vissza a főoldalra

 2011.07.15. 

Ady Endre sámándobja

Bayer Zsolt esszékönyvet írt az ős Kajánról

Az ős Kaján. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Bayer Zsolt esszékönyve, melyhez Csurka István írt előszót Sámándob címmel. Való igaz, hogy aki hozzáfog a könyv olvasásához, idővel maga is úgy fogja hallani, mintha az időtlen távolban valaki szüntelenül dobolna ezen az ősi, misztikus hangszeren. S „akinek van füle a hallásra”, az hamar szellemi otthonra lel mind Ady Endre, mind Bayer Zsolt gondolatvilágában. Ennek éppen itt az ideje, hiszen, mint Csurka István írja: „Az ős Kaján, a vers, Ady sorsa a csucsai restiből taligán hazatolásokig és az őt kisajátító, elrabló zsidósággal vívott küzdelemig és alulmaradásig mint téma, itt feküdt a magyar irodalom asztalán. De senki sem mert hozzáérni. Faji arcunk és faji mivoltunk kérdését felvetni, visszaálmodni magunkat a sámándobig, ma halálosan bátor, veszélyes témaválasztás. És egy negyedrészben magyarnak kellett nekiveselkednie. A politikai korrektség diktatúrájában egy ilyen nyers sorskérdésben nem diplomatáskodni, nem egyensúlyozgatni, hanem megfesteni faji arcunk rútságát és egyszerre csodálatos szépségét – belevágni a közepébe – heroikus vállalkozás.” A szerzővel új könyvéről beszélgettünk.

 – Akik ismerik korábbi esszéit vagy nézik műsorát a televízióban, azok eddig úgy tudhatták, hogy Bayer Zsolt szubjektív irodalmi sikerlistáján Szerb Antal az első számú kedvenc. Most mégis Ady Endre Az ős Kaján című versének szentel egy könyvméretű esszét. Miért?

 – Az észrevétel helyes, de ellentmondásra nem utal, hiszen ha próza, akkor valóban Szerb Antal, Krúdy Gyula és Mikszáth Kálmán áll az első helyen, viszont, ha költészetről van szó, akkor Ady Endre és József Attila a két kedvencem. Ha lesz kitartásom hozzá, akkor szeretnék majd írni egy hasonló esszét József Attila Eszmélet című verséről, amelyet Csurka István kifejezésével élve ugyanolyan „roppant bruttóregisztertonnás versnek” tartok a magyar irodalomban, mint Az ős Kajánt. Ady számomra úgy, ahogy van, a bölcsőtől a koporsóig egy csoda, egy megfejthetetlen titok, egy táltosfiú. Az életművén belül Az ős Kaján egy kiemelkedő,  megoldhatatlan szimbólum. Az, hogy engem ilyesféle rejtélyek megoldása foglalkoztat, illetve az, hogy szeretem a költészetet, a gimnáziumi magyar tanárunknak, Czine Erzsébetnek köszönhető. Rögtön az első órán bejött és elmondta nekünk Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versét. Ez volt az ő belépője. Amit a magyar irodalomról tudok, azt tőle tudom, a későbbi magyar-történelem szak az ELTE Bölcsészettudományi Karán már nem jelentett annyit, mint az ő órái. Az ős Kaján, az Eszmélet, vagy Illyés Gyulának a Koszorúja a gimnáziumi években váltak a kedvenceimmé. Adyt nem véletlenül nevezem táltos fiúnak, a hivatalos értelmezések ugyanis mindent elkövetnek, hogy korának legdivatosabb nyugatos költőjének tüntessék fel. Úgy állítják be, mintha csak azzal lenne elfoglalva, hogy „a kompország hajóját” kikösse a nyugati partokra. Ha akarnám, én is le tudnám ezt vezetni az életművéből. Kiolvasható belőle ez is, rendben van. Csakhogy miért nem beszélünk soha a másik feléről, arról, amikor arcát keletnek fordítja, a távoli és elfeledett puszták irányába, ahonnét a magyarság a Kárpát-medencébe érkezett. Ady életművében a keleti puszták ábrázolásának, illetve a táltos mítosznak a legnagyobb költeménye Az ős Kaján.

 – Könyvének borítóján azt is olvashatjuk, hogy verselemzés. Mikor ezt megláttam, eszembe jutottak az egykori iskolai magyarórák. Nekem sajnos a gimnáziumban nem volt olyan jó tanárom, mint Önnek. Csak azt volt szabad gondolnunk egy versről, többek között Az ős Kajánról is, amit előtte lediktáltak a spirál füzetbe. Ez a verselemzés azonban szerencsére teljesen más, nemcsak olvasmányos, szenvedélyes és őszinte, hanem tükröt is tart az olvasó elé, rámutat az elmúlt ezer évünk pokolköreire, melyek sok tekintetben a költő személyes pokolkörei is voltak.

 – A verselemzést amolyan fricskának szántam, persze hogy esszéről van szó, nem holmi szájbarágós okoskodásról. Akkor lennék a legboldogabb, ha az olvasó venné a bátorságot és továbbgondolná mindazt, amit én a tizenhét versszak kapcsán leírok. Ebben a versben valóban benne van az elmúlt ezer év, az összes tragédiánk, minden csodánk, az elhagyatottságunk, a magányosságunk és én éppen azt próbáltam valahogy nyomon követni, az általam segítségül hívott szerzők Németh László, Szerb Antal, Babits Mihály, Szabó Dezső és mások véleményét felidézve, hogy mi mindent veszítettünk el lelkiekben és más tekintetben Szent István királysága óta. Nyertünk egy hazát Európában, melyben úgy, ahogy megmaradtunk, s már az is csoda, ha még itt vagyunk. Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra. Szoktak is így jellemezni bennünket. Van rá okunk. De ha úgy tetszik, a mögöttünk hagyott ezer év sikertörténet is lehetne. Az ugyanis happy end, hogy minden borzalom ellenére mégis megmaradtunk. Ezért a megmaradásért azonban nagy árat fizettünk, nagyon sok mindent el kellett tüntetni ennek a nemzetnek a lelkéből. Az ős Kaján című vers szerintem erről szól.

