vissza a főoldalra

 2011.01.28. 

Magyarok, ferencesek, mártírok

Hét ferences vértanú boldoggá avatási ügyének előrehaladásához újabb tanúk jelentkezését várja a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány. A hét szerzetes 1944 és 1954 között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. A püspöki konferencia december elején hozott döntése értelmében támogatja Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát boldoggá avatásának ügyét. A boldoggá avatási folyamat következő szakaszairól, a hét szerzetes életáldozatáról fr. Kálmán Peregrin ferences egyháztörténészt, az eljárás posztulátor-helyettesét kérdeztem.

 – Laudetur Jesus Christus! Először tisztázzuk azt, hogy milyen feladatai vannak egy posztulátor-helyettesnek.

 – Rendünk esetében a posztulátor Rómában van, ő az, aki összefogja a boldoggá avatás menetét, én a helyettese vagyok, aki helyi szinten foglalkozom ezzel. A folyamat előkészítési szakaszát végzem, összeszedem a tanúkat, fel kell karolnom a tisztelet különféle formáit. Az ügy bírósági szakaszában viszont, amikor az egyházmegyei hatóság kivizsgálja a vértanúság tényét, kihallgatja a tanúkat, nem vehetek részt.

 – Összesen hét szerzetes ügyéről van szó, ami csoportos eljárás. Elnézést a profán szóhasználatért: de ez így praktikusabb, mintha külön-külön indították volna el a boldoggá avatási eljárást?

 – Igen, ugyanis mind a heten a kommunista diktatúra egy-egy fázisában adták az életüket hitükért. Emellett kortársak voltak, hisz 1944-1954 között haltak meg.

 – Javítson ki, ha rosszul tudom, de a hét ferences más-más egyházmegyében adta át lelkét a Teremtőnek és illetékessége annak a megyés püspöknek van a vizsgálat elindításában, ahol az illető személy elhunyt.

 – Igen, az volt az első, hogy megkértük az illetékes püspököket, mondjanak le perindítási jogukról az Esztergom-Budapesti érsekség javára, ahol Erdő Péter bíboros úr nagylelkűen vállalta ennek a folyamatnak az együttes vezetését.

 – A Magyarországi Ferences Rendtartomány mikor döntött úgy, hogy kérelmezi a boldoggá avatást a felsoroltak esetében? Milyen aktákat kellett ehhez átnézniük?  

– A legfontosabb, hogy ők voltak azok, akiknek emlékét a rendi emlékezet és a hívek körében elterjedt szájhagyomány vértanúként őrizte meg. Számos személyes visszaemlékezés, rendháztörténet, köszönőlevél és emléktábla tanúsítja ezt, de többük peranyaga is világosan jelzi életszentségük tényét. Károlyi Bernát például perében vall arról, miként kínozták meg letartóztatásakor.

 – Eddig mennyi magyar ferencest avattak boldoggá, vagy szentté?

 – Ezt nehéz megmondani. Gondolhatunk azonban az Árpád-ház szentjeire, akik közül IV. Bélát például boldogként tisztelték a rendben, de utalhatok Batthyány-Strattmann Lászlóra is, aki a világi rend tagja volt.

– Azt írják: újabb tanúkat keresnek. Meghatározott, hogy egy-egy ügyhöz, személyhez mennyi tanú szükséges?

 – A posztulátor azt mondta, jó lenne minimum 7-7 tanú mindenkihez. Azonban egy egyéniség hiteles megrajzolásában és a bizonyítási folyamatban a nagyobb merítés mindig több eredményt hoz.

 – Ki vizsgálja meg a tanúk beszámolóinak hitelességét?

 – Bíboros úr a napokban kinevezte az egyházmegyei bíróságot, amelyben az általa megjelölt személyek, főként teológusok biztosítják a tanúk szabályszerű meghallgatását. Ez kerül a Kongregáció illetékesei elé.

 – Szükséges-e csoda, vagy imameghallgatás a boldoggá avatáshoz?

