|
 2011.07.01.
Aki feladja nemzetiségét, feladja
emberségét is
Pünkösd
hétfőn első alkalommal adta át Schmitt Pál köztársasági
elnök a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetéseket a
Sándor Palotában. Az elismerést azok a személyek vehették át,
akik a kultúra, a sport, a művészet, a vallás, illetve az
oktatás területén kimagasló teljesítményt nyújtottak. Az Érdemérem
büszke tulajdonosa lehetett felvidékiként Ulman István Magyar
Művészetért-díjas fafaragó népművész is, aki a rozsnyói járás
kis falujában, Várhosszúréten él, és a Gömöri Kézművesek
Társulásának alapító tagja. A kitüntetést kiemelkedő művészi,
alkotó munkásságáért, a magyar kézműves kultúra átörökítéséért,
közösségszervező tevékenysége elismeréseként vehette át.
– Gratulálunk a szép elismeréshez! Amikor
ezt a mesterséget– ahogy olvasom 30 évvel ezelőtt– elkezdte
művelni, gondolt-e arra valamikor, hogy Magyarország államfője
kitüntetésben részesítheti?
– Több mint harminc éve annak, mikor először elkezdtem
farigcsálni. Már gyerekként faragtam különböző dolgokat.
Amikor valaki elkezd alkotni, akkor számára „könnyebb a világ”.
Könnyebben elviselhetőbbek a problémák és szebbnek látja a földet.
Gondolom, rajtam kívül, mások sem azért alkotnak, hogy kitüntetéseket
kapjanak, hiszen minden ember génjében benne van a tenni akarás.
Kétségkívül hatalmas megtiszteltetésben volt részem a Sándor-palotában.
S ez a kitüntetés nem csak engem illet, hiszen nem csupán a
fafaragásért kaptam, hanem a közösségi munkáért is. A
fafaragásban is többedmagammal dolgozom, hiszen majd’ másfél
évtizede létrehoztam egy faragó csapatot. Baffi Lajos a társam,
aki egy nagyszerű ember, és hozzám hasonlóan gondolkodik.
Amellett szervezem a kultúrát, amennyire tudom, itt Gömör északkeleti
csücskében, s mellettem dolgozik Várhosszúréten a kulturális
szervezet, a Csemadok. Amint a bevezetőben mondta, mi alapítottuk
meg a Gömöri Kézművesek Társulását. Ennek a társulásnak,
aminek Nagy Gyuri barátom az elnöke, népes tábora van. Működik
itt a Meseszínház, amit egy elismert egyéniség vezet, Badin Ádám.
Ezek a tehetséges és igaz emberek mellettem állnak, s ezért
tudtam éveken keresztül a kultúra szervezéséért is tenni,
szerény képességeim szerint.
– A fafaragás Gömörben mennyire számít különleges
mesterségnek? Híresek voltak a gömöri fafaragók?
– Ahol erdős, fás a terület, ott ősidők óta fafaragással
is foglalkoznak. A régi mesterségek úgy alakultak ki, hogy az
emberek ahhoz a nyersanyaghoz nyúltak, ami éppen a közelükben
volt. Mi itt Gömörben az erdők karéjában élünk,
Krasznahorka vára tőszomszédságában. Itt az emberek a használati
eszközöket, amik a megélhetéshez kellettek, s a fuvarozáshoz,
azokat fából készítették. Emellett nagyon szép díszítményeket
is faragtak, no nem olyan szépeket, mint Erdélyben, ahol híresek
a székely kapuk. De nálunk is megtalálhatók a temetőkben a
kopjafák, a szép, mívesen faragott haranglábak. Gyerekkoromtól
szemmel követtem, csodáltam a régiek munkáját. Még ma is, ha
kezembe veszek egy szépen elkészített régi gereblyét, vagy ökörjármot,
órákig is el tudom nézni, mert tudom értékelni, hogy hajdan
szívből készítette az az ember, aki lent nyugszik már a föld
alatt…Ezek kézzel, s nem géppel készített eszközök.
Ezekhez nem csak erő és tudás, hanem lélek is kell, még akkor
is, ha nem világhírű művek ezek. S én megpróbáltam erre
alapozva, az emberekhez közel vinni ezt a mesterséget, s ezért
is hoztam létre ezt a csapatot. Építettünk sok szép dolgot,
így templombelsőket. Nagyon büszke vagyok a füleki református
új kistemplomra, aminek a belső részét mi terveztük és építettük.
Szepsi mindkét templomában dolgoztunk és készítettünk egy
kis munkát a Vatikánba is, mikor Rozsnyón járt a pápa, átadtuk
ajándékunkat.
– Két társával, a krasznahorkaváraljai
Baffi Lajossal és a várhosszúréti Nagy Györggyel készítette
a krasznahorkaváraljai millecentenáriumi emlékművet, a szepsi
református templom szószékét, és a magyarországi ibrányi
millecentenáriumi emlékművet.
– Mi mind elkötelezettjei vagyunk annak a nemzetnek, amiből
sarjadunk. Sok katonai emlékművet is készítettünk. Itt Várhosszúréten
130 magyar katona nyugszik, s mindjárt a rendszerváltás után készítettünk
emlékükre egy katonatemetőt több fejfából. Ezt nem pénzért,
s nem is művészi kivagyiságból tettük. Nem azért, hogy
valamikor kitüntetést kapjunk. Oda is írtuk: ezt hálából,
tiszteletből és becsületből készítettük. Sokszor ezeket a
magyar emlékműveket nem csak ki kellett faragni, hanem el is
kellett érni, hogy felállíthassák. Emlékszem: zászlókkal őriztük
a krasznahorkai emlékművet is, még Meciar miniszterelnöksége
alatt.