 – Hogyan lehetséges az, hogy Ady Endre nyilvánvaló zsenialitása ellenére úgy tett, mintha nem venné észre milyen gazdasági fellendülés következett be Magyarországon a Millennium idején? Tud arra magyarázatot, hogy miért mindig csak az elmaradottságot kérte számon az ország vezetőin, holott néha eredményekre is rámutathatott volna?

 – Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat, és nem tudok elfogadható választ adni rá. Fel nem foghatom, miként tarthatta az ország első számú közellenségének azt a Tisza Istvánt, aki számos esetben egzisztenciálisan támogatta. Előfordult, hogy készpénzzel járult hozzá a párizsi útjához, amit Ady hihetetlen és visszafordíthatatlan cinikus gúnnyal írt meg, „vad, geszti bolondnak” titulálta a miniszterelnököt. Túl olcsó megoldás lenne ezt azzal magyarázni, hogy nyilván Hatvany Lajos báró körének kívánt megfelelni. Nem vásárolták meg, nem volt bértollnoka senkinek. Ugyanakkor észre kellett vennie azt is, hogy az Osvát Ernő és Ignotus szellemiségű kritikusok már akkor megmondhatták; ki mehet fel a parnasszusra, kiből lesz ebben az országban ünnepelt és ismert szerző és kiből nem. Mint minden alkotó, Ady is vágyott a sikerre és nyilvánosságra is, nemcsak a pénzre. Hatalmas parabolákat írt a pénz világáról, „megöl a disznófejű Nagyúr”. Hiú férfi volt, imádta, ha dicsérték, zseniális művészként pedig hamar felfogta, hogy mivel lehet betörni az irodalmi élet centrumába. Látta a régmúltnak, valamint saját korának számos tragikus vonását, önellentmondását, amely egyébként a mába ér. Nem tudta nem észrevenni a folyamatos pusztulást, amelyen ez a nemzet időről-időre keresztülmegy, monomániássá vált és ez hályogot növesztett a szemére. Egész Európa megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a dualizmus korától kezdve az első világháború kitöréséig Magyarország milyen fejlődésen ment keresztül. Ehhez képest Ady Endre csak a nyomort, a tahóságot, a nihilt írja le. Ellenpéldaként pedig Párizst emlegeti, ami egyfelől érthető, hiszen egy Érmindszentről származó, egy pártiumi, lecsúszott, nehéz sorsú, parasztfiúnak valóban csodálatos élményt jelenthetett találkozni a francia szellemiséggel. Ugyanakkor érett fővel afelől sem lehetett kétsége, hogy számára csakis „a magyar ugar” lehet az ígéret földje, mert az anyanyelvétől megfosztva nem válhat azzá, akivé lennie kell. De ebből az ellentmondásból sem következik az, hogy Ady mélységesen megvetette az uralkodó osztályt, ami nyilvánvaló igazságtalanságot és zsákutcát jelentett. Ilyen kérdések és válaszok viaskodnak bennem, akárhányszor eszembe jut ez a dilemma Ady „vaksága” kapcsán.

 – Érdekes gondolatai vannak Ady Endre szerelmi lírájáról, miközben a nők, mindenekelőtt Léda ábrázolását összehasonlítja Krúdy Gyula módszerével, aki egészen más színeket alkalmazott, amikor kedveseit prózájában megörökítette.

 – Krúdy Gyulánál a nő nem transzcendens, Szindbád szerelmei teljesen valóságos alakokként lépnek elő az író emlékezetéből. Nála a nő a férfi életének egyetlen értelme. Ady Endrénél ez egészen másképpen jelenik meg. Számára a nő természetfeletti lény. Holott a testi szerelem poklait járja végig, a vérbaj viszi el, elég, ha nem gondolunk másra, mint a Mihályi Rozália csókja című novellára, és mégis képes a szennyből és a bordélyból úgy tekinteni a másik nemre, mint a transzcendencia majdnem kizárólagos hordozójára. Ebben a tekintetben Villon és Baudelaire társa.

 – Ady alakja, az ős Kaján szimbóluma és az a bizonyos képzeletbeli sámándob számadásra is késztette. Az egyik fejezetben arról vall, hogy miért nem tud máshol élni, mint Magyarországon.

 – Ezzel előbb-utóbb szembe kellett néznem, a magam számára is szerettem volna megmagyarázni ezt a furcsa, átkozott és áldott szerelmet, amit a hazám iránt érzek. Miért is vagyok én most itt? Semmi sem predesztinált erre, hogy itt legyek. Svábok vagyunk. Mindenki könyörgött, hogy menjek el, generációról-generációra természetes volt, hogy disszidáljunk, ha már egyszer negyvenhatban elzavartak mindenkit és a család NSZK-ban él. Ma már sokan nem is értik, mit akarok mondani ezzel, de nekem ez egy örök kereszt és ahogy idősödöm, meg nevelgetem a saját gyerekeimet, számot kell vetnem azzal: ki vagyok, honnét jöttem és mit akarok a szülőföldemen kezdeni? Ez a szembenézés számomra az ős Kaján talán legmélyebb személyes hozománya. Hálás vagyok érte Ady Endrének.