|
 2011.07.08.
(Karinthy) Cini az „életmentő”
Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója:
– Hat év korkülönbség volt közöttünk, én még gyerek
voltam, ő meg „nagyfiú”, úgyhogy hallgattam az okosságaira
az uszodában. Karinthy Cini egy ideig pólózott a Fradiban, erről
szól a Ferencvárosi szív című novellája, szerette a napfényt,
a vizet, a sportolók közösségét. Arra nem emlékszem, hogyan
lett befutott szépíró létére a vízilabda-szakosztály elnöke,
de én értem nagyon sokat tett ebben a pozícióban, mondhatnám
úgy is, „életet mentett”. 1956-ban Melbourne-ben, az olimpián
a magyar küldöttség Forradalmi Bizottságának elnöke voltam,
és csak 1958-ban tértem haza, amiért két év eltiltást kaptam
és csak segédmunkát végezhettem. Miután az eltiltás letelt,
megmondták, hogy a Fradit kivéve, bárhová igazolhatok játszani,
azonban egyik csapat sem akart befogadni.
Már-már úgy nézett,
ki, hogy egy másodosztályú csapatnál, a Csepel Autónál
leigazolnak, amikor a Kárpáti Gyuri odajött hozzám és megkérdezte,
hogy nem mennék-e el a FTC-be. Boldogan mentem volna, de nem
mertem. Ezt tudomására hozta Cininek, aki a kapcsolatai révén
kijárta, hogy a zöld-fehéreknél folytathassam a vízilabdát.
Csodálatos évek következtek, zsinórban nyertünk három
bajnokságot, majd a válogatottal harmadszor is megnyertük az
olimpiát Tokióban. Rengeteg külföldi tornán vettünk részt,
ahová ő is elkísért minket, napirenden voltak a tréfák, a hülyéskedések,
a froclizások, amelyekben Cini mindig élen járt, de ha vele
szemben követtünk el valamit, akkor halálosan megsértődött.
Egy ideig hozzánk sem szólt, de ez csak addig tartott, míg ki
nem találta, hogyan áll bosszút rajtunk, és minden kezdődött
elölről. Ha mondjuk passzolgatás közben elrontottam egy lövést,
Cini azonnal vette a lapot és megjegyezte: „Nem értem minek
forszírozod még a játékot, Suta. Látod ez az én pályám előnye.
Te már tíz évvel ezelőtt is öreg center voltál, én meg tíz
év múlva is fiatal író leszek.” Mire én: „Ezt ismerem, ez
apuka szövege. Hiába, az öreg Karinthy világklasszis volt. Örök
kár, hogy az írói tehetség nem örökölhető.” „Tegnap végignéztem
a Kossuth-díjasok névsorát – mondta erre Cini. – Érdekes,
svédcsavarért még egyet sem adtak...” És ez a dialógus így
folytatódott még ki tudja meddig. Egyszer Strassburgban arra
lettünk figyelmesek, hogy a kávéház teraszán Cini tárgyal
egy professzor kinézetű, kopaszodó, szemüveges férfival. Erre
Kárpáti Gyuri gyorsan elkérte a társaságunkban lévő egyik lánytól
a kendőjét, felkötötte a fejére, a száját pedig kirúzsozta,
aztán odasettenkedett Cinihez és megcsókolta, majd riszáló csípővel,
integetve magukra hagyta őket. Cini a vacsoránál megvetően
jegyezte meg: „Magukkal nem tárgyalok, azzal a kis gazemberrel
pedig megszakítottam minden diplomáciai kap-csolatot.” A temetésén
a vízilabdázók nevében én búcsúztattam. Hatalmas szívű,
derűs, mókamesterként, szeretetre méltó emberként gondolok rá
vissza.
B.L.
|
