkodásra és a foltból való kiindulásra tanított. Ez
nagyon sokat segített nekem a szobrászatban is.
–És ahhoz is, hogy később grafikákat is készített?
–Ennek is ez az alapja. Több szobrász szeret grafikázni.
Egy szobrot, ha forgatunk, akkor a kontúrnak mindig megfelelőnek
kell lennie. Ezért kell tudnia jól rajzolnia egy szobrásznak.
–Valahol azt olvastam, hogy önt azért vették föl
csak harmadszorra a főiskolára, mert rossz volt a modell.
–Ez nem így van, de ha olyan a modell, ami az alkotót
nem fogja meg, akkor abból két dolog következhet. Vagy készítünk
egy olyan szobrot, ami nem is hasonlít a modellre, vagy megcsinálja
a munkát a modell alapján, de nincs benne az, amit a művész
szeretne. Ezért fontos a művész és a modell kapcsolata
megfelelő legyen. Ez egy kimeríthetetlen téma, s eljutottunk a
múzsa-kérdéséhez. De ez esetben nem a modell miatt nem vettek
föl, hanem azért, mert még éretlen, fiatal voltam.
Visszagondolva: nem is ártott nekem, hogy csak harmadszorra
vettek föl.
–Nem adta föl a tervét. Nem mondta azt: na ha ide nem
kellek, akkor megyek másfelé.
–Pedig nem árt, ha valakiben letisztul, hogy mi szeretne
lenni, s ahhoz milyen tudás, tapasztalat szükséges. Én akkor
mindenáron be akartam kerülni a főiskolára, s jártam szakkörökbe
tanulni.
–Tudtommal Borsos Miklós egyik növendékénél is
tanult.
–Igen, de még a Tömörkényben. Tasnádiné Nagy Irén
volt a szakma –tanárom, aki ugyanúgy Borsos-növendék volt,
mint Samu Katalin.
–Végül felvették, és Somogyi József lett a
mestere. Mit köszönhet neki?
–Többek közt azt, hogy ott már szobrászként kezeltek
minket. Akkor 160 –an jelentkeztek, és csak nyolcat vettek föl.
Azután már nagyon nehéz volt kiesni. A főiskolán, ha egy diáknak
nem tetszett a mestere, akkor átmehetett egy másik osztályba.
Ritkaság számba ment, hogy egy mester elűzze a főiskoláról a
tanítványát. Úgy gondolták: ha már bekerült a főiskolára,
akkor már legyen belőle művész, s majd az élet eldönti, hogy
tudja-e csinálni. Nagyon kevesen maradtak meg a szakmában,
egyesek tanítanak, mások műfajt váltanak, mások pedig
abbahagyják magát a művészetet is. Somogyinak is voltak
„mellékfoglalkozásai”. Széleskörű közéleti tevékenységet
folytatott. Tanári tevékenysége mellett politikusként országgyűlési
képviselő, az Elnöki Tanács tagja és mindezek mellett a
református egyház világi gondnoka is volt. Az Elnöki Tanácsból
akkor lépett ki, mikor arra kérték, hogy a halálos ítéleteket
írja alá.
– Somogyi pont 1993-ban halt meg, mikor ön éppen a művészképzőre
ment át.
–Igen, s valószínűleg, ha ez nem történik meg, akkor
ő maradt volna továbbra is a mesterem. Akkor egy nehéz
korszakot élt meg az intézményünk, akkor vált egyetemmé. Mi
voltunk az utolsó főiskolai osztály, négy évre kaptunk középiskolai
tanári diplomát. Így nálunk nem volt diplomamunka sem.
–Tanított is?
–Igen, a budapesti Arany János Gimnáziumban és hét évig
a zebegényi szabadiskolában.
–Teljesen tisztában
voltam ezzel a helyzettel. Még a felvételin kérdezte tőlem Vígh
Tamás szobrászművész: gipszet miből vesz majd? Abban a
pillanatban ez nem foglalkoztatott, hanem az, hogy jó szobrász
legyek. Ahhoz, hogy valahogy megéljek, egyszerre négy-öt szakmát
kell végeznem. Mintáznom, öntenem kell, fontos a kiállítások
megszervezése és a sajtóval való kapcsolattartás. Tehát
magamat kell menedzselnem. Tehát nem engedhetem meg magamnak ,
hogy öntőt, vagy sajtóst alkalmazzak. A pénz nagy úr, de arra
ügyelek, hogy ne adjam el magam, ne lépjek a szellemi prostituáltság
mezejére, ne adjam el magam. A főiskola alatt kerültem olyan
helyzetbe, hogy kiültem a térre portrét rajzolni. Arra viszont
mindig vigyáztam, hogy ne giccseset alkossak, ami jellemző, az
ilyen portrésokra. Így feleannyit kerestem, mint a többi utcai
portrés, de legalább nem mentem le gagyiba. Kell, hogy legyen
tartás, büszkeség az emberben. S ekkor könnyen meghúzható az
a határ, mi az, amire hajlandó.
