vissza a főoldalra

 2011.01.28. 

Amiről Konrád nem beszélt

Talán furcsa ez sokaknak, akik ismerik világnézetemet, politikai elkötelezettségemet, az elmúlt húsz évben közzétett közéleti publicisztikámat, de én magas polcra helyezem Konrád Györgyöt, az írót. A szépírót nem annyira magasra, mint a tanulmányok, esszék, elemzések, társadalmi látleletek szerzőjét. Máig megemelem előtte képzeletbeli kalapomat azért az apró könyvecskéért, amit 1999 nyarán késedelem nélkül megjelentetett a jugoszláviai háború kapcsán. Ennek lapjain szembe ment mindennel, ami akkor hivatalos volt – NATÓ-val, EU-val, a Fehér Ház retorikájával és az aktuális magyar külpolitikával –, hogy kimondhassa az írói igazságokat: ez a háború nem kirobbant, hanem elhatározták; ami történik, végiggondolatlan ballépések sorozata; bár a morálra hivatkozva indították, biztosan nem a morál fog győzni; humanitárius retorikába öltöztetett geopolitikai játszma folyik déli határainknál; nem az érintettek védelme, sokkal inkább valami távolabbi politikai cél mozgat mindent stb. Rég volt mindez, de amit Konrád mondott a háborúról, igaz volt, minek fényes bizonyítéka, hogy még ma is emlékszem rá, idézem és őrzöm a kis könyvet.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Száván meg a Jordánon, némileg Konrád is megöregedett. Talán egy kissé le is csendesült, mindenesetre mostanság azért nem masírozik ennyire szembe a szelekkel. (Kár pedig, ugyanis valójában az a lételeme.)

 Új könyve sem valószínű, hogy olyan sokakat fog megszólítani, mint a dél-szláv háborút bemutató, ugyanis most – immár másodszor – zsidóságáról, és úgy általában a zsidónak levés milyenségéről ír. Mondhatnám, hogy kizárólag zsidók számára ajánlott olvasmány ez a könyv, de nem mondom, mert ha történetesen ezek a zsidók nemcsak zsidók, hanem az én hazám meghatározó politikai, gazdasági, pénzügyi, szellemi irányítói is egyben, keresztényként bár, de némileg érdekelt vagyok természetrajzuk ismeretében.

Itt jegyzem meg, hogy tapasztalatom szerint nem létezik olyan zsidó, aki egy bizonyos életkor betöltése után ne szenvedne zsidóságától. Vagy zavarja, lerázni, felejteni igyekszik azt, mint például Pap Károly vagy Radnóti esetében, vagy erősíteni, karakterisztikussá, kizárólagossá amplifikálni, mint teszi azt az öregedő Konrád, és még rajta kívül sok-sok tízezer hittársa. Megfigyeléseim szerint – persze a kibicnek semmi sem drága – az előbbi csoporthoz tartozók kevésbé eredményesek, mint az utóbbiak. Mindez arra utal, hogy a zsidó létben van valami levehetetlen zsákjelleg. Olvasatomban, új könyve kapcsán ennek érzelmi megéléséről nyilatkozik Konrád is az Élet és Irodalom egyik múlt havi számában.

Az interjúban sok érdekes, zsidókat és nem zsidókat egyként vitára ingerlő kijelentést tesz. Szakít például az évtizedek óta hivatalosan szajkózott kettős identitás eszméjével, merészen állítván – (de ez nem fajelmélet, ugye?) -, hogy aki másmilyen, az másmilyen: „Élvezni is lehet a különbségeket. Szabad a különbségeket észrevenni, szabad megnevezni őket, szabad mulatni rajtuk”, és se a zsidó, se környezete ne akarjon úgy csinálni, mintha nem lenne másmilyen. Aztán jön a hab a tortára: „az asszimiláció élethazugság”, amely még soha sehol nem vált be. Konrád tehát olyan magyar zsidó, aki még elvileg sem akar magyarrá asszimilálódni. Nyilván ő is érzi, hogy van itt azért némi logikai egyenetlenség, ezért saját helyét – és az összes többi zsidó helyét – úgy értelmezi, hogy márpedig ők vendégek: „Legyen tudatában, hogy vendég, és vendégként legyen szerény”. Jó, hogy ezt mondja, mert ha én mondanám egy pökhendi zsidónak, hogy vegye takarékra magát, mert ő itt csak vendég, gyanítom rövid időn belül a bíróság előtt kellene magyarázkodnom szélsőséges nézeteim miatt.

Őszintén megmondom, hogy Erzsébetváros azon részeiben telt el kisebbségi hangulatú életem, melyeket az utóbbi években nagy divat zsidónegyedként emlegetni. Sok-sok zsidót ismerek gyermekkorom óta, de bajban lennék, ha meg kéne neveznem néhány olyat, aki vendégnek tekintette magát a Wesselényi, a Dob vagy a Király utcában. Olyat pedig, aki „vendégként szerény” is lett volna… Nagy kár, hogy Konrád György nem írta meg mindezt előbb, ugyanis tanácsai nyomán lehet, hogy a híres négyes-fogathajtó bajnokok: Rákosi, Gerő, Révai és Farkas elvtársak, netán Aczél György elvtárs, szellemi életünk despotája, Fekete János elvtárs, adósságspirálunk megálmodója, vagy Lukács György elvtárs, a filozófiai élet legfőbb ügyésze talán felfüggeszti tevékenységét, magába száll, és elkezd vendégként, szerényen viselkedni. Vagy talán mégsem?

