vissza a főoldalra

 2011.07.22. 

Megtalált vonalak a csend ösvényein

Beszélgetés Árkossy István festőművésszel

–Tavaly jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában Árkossy Zsolt és Árkossy István közös képes-irodalmi albuma, a KÉPÍRÁS, amelynek alcíme: A csend ösvényein. Tudom, hogy fia közgazdász, de e mellett évek óta komolyan foglalkozik a fotóművészettel is. Hogyan születik meg egy ilyen „apa-fia –könyv”?

 –Számomra minden képpen ez egy rendhagyó kötet. De nemcsak azért, mivel Zsolttal közösen álmodtuk meg és tártuk az olvasó elé. Hiszen grafikusként immár fél évszázada illusztrálok könyveket; a címlapokkal egybe véve több száz kiadvány került ki a kezeim alól. Ám ez idáig mindenkor, az irodalmi műhöz kellett társítanom rajzaimat. Most viszont – és ebben áll a helyzet újszerűsége –, mivel a művészi fotók születtek meg előbb, szöveggel illusztráltam a meglévő képeket. Egyébként, természetesen közös elhatározásból született a KÉPÍRÁS.

 –Honnan eredeztethető a fiánál a fotózás iránti vonzalom?

 –Mondhatom: művész család vagyunk. Feleségem, Ila színésznő, így Zsolt is természetszerűleg sajátos vonzalmat érez a művészetek iránt. Közgazdászként immár beutazta széles e nagyvilágot és ilyenkor mindenhova magával viszi zsebben is elférő parányi műtermét: – mindentudó fotómasináját. Voltaképpen már évtizedek óta a képrögzítés bűvöletében él. Így aztán érthető, bizony nem volt könnyű kiválogatni több ezer fotó közül azt a negyvennégyet, mely végül bekerült a szóban forgó kötetbe.

 –Azt miért tartotta szükségesnek, hogy szöveget írjon a képekhez?

 –Az átlagnéző nem sokat morfondíroz azon, hogy mi minden rejtőzködhet egy felvétel mögött; más szóval: többnyire csupán az első látványszintig kapcsolódik az ábrához.

Pedig a legtöbb képnek van egy titokzatosabb arca is. Ezt csak azok érzékelik, akik képesek felfedni ezeket az első pillantásra nem mindig észlelhető erényeket. Úgy is mondhatnám: akik érzelmileg közelítenek a látvány feltárásához, azoknak megadatik, hogy „beléphessenek” abba a rejtőzködő térbe, amely a fotót láthatatlanul körülhatárolja. És, miközben a szövegbe ágyazott gondolataimmal igyekeztem illusztrálni a gyönyörű fényképeket, folyton arra törekedtem, hogy lehetőleg rávezessem a nézőt: vegye észre, mennyi mindent lehet még a témához asszociálni azon túl, ami a képtérben megjelenítve látható.

 ––A fotókhoz tehát ön társított gondolatokat. Jól tudjuk, hogy egyes művek néha teljesen más képzeteket ébresztenek még egyazon világnézetű emberekben is. Fia sosem mondta azt, hogy ő ilyenekre nem is gondolt, amikor a fotókat készítette? Hol húzódik a gondolat és a belemagyarázás közti határ?

 –Mondhatom, sok tekintetben igencsak hasonlatos látásmód jellemez mindkettőnket. Ez talán abból fakad, hogy az évek során gyakorta elbeszélgettünk a művészetek sajátosságairól, közösnek nevezhető, vagy csak részben hasonlatos törvényszerűségeiről. Azokról, amelyek jobbára a műteremtés majd minden területén jelen vannak. És talán ez a kötet is azért jöhetett létre ilyen harmonikus formában, mert a világ dolgainak megítélésében is igencsak hasonló nézeteket vallunk. Persze, a képekbe való ”belemagyarázás” képessége roppant szubjektív, személyre szóló, ezért az alkotó vagy a néző lelki intuíciójának mindenkori függvénye. S hogy esetünkben a fotográfus gondolt-e munka közben arra, hogy a felvételek kisugárzása mást jelenthet az egyik embernek, és egészen különbözőt a másiknak, nem tudom. Ám a tartalom összetettsége és többértelműsége, ismerjük el, csak erénye lehet az elkészült műnek. Végül kijelenthető, hogy ezek a képek technikailag nem manipuláltak, aminek manapság, a számítógép hőskorában épphogy az ellenkezője a divatos. Itt a természet vagy a megörökített környezet életszerű és valós, miközben pompázatos és sokszínű arcát megmutatja. Indokolatlannak érezte a művész mindenáron kifordítani a környezet képét, átgyúrni, megkurtítani vagy hozzáadni, csak azért, mert korunkban gyakorta ez a „trendi”. Fogadjuk el, hogy a természet önmagában is tökéletes és gyönyörű. A kötetünkben látható képekből és szövegekből, reméljük, pontosan az iránta való magasztos tisztelet olvasható ki. Éppen ezért, technikai csalafintaság a képi megjelenítésben nem érhető tetten, S ha ezt a szépséget a maga tiszta valóságában fogadjuk el, akkor máris a természet csodálatos katedrálisa magasodik fölöttünk.

