vissza a főoldalra

 2011.07.15. 

Madách Imre: Az ember tragédiája

(Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Szegedi Szabadtéri Játékok az idén ünnepli fennállásának 80. évfordulóját, ezért úgy döntött a vezetőség, hogy olyan kimagasló művészi értékkel ünnepli ezt a kerek évfordulót, ami igazán méltó az alkalomhoz. Így esett a választásuk Madách Imre örökbecsű drámai költeményére, Az ember tragédiájára. A Dóm téren nem most játsszák először a Tragédiát, 1933 és 39 között színházművészetünk nagyjai állították színpadra, de még az „átkosban” is egy-egy előadás erejéig színre vitték. Legutóbb 2000-ben láthatta a szegedi közönség. Madách művének az idén nyáron július 1-jén volt a premierje, és még egyszer, július 2-án, szombaton adták elő. A dermesztő hideg ellenére mindkétszer zsúfolásig megtelt a nézőtér. A bemutatót megtisztelte jelenlétével Schmitt Pál köztársasági elnök és Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök is. A rendezésre a friss Kossuth-díjas Vidnyánszky Attilát kérték fel, aki a nemzeti színjátszás elkötelezett híve.

 Mindig nagy kihívás és rendezőt megmérő, próbáló feladat olyan művet bemutatni, amit szerzője nem színpadra álmodott, hanem olvasásra, lelki elmélyülésre, továbbgondolásra szánt. A Tragédia írásakor Madáchnak esze ágába se jutott, hogy drámai költeményét valamikor elő fogják adni. Nem is fűzött a szöveghez díszletezési utasításokat, a színészeket sem látta el tanácsokkal. Ez a hiány a Tragédia ősbemutatója, 1883. szeptember 21-e óta tág teret biztosít a rendezőknek, hogy fantáziájukat szabadjára engedjék. Ez nem is zavaró mindaddig, amíg mindezt a mű és az alkotó iránti alázattal teszik, ha magát a drámát akarják bemutatni. Akkor kezdődnek a bajok, ha kiforgatják a művet, és olyan, az író szellemiségétől, akaratától teljesen idegen mondanivalót erőszakolnak bele, amivel meghamisítják a szerző gondolatait. Mensáros László nyilatkozta még a Győri Béla vezette Vasárnapi Újságban, hogy Tragédiát csak annak szabad rendeznie, aki hisz a Teremtőben és a Teremtésben. Ha valaki nem az isteni Gondviselésbe vetett hittel, nem a Mindenható iránti feltétlen bizalommal, nem az Atya döntéseit kételkedés nélkül elfogadva közelít a műhöz, akkor nem érti meg a lényegét: a jónak és a rossznak állandó, mindent átható küzdelmét. Vidnyánszky Attila nem tartozik ez utóbbi rendezők közé.

Ez a Tragédia álomképekből áll, amik nem a földi valósághoz közelítik a nézőt, hanem éppen ellenkezőleg, eltávolítják onnan, és valamiféle emelkedett, léten túli világba viszik fel. Tulajdonképpen az élet és a halál, a világos és a sötét állandó, sokszor nem egyenlő eséllyel induló küzdelmét ábrázolják. A színi hatást nem csak a játék, hanem Olekszandr Belozub kijevi tervező különleges díszletei is erősítik. A 30 méter széles, hatalmas pergamenfal tetején trónol az Úr, akinek 15 méteres, lefutó szakálla a Tejutat szimbolizálja. Ennek az óriási falnak a közepén nagyjából 8 méteres, a forgószínpadot magába foglaló lyuk tátong. Itt folyik a játék. Hangsúlyos szerepet kap az az irdatlan mennyiségű – közel hatvanezer liter – virágföld, amit egy nagyméretű vászonra öntöttek ki. A közreműködők – időnként megerőltető fizikai munkával – hozzák létre azokat a különböző földből gyúrt formációkat, amikkel a színeket elválasztják egymástól.

A díszlet mellett a rendezői koncepció másik lényeges eleme, hogy a mai színészi középnemzedék tagjai játsszák a főbb szerepeket. Az is ide tartozik, hogy Évát Ónodi Eszter, Lucifert Trill Zsolt, azaz egyetlen színész, addig Ádámot nem csak Rátóti Zoltán jeleníti meg, hanem több is. Gáspár Sándor az athéni színben Miltiadészt, Blaskó Péter a rómaiban Péter apostolt, Cserhalmi György pedig mindkét prágai színben Keplert személyesíti meg. Ezek a különböző karakterű művészek a hinni akaró, a jóra törekvő ember sokarcúságát fejezik ki. A kétkedő, a tagadó jellemtípus viszont mindig egyazon alakban, magatartásformában fordul elő, ezért állítja Vidnyánszky Attila csupán egy színésszel a nézők elé. A kisebb szerepeket a beregszászi Illyés Gyula Színház tagjaira osztotta ki a rendező. Rátóti Zoltán Ádámja nyitott, az eséseiből mindig felkelő, csalódásaiból is reményt kovácsoló férfi. Trill Zsolt nem kisstílű akadékoskodót visz fel a színre, hanem olyan nagyformátumú ellenfelet, aki képes lenne megdönteni az Úr hatalmát. Ónodi Eszter a kedves, hol butuska, hol okos, évszázadok óta egyforma nőt mintázza meg.

Ez a Tragédia nem árt Madách Imre halhatatlan remekének. Időnként a rengeteg szereplő miatt túl sok a mozgás benne, a széksorokban ülők csak kapkodják a fejüket, nem tudják, hová és mit nézzenek, mert megosztja a figyelmüket a színpadon folyó számtalan jelenet, ennek ellenére különleges és érdemdús produkció.