Ha az ember olvas valamit, akkor óhatatlanul továbbgondolja azt. Én most Konrádot olvasom, őt gondolom tovább. Ha tényleg őszintén úgy látja, hogy az asszimiláció élethazugság, akkor miért állt élére néhány évvel ezelőtt a zámolyi cigányok Strasbourgba utaztatásához, olyan propagandát keltve ezzel, hogy idehaza az ellenséges társadalom nem hagyja asszimilálódni az erre vágyódó, szerencsétlen roma kolóniát, de majd a nyitott Franciaországban minden más lesz. Strasbourgban nem élethazugság az asszimiláció?

Konrád szerint a különféle nemzeteknek nem asszimilálni kell a zsidókat (cigányokat), hanem integrálni. Kár, hogy nem mond többet erről az asszimiláció nélküli integrációról, én ugyanis elég nehezen tudnám modellálni magamban. Az integráció ugyanis kétféleképpen valósulhat meg. Vagy úgy, hogy a befogadó nép mindenben tudomásul veszi a „vendégek” igényeit, és kielégíti azokat, vagy úgy, hogy kölcsönös kompromisszum révén adok is, kapok is. Ez utóbbi viszont már részleges asszimiláció. De mert Konrád ezt élethazugságnak minősíti, ezzel azon igényét is benyújtja, hogy a vendégjog alapján, a vendéglátók részéről, az ő számlájukra valósuljon meg a kívánatos és elvárható integráció.

A 80. életévéhez gyorsvonati sebességgel közeledő Konrád elérkezettnek látja az időt az izraeli állampolgárság felvételére. Nem látom pontosan, hogy miért, de őt olvasva úgy vélem, van ebben valami kései bocsánatkérés amiatt, hogy eddig Magyarországon múlatta az időt. Vendégként, ahelyett, hogy otthon, gazdaként élt volna az övéi között. Ez a tékozló fiú megtérésének (Lukács evangéliuma) klasszikus mai megfelelője. De, ha lehetek őszinte, ott is érzek némi logikai bukfencet, hogy alijázó írónk interjújában borzadva idéződik fel 1944, amikor a magyar joggyakorlat „fajgyalázásnak” minősítette az árja-zsidó házasságot. Végre egyetérthetek Konráddal, ez a – németektől importált – gyakorlat gyalázatos dolog volt, nagy szerencse, hogy csak rövid pályát futott be hazánkban. Csakhogy van egy kérdésem: nem zavaró-e neki, az izraeli állampolgárságért folyamodó magyarnak, hogy választott hazájában már évtizedek óta, a mai napig bezárólag él ez a joggyakorlat? Ugyanis Tel-Avivban, legyen bármilyen hő-fokú a szerelem, garantáltan nem vehetne nőül zsidó férfi keresztény asszonyt. Miért, hogy ez nem kelt borzadályt a világban, vagy ha mégis, hát az már antiszemitizmus a javából? A hatévtizede megszűnt, átmeneti kirekesztő törvény miatt megy el hazájából egy olyan államba, melynek politikai sarokköve a rasszizmus?

Arról is vall, hogy világnézeti és érzelmi zsidósága az a pozíció, ahonnét nézi a világot: „a pozíció, ahonnan a környezetére, a környező világra és a környező kultúrára gondol”. Ez pedig – tudjuk meg néhány mondattal később – nem más, mint a holokauszt. Távol álljon tőlem egy ilyen személyes emlékezéssel kapcsolatosan bármit is okvetetlenkedni, de őt olvasva nem tudom kikerülni a kérdést: ha ma a holokauszt a zsidónak levés alfája és ómegája, mitől volt zsidó a zsidó a holokauszt előtti századokban?

Meglep viszont határozott summázata, amit a holokauszt kapcsán tömören kifejt: „aki nem tettes, az nem tettes”. Tökéletesen osztom ezt a nézetet, és éppen ezért nem értem, hogy miért várja el a zsidó szubkultúra Európa népeitől a bűnbánatot, a rossz lelkiismeretet, az állandó bocsánatkérést, emlékezést, elhatárolódást? (Most a jóvátételekről ne beszéljünk.) Az „aki nem tettes, az nem tettes” egyenes következménye, hogy néhány gerontológiai csodának számító vén nácin kívül, a ma élő német és nem német társadalom: nem bűnös. Ugyanis nem élt, netán kisgyermek volt a nevezett időkben.

Milyen kár, hogy Konrád György ez utóbbi tételének nincsen nagyobb visszhangja Izraelben.

Szőcs Zoltán