 – Már az első században is úgy tartották, hogy a vértanúság a Jézusi példa direkt követése – Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13) –, és így az üdvözüléshez vezető „legegyenesebb” út, az ember életének beteljesedése és legtermészetfölöttibb eseménye, ezért itt csodára nincs szükség. Annak bizonyítását kell bemutatnunk, hogy ezeket a rendtársainkat a hitük miatt végezték ki, ők pedig készek voltak hitükért meghalni. Vagyis pl. nem politikai okok vagy egy harci cselekmény véletlen áldozatai.

 – Most, hogy a püspöki konferencia támogatja a boldoggá avatás ügyét, mi a következő lépés?

 – Várjuk a Szenttéavatási Kongregáció engedélyét az egyházmegyei szakasz megkezdéséhez, ami a szükséges iratok összeállításából, a tanúk meghallgatásából, a történészi tanulmányok elkészítéséből áll.

 – Gondolom, olvasóinkat érdekli, hogy egy ilyen eljárás mennyi ideig tart? Azt olvastam, hogy még a XVII. században a helyi püspök vizsgálata után tíz évnek kellett eltelnie, amíg a római vizsgálat elkezdődhetett.

 – Ha minden jól megy, az egyházmegyei szakasz egy év alatt lezárul. Azután jönnek az egyház malmai, amelyek lassan őrölnek, ez kiszámíthatatlan. Imádkozni kell, hogy legyen sok segítőnk, és a római hivatalokban is fontosnak tartsák ezt az ügyet.

 –Amikor önök tanúkat keresnek, akkor konkrétan a gyilkosságok szemtanúit keresik?

 – Nemcsak ilyen szemtanúkat keresünk, bár az sem lenne rossz. Például most jelentkezett egy asszony, aki betegápolóként a kórházban, röntgen-előkészítés idején látta az ütések nyomait Bernát atya testén. A hét személy közül azonban valamennyinek vizsgálnunk kell az élete egészét, hogyan élte meg hitét, emberek iránti szeretetét. Sőt, aki ismerőseitől vagy rokonaitól hallott értékelhető információt ezekről az emberekről, annak a tanúsága is elfogadható. Vagy ha valaki rendszeresen kérte közbenjárásukat, és tanúsítani tudja, hogy környezetükben – a kommunizmus miatt titokban ugyan, de – vértanúként gondoltak ezekre az emberekre, vagy ekként beszéltek róluk, ezek a vallomások is sokat segíthetnek.

 – Elfogadnak-e tanúnak vallás iránt közömbös, vagy ateista személyeket? Ha pl. valaki azt mondja, ő nem hisz Istenben, de édesanyám sokat mesélt nekem a szerzetesek bátorságáról, a zsidók menekítéséről, akkor foglalkoznak a tanúvallomásával?

 – Persze, ha jól tudom, II. János Pál perében talán még Jaruzelszki tábornok is tanúskodott.

 – A vértanúk példája túlmutat-e korukon?

 – Igen. A vértanúk mértéken túli életáldozata mindig olyan inspiráló erő volt, amely az életszentség új gyümölcsét teremte meg. Épp a hatvani lázadás kapcsán fogalmazta meg egy asszony, aki akkor 14 éves volt a következőket. A ferences templom előtt állt a tüntető tömegben, és elterjedt a híre, hogy már feléjük tartanak a rohamosztagok. Akkor egyszer csak eszébe jutott Tarzíciusz története, akiről évekkel azelőtt hallott, és aki az ókeresztény korban élete árán védte meg az Oltáriszentséget a meggyalázástól. Átfutott rajta a felismerés: most ő, itt a templom előtt ez a Tarzíciusz, akinek ki kell tartania Jézus mellett.

 – Korunk egyháza eleget beszél-e a vértanúeszményről?

 – Az utóbbi évtizedekben talán nem eleget beszéltünk erről. A mi mostani nagy pápánk és tanítónk viszont az utolsó hónapokban felerősödött vallásüldözés kapcsán mintha újból élesztgetné az egyházban ennek az elhalványuló életeszménynek a felelevenítését.