 –Kinek a szava volt a döntő a könyv szerkesztése közben az apáé, vagy a fiúé?

 –Miként említettem, a fotók alapján született meg a kiadvány. Így ezek határozták meg mind a kötet tartalmát mind pedig annak stílusát. Tehát nekem kellett a munka során a képekhez alkalmazkodnom.

 –Miért „A csend ösvényein” alcímet választották?

 –Mert a fotók a csend világát örökítik meg. Annak birodalmába kalauzolják el a nézőt. Ismerős érzés, hogy harsogó, zakatoló mindennapjainkból bizony magunk is olykor szívesen menekülnénk. Ezt szolgálja – még ha ezúttal csupán képi segédlettel is – a megnyugtató félrevonulás, a néhány pillanatig tartó meditáció.   

 –Ahhoz, hogy ez az album, vagy a 2009-ben megjelent Világ árnya, világ fénye című Beszélgetőkönyv megszülethessen, a számítógépnek, az elektronikának is volt bizonyára némi szerepe. Talán ezzel is összefügg, hogy 2007-ben részt vett egy nemzetközi elektrográfiai kiállításon. Manapság sokan bálványozzák a technikai újításokat, s nem eszközként tekintenek rájuk. Ezt veszélyesnek tartja, vagy csupán egy „bocsánatos bűnnek”?

 –Inkább veszélyesnek tartom. Mert gyakorta hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni azt a jelenséget, hogy a technikai fejlődés lopakodva – akárcsak gyom a fű közt –, talán túlzottan is rátelepszik mindennapjainkra. Természetesen nem tagadjuk: az elektronika számtalan vonatkozásban könnyebbséget jelent mindannyiunk életében. Ámde ennek nemcsak előnyös, hanem hátrányos oldalai is rögtön szembe tűnnek. Például ha a nyomdatechnikáról beszélünk, akkor azt észleljük, hogy a PC-k elterjedésével egy időben, gyakorta láttak napvilágot giccses könyvcímlapok, és sokszor már-már a kiolvashatatlanságig agyontervezett nyomtatványok. Ez abból a helyzetből fakad, hogy a számítógép „mindenre képes”. Aki kiválóan kezeli a billentyűzetet, az még nem jelenti azt, hogy ugyanakkor jó tervező grafikus is. Ez a deviáns folyamat főként a kilencvenes évek tájékán tobzódott igazán. Mára talán némi tisztulás is érzékelhető épp azáltal, hogy a művészi felkészültség szükségességét egyre több helyen ismerik fel és ennek megfelelően igyekeznek alkalmazni a feladatra megfelelően képzett szakembereket. Az ember irányítsa a gépet és nem fordítva.

 –Lapunknak több bárzongorista, cigányprímás nyilatkozott. Kifejtették, hogy az informatika elterjedése miatt többen úgy „zenélnek”, hogy betáplálják egy szintetizátorba a nótákat, s állnak a gép mellett. Ezek az ún. kamuzenészek. Tehát beszélhetünk „kamu grafikusokról” is?

 –Bizonyos értelemben igen. A képzőművészet területén a számítógépek gyors fejlődésével egy időben megjelent a kiállító termekbe szánt elektrográfiai képgrafikák sora is. Vagyis az olyan eljárással készült munkák, amelyek teljes mértékben elektronikus úton készülnek. Ámde egyáltalán nem mindegy, hogy a gép bámulatos lehetőségeivel a nem létező művészi elképzelést próbálja meg valaki palástolni, vagy ellenkezőleg: a konkrét művészi mondanivaló kifejezésének veti alá annak képességeit. Ma már nem meglepő, hogy csaknem mindent be lehet táplálni ezekbe a gépekbe. Játsszunk el a gondolattal: talán még eljön egyszer az idő, amikor egy regénynek is csupán a tartalmát kell komputerbe vinni, és az, a megfelelő utasítások figyelembe vételével megírja helyettünk a teljes művet.

 –Nem kizárt. Említette már a művészeti törvényeket. Vannak olyan alkotók, akik ezeket nem tartják szem előtt, de a média által megvezetett nagyközönség azt hiszi, hogy valódi művészetet látnak?

 –Mindenkor születtek minőségi alkotások és kontár munkák is a művészetek évezredes történetében. Köztudott: a tömegízlés és a minőség nem igazán jó barátok, rendszerint a kettő nem jár kéz a kézben.

 –Mit gondol, hogy a mai erősen eklektikus, művészetileg is zűrzavaros kort felváltja–e egy reneszánsz, egy újjászületés?