–A római ösztöndíjat a diploma után kapta?
–Így van, 2000-ban, mikor már a pécsi éveken is túl
voltam, kimehettem két hónapra Rómába.
–S mire volt elég az a két hónap? Hiszen Rómának
hihetetlenül gazdag a képzőművészeti öröksége.
–Valóban, két is kevés arra, hogy ezt a várost
alaposan tanulmányozzuk. Klebelsberg idején ez az ösztöndíj még
három évre szólt. A római akadémián tanult Amerigo Tot és Mászáros
László – Márta apja - ,a naív kommunista festőművész. Az
utóbbi annyira balos volt, hogy elhatározta, családostul kimegy
a Szovjetunióba. Ezt meg is tette 1935-ben. Később letartóztatták
és kivégezték. Tudom, hogy jó lett volna még a gimnáziumi idők
alatt kijutnom Egyiptomba. De ez csak 1997-ben történt, s akkor
már másként hatott rám, hiszen túl voltam gimnazista koromra
jellemző motivációkon. A 14-18 év közti időszakban a fiatal
nagyon befogadó, s ekkor fontos, hogy olyan dolgok foglalkoztassák,
amiből később szellemileg profitálhat.
– Rómában
Szőnyi István lányának, Zsuzsa néni házában is megfordult.
–Igen, hiszen volt egy jó referenciám: akkor már a
zebegényi szabadiskolában tanítottam. Ez a terület hajdan a Szőnyi-családé
volt. Amikor elvették tőlük, akkor Zsuzsa néni eldönthette
azt, hogy birtokból SZOT-üdülő legyen, vagy szabadiskola. Ő
az utóbbit választotta. Említettem, hogy a középiskolában
Szalay Ferenc festőművész volt az egyik tanárom, aki Szőnyi-tanítvány
volt, így Szőnyi világa benne van Szalay munkájában is. Így
közvetve Szőnyi István tanítványa vagyok.
–Ezért is mintázta meg Szőnyi-szobrát Zebegényben?
–Amikor megtudtam, hogy pályázatot írtak ki egy Szőnyi-szoborra
Zebegényben, akkor én is elkészítettem egy kisplasztikát róla.
Zsuzsa néni volt a zsűri, meglátta a tervemet, s azt mondta: látom
benne az apámat.
–Fotók alapján mintázta meg a portrét?
–Is, és láttam a róla készült portréfilmet is. Így
szinte bennem volt a karaktere.
–Rómában járt az Etruszk Múzeumban is, tudtommal az
ott kiállított egyik szobor hatással volt arra, hogy kerámiaszobrászattal
is foglalkozzon.
–Már előtte is készítettem kerámiaszobrokat ún.
felrakásos technikáéval. Ennek az a lényege, hogy rögtön üregesre
rakom föl a plasztikát. Ez építkező szobrászat. Vannak, akik
faragják a munkáikat, én viszont építek és mintázok. A munkák
elején tehát nem is tudom pontosan azt, hogyan is néz ki a végén
a szobor.
–A köztéri munkái közül már beszéltünk a Földanyáról
és a Szőnyi-szoborról. Vannak még alkotásai Sopronban,
Nagymaroson és Zebegényben is.
–1992-ben készült el a Művészetek allegóriája című
„scrafitto”, ami egy nyolc méterszer két méter negyven
centi magas vakolatkép, amit Sopronban, a Petőfi Színház
homlokzatán lehet látni. Ez egy teljes rekonstrukció volt, újból
ki kellett találni, hogy nézzen ki, mert egy nagyon rossz minőségű,
kicsi fotó szolgált támpontul, megrongálódott, kissé elmosódott,
rosszminőségű fénykép, ami még az eredeti képet ábrázolta.
Ezért meg kellett az egészet újból tervezni, megrajzolni életnagyságban,
és utána ott, fönt állványon megcsinálni. Ez egy olyan alkotás,
ami nem teljesen az enyém, mert egy közös nagy munka volt Rády
Andrea festőművész barátommal. Ez volt tehát az első köztéri
munkám, s időben a legutóbbi is hasonló volt, amikor a Zsolnay
Mauzóleumban a Zsolnay –szarkofág domborművét rekonstruáltam.
Ezen Zsolnay Vilmos jelképesen felajánlja mécses formájában a
fény szimbólumot Minervának.
–Szent Antal bronzszobra pedig Zebegényben, a
templomkertben látható.
–A településen a hívek gyűjtést rendeztek, hogy Kapás
László plébános aranymiséjére készüljön el Szent Antal
szobra.
–A Szent Márton és a koldust pedig 2006-ban avatták
Nagymaros főterén.
–Ez is bronzból készült, két oszlopon áll és az
egyiken egy ágaskodó lovas figura, a másikon, pedig egy szimpla
figura van. Mindenki ismerheti a történetet, hogy Szent Márton
odaadta a köpenyét egy koldusnak, majd ugyanezt a köpenyt látta
viszont az álmában megjelent Krisztus vállán, mely a szent s a
koldus közötti kapcsolatot szimbolizálja az elkészült alkotásban,
amikor mindketten érintik azt. Ennél a szobornál is érezhető
a dinamika, a mozgás.
