Függetlenség

2011.07.01.

Medveczky Ádám történetei

Ki akarták rúgatni, mert kiállt a MIÉP mellett

Vass István Zoltán: A műsor vendégei esetében majd’ mindig oly csomópontot keresünk, ami valamilyen módon kapcsolódik az élet nagy történéseihez. Az ön életében voltak ilyen csomópontok?

Medveczky Ádám: A legnagyobb csomópont, ami életem meghatározója, az ’56-os forradalom és szabadságharc. Meghatározta nemzeti identitásomat, aminek csírája akkor már bennem élt.

– Van-e még ezen kívül?

– Van, de ez a leglényegesebb. A történelem a család életét is végigkísérte. Trianon után erdélyi származású édesanyám fölköltözött, idejárt a Zeneakadémiára. Édesapám ügyvéd volt, az ő szülei lévaiak. A Medveczky híres felvidéki nemzetség, az Árva megyei Medvecéről származnak. Ezen a településen élők nagy része mára elszlovákosodott. Édesanyám idősebb bátyja, Érsek Elemér, az I. világháborúban orosz hadifogolyként maradt kint, sokáig leveleztünk vele, aztán eltűnt a nagy szibériai pusztaságban; megszakadt vele a kapcsolat. Édesapám, dr. Medveczky Tibor, miután Pest „felszabadult”, 1945 februárjában, malenkij robotban vesztette életét.

– Menjünk sorjában. Ami személyes, kétségtelenül 1956. Akkor még serdülő gyerek lehetett.

– Tizenöt éves voltam, a Madách Gimnáziumba jártam. Már akkor hazafiasan gondolkodtam, de akkor a nemzeti érzés kimerült abban, hogy a sporteseményeken duplán örültünk annak, amikor a szovjet válogatottat legyőztünk, vagy megvertük. 1956-ban volt is erre több példa. Megvertük a szovjet kosárlabda-válogatottat a Népstadionban, majd kint a focicsapat megverte a Szovjetunió válogatottját 2:1-re, ha jól emlékszem. Nagyon szerettem a sportot és rendkívül nemzeti érzelmű voltam akkor is. Ezek a napok, amelyek október 23-án kezdődtek, felejthetetlenek voltak.

– Egy kisfiú, egy kamaszgyerek hogy tudott ennek részese lenni?

– A Madách Gimnáziumban ez meg volt szervezve. Egy fiatalember járta körbe az osztályokat, és mondta, hogy délután tüntetés lesz, szimpátiatüntetés a lengyelek mellett és az orosz tárgy fakultatívvá tételéért.

– És a 15 éves Medveczky tudta, hogy mi ez, és mi a tétje?

– Igen, otthon „be voltunk oltva”. Hittanra is jártunk, ami abban az időben nagyon veszélyes volt, de édesanyám nem törődött vele. A haza és a hit, ezzel voltunk körülvéve anélkül, hogy ezzel fölvágnánk, vagy hencegnénk, vagy ennek nagy-nagy patetikus kifejezését használnánk. Tudtam a politikai függőség, a katonai megszállás tényét, s azt is, hogy van magyar urán, de nem nekünk.

– Ez azt jelentette, hogy körüljárt az iskolatársa az osztályokban: lesz egy tüntetés.

– Igen, így volt. Hallani lehetett az egyre fokozódó jelszavakat: „ruszkik, haza!”, „Magyar urán, magyar kincs, ehhez másnak joga nincs!” „Éljen Gomulka! Nagy Imrét a kormányba!”

– Alig akart hazamenni?

– Én akkoriban precíz tanuló voltam, aki elhatározza, hogy ha van lecke, azt el kell készíteni. Fél 8-kor eszembe jutott, hogy még nincs kész a fizikaleckém, ezért hazamentem. Lehet, hogy veszélyesebb körülmények közé kerültem volna, az aktív résztvevők közé sodródtam volna.

– Van kinek elmesélnie ezt? A saját ’56-os élményeit?