 – Mi az oka annak, hogy a hét mártír közül hat a hajdani kapisztránus, s egy pedig a volt mariánus provinciából került ki?

 – A mariánus provincia inkább helyi szintű, lelkipásztori munkát végzett, míg a kapisztránus rendtartomány jobban jelen volt a társadalom egészének életében, és emiatt 1950 előtt direktebb módon került szembe a rendszer üldöző gépezetével.

 – Körösztös Krizosztom atya a Délvidéken tudatosan vállalta a vértanúhalált. Tudta, mi vár rá. Elmenekülhetett volna, de nem tette. Ez a ma embere számára érthetetlen viselkedés. Más volt régebben az értékrendszer?  

– Egy papban, aki szereti a rábízottakat, mint szülő a gyermekeit, ma is ennek kell lennie az értékrendszernek, hiszen, ha nem így lenne, akkor béres volna és nem pásztor. Remélni tudom, hogy mindnyájunknak lenne ereje ma is maradni, és ha ez sikerülne, akkor az már az Úristen csodája bennünk.

 – Nagyatádon Hajnal Zénó ferences atyát és a plébánost egy bolgár katona lőtte le. A kommunisták tartottak a papoktól, mert tudták, hogy erős a közösségmegtartó erejük, vagy egyszerűen gyűlölték őket?

 – Ez a bolgár tiszt az ukrán front felderítő csapatához tartozott, akibe feltehetőleg belenevelték, hogy a katolikus papok gonoszak. Érdekes egyébként, hogy amikor néhány nappal később Nagykanizsán elszállásolták ezt a katonát, a Zénó atya mellett kivégzett plébános, Martincsevics Pál rokonainál kapott helyet. Amikor meglátta a család névtábláját és beazonosította a rokoni szálakat, szégyenkezve elköltözött tőlük.

 – Bernát atya és Rafael atya a vészkorszak idején mentette a zsidókat. Az előbbit mégis zsidóellenességgel vádolták ’46-ban. Ez is azt mutatta, hogy mindegy ki mit tett a II. világháború idején, a lényeg, hogy papok voltak?

 – A kommunista diktatúra az első időszakban terrorisztikus brutalitással próbálta szétzúzni az egyháznak azokat a pontjait, amelyeken a társadalommal érintkezett. Ennek a folyamatnak a részeként értelmezhető, hogy Hatvan esetében Rafael atyát ki kellett iktatni. Állítólag elhurcolása után üzemgyűlést is tartottak a konzervgyárban, ahol azt mondták, a papoknál megtaláltuk a hiánycikkeket, amelyekből ők dőzsöltek. Erre az egyik munkás felszólalt, hogy akkor, ha megvan, ami hiánycikk, most osszák ki. Ez nem történt meg. Bernát atya pedig politikai szinten is képviselte a keresztény értékeket. Nem véletlen, hogy mindkettőjük ítéletét Rákosi Mátyás aláírása már előre „hitelesítette”.

 – Ez a processzus inspirációt adhat az egész magyar egyháznak?

 – Reményeink szerint igen. A leendő boldogok példája, közbenjárása bizonyára elvezet bennünket az életszentség mai dimenzióinak felfedezésére és megélésére. Ezzel az egyház által jóváhagyott imádsággal fohászkodunk a boldoggá avatás pozitív kimeneteléért:

„Erős és Igaz Istenünk! Te Bernát szolgád és társai életében csodálatosan kibontakoztattad a kereszt misztériumát, amikor áldozatvállalásuk által a diktatúrák sötétségében is felragyogtattad a hit világosságát.

Kérünk, dicsőítsd meg szolgáidat szent egyházadban, hogy hitvalló életük és vértanúságuk példája ma is bátorító erőforrásunk legyen a szegény és alázatos Krisztus követésében. Aki él és uralkodik, mindörökkön örökké. Ámen.”