–Az nem zavarja, hogy míg egy előadóművészt
ismernek az emberek, addig a szobrot talán igen, de az alkotót
kevésbé? A festőknél ebben a tekintetben jobb a helyzet.
–Sőt előfordul, csak azt közlik a sajtóban, hogy
ki avatta a föl a szobrot. Engem ez nem zavar, jobban örülök
neki, ha a szobraim tetszenek. Ma a festészetnek jóval nagyobb a
kultusza , mint a szobrászatnak. Amíg egy jó szobor elkészül,
addig több jó festmény kerülhet le az állványról. Ami
viszont sok esetben zavar, az az időtényező. Amikor Leonardo a
Sziklás Madonnát készítette, eredetileg fél évet kapott a kép
megfestésére. Ebből aztán három év lett, mert rájött, hogy
hiányosak a botanikai ismeretei, s elment tanulmányozni a növényeket.
Én úgy érzem több alkotásomnál, hogy jobban el tudtam volna
mondani, amit akartam, ha több időm lett volna.
–Mi a fontosabb önnek, a szobrai témája, vagy az elkészítés
módja?
–A módja, hogy egy olyan motivált állapotban legyek,
hogy a szobrot el akarom készíteni és saját belső
formarendemet szabadon mozgatni.
–Sosem dolgozik modell után, s belső indulatait vetíti
ki. Tehát ha jó a kedve, az visszatükröződik a művén is?
–Sőt! Csak jó kedvvel szabad mintázni. Ha rossz a
kedvem, akkor mást csinálok, inkább öntök, vagy negatívot
veszek. Hiszen a szobrászat alkotói része még a felét sem
teszi ki az egész munkának.
–Miért nem tanít már Zebegényben?
–Az ottani szabadiskolában 5-10 évente cserélődik a
tanári kar. S ennek az az oka, hogy ne legyen úrrá, megkövesedve
egy bizonyos művészeti szemlélet.
–Akkor most semmilyen „civil” foglalkozást sem űz?
– Tanítási készségemet most a Hódmezővásárhelyen a
civil szenátus munkájában élem ki. A szenátus véleményével,
ötleteivel segíti a város vezetését, hogy a fontosabb döntéseknél
teret kapjon a művészi ízlés, megerősödhessen a várost
egyesítő szellemi identitás, s tovább éljenek a város kulturális
értékei, hagyományai. Nagyon hálás vagyok szülővárosomnak,
mert áldoz a kultúrára, s az őszi tárlatok nagy hatással bírnak
Hódmezővásárhely fiataljai számára. Minden egyes iskolából
elhozzák oda a diákokat, akik láthatják, hogy egy igazi elit válogatásról
van szó.
–Akkor gyerekként önnek is szerencséje volt.
–Így van, hiszen láthattam rá az ország művészetére,
hogy el sem hagytam Hódmezővásárhelyt. Igaz, beszélnek a festészettel
kapcsolatban vásárhelyi iskoláról, de Vásárhely mégis egy
„szobrásznagyhatalom”, hiszen elég sok szobrász él a városban.
A pesti Kossuth-téren áll Rákóczi szobra, amit egy vásárhelyi
művész alkotott, Pásztor János. Pásztor János ugyanakkora
nagy művész volt, mint Zala György, vagy Vastag György.
–Tehát ez egy olyan szobrásznagyhatalom, amiről igen
kevesen tudnak.
–Mert az alapvető emberi értékek háttérbe szorulnak.
A fogyasztói társadalomban olyan alkalmazott emberek „készülnek”,
akik különböző feladatok végrehajtására képesek. De bízom
benne, hogy amiről most beszélünk, annak a kornak hamarosan vége,
és újra képesek leszünk megbecsülni az értékest, hiszen
kulturális életünkben is elkezdődött a rendszerváltozás.
–Milyen útmutatást adna a képzőművészeti pálya
iránt érdeklődő fiataloknak?
–A belső motiváció a legfontosabb. Eleve úgy álljanak
hozzá, hogy ez a munka nagyon sok idővel, és küzdelemmel jár.
Az alkotói folyamat alatt mind fizika, mind szellemi, leli értelemben
mindent ki kell magunkból adni a művészetért. S akkor tettük
meg ezt igazán, mikor a mű elkészültekor „semminek” érezzük
magunkat. Mindez nem azt jelenti, hogy jelenleg csupa nélkülözés
és pesszimizmussal teli egy szobrász élete. Hihetetlenül nagy
a szabadságunk az alkotásban, semmi sem köti meg a kezünket.
Csak az a kérdés, hogy ezzel a szabadsággal ki hogyan tud élni,
s boldogulni, s másokat boldoggá tenni.
Medveczky Attila
|