– Direkt nem. Ha szóba kerül, akkor igen; a gyermekeimnek, akik velem hasonlóan gondolkodnak, mindenképpen. A nagy pátoszt nem szeretik az emberek, vigyázni kell, hogy az ember erről hogyan beszél. Tényeket kell mondani, és ez az érzületet majd kiváltja bennük. Ez olyan, mint az előadóművészet. Ha az ember eleve zokogva ad elő egy tragédiát, vagy zokogva vezényel, akkor az nem olyan hatásos, mintha úgy adná elő, hogy a kívánt hatást érje el.

– Tehát a közönség zokogjon, ne ő.

– Pontosan. Mindenki ezt mondja, Nádasdy Kálmán rendezőtől kezdve; fiam, a közönséget kell meghatni, nem saját magadat. Ezért nehéz mesterség a miénk.

– A november 4-ét hol élte meg, Budapesten?

– Igen, ez szörnyű nap volt, utána hetekig nem tértem magamhoz. A Damjanich utcában laktunk, le kellett mennünk a pincébe, a Keletinél leadott lövések átrepültek a házak fölött, s a közelben csapódtak le. Hallgattuk a rádiót, próbáltunk erőt meríteni mindenből, el tudtuk foglalni magunkat, kártyáztunk a gyerekekkel, Fekete Pétereztünk, ez pszichés menekülés volt. Akkor szoktam rá véglegesen a cigarettázásra, pedig irtó veszélyes volt a szén meg a fa közelében a sarokban stikában bagózni, de valahogy kerestem a kiutat. Szörnyű idők voltak, emlékszem, hogy november 9-én fiatal harcosokat bújtattak a házban, és senki sem jelentette fel azt, aki befogadta a forradalmárokat.

– Akkoriban például a családja is részese volt annak az elképzelésnek, hogy majd a Nyugat segít?

– Nem. Senki nem tételezte fel róluk. Én arra gondoltam: a Nyugatnak megvan a maga baja, nem akar egy újabb világháborút, ezért közömbösen tekint ránk. Noha csodálatos versek születtek, Camus versei és a nyugati értelmiség reagálása fantasztikus volt. Ezek persze mind a ’90-es években derültek ki…

– És ezt egy 15 éves gyerek felfogta?

– Annyit tudtam, hogy minden ellenségeskedés dacára valahogy egyensúlyba kell tartani a világot, és inkább odadobják koncként Magyarországot. Furcsa, ha belegondolok, utoljára politikai viccek akkor keletkeztek, pl. : lakását ingyen leválasztja Szerov generális.

– Akasztófahumor volt ez. Akkor gondolta volna, akár a család, akár a 15 éves Medveczky, hogy hány évet kell várni arra, hogy vér nélkül kiszabaduljunk a szovjet medve ölelő szorításából?

– Megmondom őszintén, nem is reméltem. Egyedül nevelőapám, Katona Lajos operaénekes mondta a sógoromnak, aki október 23-án született: ne félj, Jánoskám, lesz még a te születésnapod nemzeti ünnep.

– Karnagy úr, ha azt mondta az ember, nem éljük meg a rendszer végét, az bizonyos fokig felmentést adott volna sok olyan kompromisszumra, amit sokan meg is tettek. Maga nem hajlott arra, hogy beálljon a sorba?

– Soha!

– Miért?