– Meg akarták rongálni egyesek?
– Attól féltünk, hogy eltávolítják, mert erre felhívás
is volt…1996-ban kiálltunk az emlékmű mellett.
– Mondta: gyerekkorától farigcsált, de mióta
űzi ezt a mesterséget foglalkozásszerűen?
– Már a rendszerváltás előtt is szerveztünk népi táborokat
a Csemadok berkein belül. Utána egy bányászoltár másolatára
kaptam felkérést, majd terepfigurákat mintáztam. Mivel érdekelt
a magyar történelem, az Árpád-házi királyokat és Kossuth
Lajost is megfaragtam. Amikor beköszöntött a rendszerváltás,
magyar könyvesboltot nyitottam Rozsnyón. Ebben a boltban értékesítettem
a szobraimat. Majd együtt kezdtünk dolgozni Baffi Lajossal.
– Várhosszúréten a buszmegálló, a tájékoztató
táblák, kerítések, dicsérik keze munkáját.
– Nem csak az enyémet. Itt Gömörben szinte minden
faluban állítottunk valamilyen emlékművet. Várhosszúréten
felépítettük a Kézművesházat, amire szintén büszkék
vagyunk. Ez a székhelye a gömöri kézműveseknek. Felkaroljuk a
történelmi Gömör területén élő kézműveseket. Évente összejárunk,
ez évben is megtartjuk július 22-23-án a kézművesvásárt,
ahol a társulásunk tagjai árulják portékáikat. Kísérő
programokat is szervezünk; fellépnek a környék népzenészei
és énekes-csoportjai. Ez a szép összejövetel is erősíti a
felvidéki magyarságban a megmaradás hitét.
– Gömörországban magyarok, szlovákok,
cigányok együttesen élnek. A kézműves társulásban is megtalálható
mindhárom népcsoport tagja?
– A hét alapító mind magyar, de nem zártunk ki más
nemzetiséget. Ahogy ön is említette: Gömörben több nép
lakott együtt, régebben még németek is, akiket a háború után
sajnos elhurcoltak. Csak szórványokban találhatók meg. A mi társulásunknak
szlovák és cigány tagjai is vannak, az utóbbiak pl. kolompkészítők.
A szlovákok jól érzik magukat nálunk, hiszen a mesterségek ünnepe
másról szól, mint a politikáról. Itt kell élnünk Gömörben,
s mi nem gondolkodhatunk másban. Itt kéne közösen együtt élnünk
tisztességben, emberségben, de nem szabad feladni a magyarságunkat.
Aki feladja a saját nemzetiségét és hitét, az az emberségét
is feladja. Nem lehet úgy élni, hogy másokon uralkodunk. Örülök,
hogy szívesen jönnek hozzánk szlovákok, és ők értik is a
nyelvünket. Megpróbáljuk megismerni egymás kultúráját.
Azokkal a szlovákokkal nincs is baj, akik a nyelvhatáron élnek.
Ők ismernek minket, tudják, nem kell tőlünk tartani. Azok a
szlovákok acsarkodnak, akik tán magyarokkal nem is találkoztak.
S az is igaz, vannak olyan magyarok, akik csupán a mellüket
verik, de azt mondom, hogy a magyarságot munkával, tisztességes
munkával kell erősíteni.
– Önről azt olvastam: kemény szavú
ember, mindig megmondja kertelés nélkül a valóst, amit érez,
de nemzeti hovatartozását inkább alkotásaiban mondja el. Akkor
ez a jellemzés valóban találó.
– A szlovákok is tudják rólam, kemény ember vagyok,
felírom azt, amit gondolok az alkotásaimra, s mindig kiállok a
magyarság mellett. Ettől függetlenül sok szlovák barátom
van. Természetesen ők is hasonlóan gondolkodnak, és nem gyűlölnek
valakit csak azért, mert magyar. Ahogy én sem ítélek el senkit
származása miatt, hanem a minőséget nézem. Az a célunk, hogy
a kézművességen keresztül is ápoljuk a magyar kultúrát.
Kilencven évvel ezelőtt a Szent István által elültetett fát
kivágták, letörték ágait, de a gyökereket nem sikerült
kipusztítani. A gyökerek elérnek Gömörig, Husztig, Csíkszenkirályig
– ahol most voltam a búcsún és vittem ajándékba egy Szent
István-plasztikát – és szerte a Kárpát-medencében. A kézművesség
azért is fontos, hogy az ősi jeleket megőrizzük. Szintén
fontos, hogy együtt dolgozzunk, közösségben éljünk. Mert magányos
farkasként lehet élni, de nincs sok haszna. Annak meg nagyon örülök,
hogy sok fiatal érdeklődik a kézművesség iránt. Tehát van
kikre hagyni a mesterséget. A folytatás reményteli, persze a
lemorzsolódás bánt. Bánt, hogy magyar szülők már nálunk is
szlovák nyelvű iskolába íratják gyerekeiket. 1948-tól működik
a magyar iskola, igaz, nem jár oda még 15 gyerek sem. Nagy áldozattal,
de fenntartjuk ezt az iskolát. Ez számunkra egy küldetés. Itt
élünk a nyelvhatáron évszázadok óta, s jelképesen szólva a
magyar kenyérnek mi vagyunk a héja, ami véd a kiszáradástól.
Ha mi elveszünk, akkor a kenyeret megtámadja a penész, és a
romlottság eléri Budapestet is.
Medveczky Attila
|