– Az embert ne változtassa meg környezete, hanem legyen olyan erős, megváltoztatja a környezetét. Én 1957-ben, mikor megalakult a KISZ, végzős gimnazista voltam. Bejött ősszel az egyik tanár, aki pártvezető is volt, hogy gyerekek, megalakult a KISZ, gondoljatok a felvételitekre, lépjetek be, ajánlom mindenkinek. Erre természetesen mindenki egyből belépett egész osztályból, de én nem! Egyszerűen nem tudtam volna tükörbe nézni. Lehet, hogy ez öndicséretnek vagy fellengzősnek tűnik. Én, aki még a Madách Gimnáziumban ’57 tavaszán a társaimmal együtt gyászszalagot osztogattunk november 4. három hónapos évfordulóján, és még égettük a csillagokat is, hogyan is lehetnék KISZ-tag? Ezek nem voltak veszélytelen akciók, a rendőrség többször is „meglátogatta” a Madách Gimnáziumot. Édesanyám nem is volt akkor Magyarországon, Kínában volt a Honvéd Művészegyüttessel. Pont ott turnéztak, szeptemberben utaztak el és karácsonykor jöttek vissza az üszkös Budapestre, ahogy Márai jelzi versében. Szegény nagyon izgult értünk, mert valós hírek nem érkeztek. Nos, a padtársam meggyőződéses KISZ-titkár volt, annyira, hogy az első adandó alkalommal kiment külföldre és most valahol Svédországban él. Ő viszont elismert: gratulálok, haver, végre egy őszinte ember az osztályban.

– Jöttek az úgynevezett lágy diktatúra évei, az ember hajlamos azt mondani, talán én is, hogy az Állami Operaház, a zenészvilág egy zárt közösség, nem is kell különösebben politikai elkötelezettség, minden megy a maga útján. Azt hiszem, ez egy illúzió.

– Igen, az. Művészileg meg voltam becsülve, akár az ÁHZ tagjaként, akár az Operaház korrepetitoraként, később karmestereként. Igazából anyagi, egzisztenciális problémáink nem voltak, de nem tudtunk semmiről. 1962-ben muzsikusként jártam a külföldet, és fogalmam sem volt arról, hogy végeznek ki forradalmárokat. A Kádár-korszaknak talán a legnagyobb bűne az a vasfüggöny, amivel a valóságtól teljesen elzárták az embereket. Nem tudtunk a kölcsönfelvételekről, az alkukról. Kivételezettnek éreztük magunkat. Amikor kiderült, hogy odáig vitték a játszmát, hogy be kellett dobni a törülközőt, akkor megrendeztek egy rendszerváltást. Nincs tovább, itt a vége, nekik ennyire tellett. Úgy adták át a hatalmat, hogy a vezérek az ő embereik maradjanak.

– Soha egy percig nem merült föl magában, akár az Operaházon belül, akár a művészvilágon belül, hogy sokan vannak beépített emberek?

– Hogyne, sokan voltak, még a Madách Gimnáziumban is. Kiderült, hogy ki volt az a tanár, aki értesítette a rendőrséget, amikor zavargások voltak. Az Operában is voltak a megfelelő helyeken, akár a büfében, a portán, ahol az ember nem is gondolná. Szépen, barátságosan elbeszélgetnek az emberekkel, és röviddel ezután a Belügyben az osztályvezetők mindent tudtak.

– Azt mondta, hogy járt külföldön, turnéztak, de soha egyetlen percig nem érezte azt, hogy a vallásos Medveczky, aki nem volt KISZ-tag, aki az Operában sem nyüzsög különösebben az elvtársak körül, hogy kicsit háttérben van?

– Nem, soha nem élt bennem kisebbrendűségi érzés.

– Lehetett volna?

– Akkor nem volt rá ok. A kollégák nagyon szerettek, tudták, hogy hova tartozom, de a zenészek, ha politikailag más véleményen is voltak, valahogy összetartoztak. A művészet szelleme az emberben lévő rosszat a zene kordában tartja.

– Jó, de az ég szerelmére, ez a pálya tele van hiú emberekkel. Ne akarja nekem azt mondani, hogy nem volt arra példa adott esetben – csak most nem vallja be -, hogy tudja: maga dirigálhatta volna az adott operát, de nem magának osztották ki.

– Erről így nem tudok, de tény, hogy amikor a ’90-es évek közepén a Magyar Igazság és Élet Pártja szimpatizánsa lettem, s nyilvánosan ki is álltam a MIÉP mellett, a büfében egyesek hangosan fasisztának tituláltak, s mondták, engem ki kell rúgni.

– Azt akarja mondani, hogy amit megúszott ’56-tól 90-ig, azt 90 után…

– …már nem tudtam. Amikor képviselőjelölt lettem, az egyik kritikus, aki ott lakik a kerületemben, és megkapta a szórólapot, azóta nem köszön nekem, másrészt olyan kritikát ír, hogy „megnézhetem” magam. De ez nem érdekes, hanem az, hogy baloldali kollegák védtek meg a szélsőséges liberális támadásoktól.

– Hihetetlen.

– Kovács János és Szinetár Miklós nevét emelném ki. Gáláns és jó művészek, azt mondták: hagyjátok már békén a Medveczkyt. Tőlük kaptam örökös tagságot, ők terjesztettek föl több díjra is.

– Az a benyomásom, hogy nagyon felemásnak találja az egész rendszerváltást.

– Igen. Egyrészt örülök, hogy kimentek a megszálló csapatok, de a katonai függőség helyére lépett egy rendkívüli gazdasági -és pénzfüggés a nyugati bankvilágtól. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb vagy a jobb.

– Az egyik leplezetlen, a másik leplezett.

– Igen, el lehet egy országot foglalni tankokkal, és el lehet az IMF vagy akármilyen tőkével vagy kölcsönökkel, kamatokkal, hitelekkel lehetetleníteni. Alig van magyar kézen valami. Az épületeink ott rohadnak, azért, mert játszanak velük. Ott az Operával szemben lévő Balettintézet épülete. Megvette egy amerikai–izraeli szállodacég, de nem csináltak vele semmit. Majd 6 év után továbbadták háromszoros áron. Szóval erre kellett, hogy üzleteljenek, hogy hasznot hozzanak egy ingatlanból. Most nagy a hallgatás és csönd van a Liszt Ferenc téren, a Zeneakadémián, egy kalapácsütést sem hallok, nagyon félek, hogy mi lesz az épület sorsa.

– Amennyire én tudom, felújítják.

– Remélem. De még nem történt semmi.

– Utánaszimatolt?

– Kialakult bennem egy gyakorlati veszélyérzet ilyen esetekben.

– Megint csak azt tudom mondani, hogy menekülés a zene. Menekülés az, hogy este odaáll, kezébe veszi a pálcát. De ha már a zenénél tartunk, volt-e valaha arra példa, hogy a kettő összekapcsolódik? Mondok egy példát. Azt mondják, hogy amikor a Nabuccót bemutatták, talán Milánóban, a közönség együtt énekelte a szabadság- kórust. Valami hasonlót valaha is érzett?

– Óhatatlanul, amikor az egyik legelső október 23-ai koncerten az Egmont-nyitányt vezényeltem, akkor visszatértek a személyes élmények, hiszen ez a mű jelképe a forradalomnak. Amikor szegény édesanyám haldoklott, pont vezényelnem kellett, pont a zümmögő kórust, a Pillangókisasszonyt dirigáltam. Azóta, ha ezt meghallom, azt jelzi, hogy édesanyám „eltávolodik”. De nem szabad az előadónak túl érzelmesnek látszania. Erdélyi Miklós karnagytól tanultam: a művészethez forró szív, de hideg fej szükséges. Hogyha az embert elkapja a hév és intellektuális kontroll nélkül, szertelenül, az érzéseinek engedve, csapkod és fogalmaz, mond valamit, abból semmi jó nem származik.

–Azért maga elég emblematikus figura ahhoz, hogy akár egyik, akár a másik oldal magához édesgesse. Megpróbálták?

– Nem. Annyira korán letettem a voksot, a ’90-es évek közepén. Amikor a MIÉP népszerűsége csökkenni kezdett, voltak, akik megkérdezték tőlem, nem akarok-e más párthoz csatlakozni. Konkrétan a Jobbikból kerestek meg. Kétségtelen, hogy megkeresnek mostanában művészeti csoportok is, de én a magam útját szeretem járni.

– Járja is, köszönöm szépen, hogy eljött.

(Az interjú a Lánchídrádióban 2011. június 15-én Történetem – történelem c. műsorban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)