 –A reneszánsz kifejezést még a 16. században Giorgo Vasari kiváló itáliai festő, építész és író használta először, noha akkor nem sejtette, hogy az éppen virágzó korszak későbbiekben is használatos elnevezésének lett ilyenképpen a keresztatyja. Idővel, egy-egy újólag felbukkanó stílusirányzat is egyfajta reneszánsznak, magyarul: újjászületésnek remélte önnön megjelenését. Aztán, többnyire mindez nem a várakozás szerint alakult. Viszont a művészet mégis csak élt a számára megnyíló lehetőségekkel akként, hogy óriási távolságokat tett meg a realizmustól egészen a absztraktig. A realizmuson innen és az absztrakton túl megáll művészet. Ám a kettő közt végtelen hosszú az út. Az élő, állandóan formálódó művészet is ennek az útnak a tapasztalásaiból születik. És hogy mennyire áll közel a realitáshoz, vagy mennyire elvont egy kép, csupán attól függ, hogy mekkora az adott látvány elvonatkoztatásának mértéke.

 –Sokan, miután megkapják a képzőművészeti oklevelüket, azt szeretnék, hogy valami újat mutassanak a nézőknek. De önmagában az új hordoz-e minőséget és értékeket?

 –Mindenki eldöntheti, hogy a főiskolán eltöltött esztendők kellő képpen elegendők voltak-e ahhoz, hogy érett művésznek tekintse magát, vagy sem. Ismerünk olyan alkotót, akire szokás mondani: „lassan érő”, másokra viszont már igen korán mesterként tekintenek. Az utóbbira kiváló példa Raffaello személye. Az ő idejében még gyerekként kerültek a tanítványok a jelentős mesterekhez, akik feltehetőleg igyekeztek a legfontosabbakra mihamarabb megtanítani őket. Így korán megismerkedtek a legszükségesebb technikai módszerekkel, magukévá tehették az idősek tapasztalatait. De az, hogy mikor lép egy újító alkat a művészetteremtés porondjára, legfőképpen a tehetség fokától, a napi munkában eltöltött kitartástól és nem utolsó sorban a fátum jóindulatától függ.

 –Hála az internetnek, ma szinte az összes kortárs festő művét szerte a világon meg lehet tekinteni. Elég, ha New Yorkban rámegyünk az ön honlapjára, nem kell múzeumba menni, s máris megtudjuk, milyenek a képei. De vajon ezt a temérdek információt tudjuk-e kezelni, elraktározni?

 –Az internet megjelenése előtt, rendszerint saját elképzeléseink, érdeklődésünk alapján kutattuk fel a szükséges információkat. Ma a gép egyetlen kattintásával akkora ismerethalmaz ömlik a kíváncsiskodó személyre, hogy kellő kontroll hiányában egyszerűen elvész a mindentudás határtalan amfiteátrumában.

 ––Említettük a múzeumok világát. Kolozsvárott született, gyermekként kinek a kiállítását látta először?

 –Emlékszem, akkoriban többnyire a közös tárlatok domináltak, kevésbé az egyéni kiállítások voltak napirenden. Ennek alapja részben az a művészetpolitikai elképzelés lehetett, ami nemigen akarta a személyiséget a nemkívánatos népszerűség előtérbe helyezni. Mindennek ellenére, emlékezetes kiállítását láttam és családi kapcsolataink révén többször találkoztam Zsögödi Nagy Imrével, az erdélyi festőművészet és a székelyföld egyik legjelentősebb festő-grafikus személyiségével. E kiváló mester dinamikus művészete nekem is, mások számára is, örökké példaértékűnek tekinthető. De a képzőművészeti albumokban is találtam bőséggel igazán kedvemre valót. Felidézem, azokat lapozgatva, a klasszikusokhoz vonzódtam első sorban, jóval kisebb mértékben hatottak rám az úgynevezett modern művészek. Ennek oka bizonyára gyermekkorom környezetében, az otthon földjének történelem illatú aurájában, a közismert kolozsvári Farkas utca varázsában, egyszóval a múlt jelenlétében is keresendő.

 –Édesapja a református kollégium igazgatója volt, édesanyja pedig ugyanabban az intézményben könyvtáros. Mennyire szóltak bele pályaválasztásába?

 –Nem ők terelgettek a művészet sokszínű útjaira. Édesapámnak – aki valamikor sokat sportolt – az volt az álma, hogy vívó legyek, mi több: olimpiai bajnok… Ám egyetlen vívólecke elegendő volt nekem ahhoz, hogy gyorsan rájöjjek: a sport nem az én utam. Viszont előszeretettel rajzoltam reggeltől napestig. Komoly elhatározásom volt, hogy majdan, képzőművészeti pályára lépek. Ehhez otthonról – természetesen –, minden szükséges segítséget megkaptam.

 –Közvetett módon – gondolom– egyéniségének, világlátásának kialakulásában nagy szerepe lehetett szüleinek, a Kollégiumnak és a Farkas utcának.

 –Így van. Hiszen azt, aki Erdély fővárosának ”legszebb promenádján” – a legendás Farkas utcában – valaha is lakott, elkerülhetetlenül megérintette a múlt illatának páradús fuvallata. Ennek hatása alól nem lehet – így magam sem akarok – szabadulni. Az ifjúkori emlékek egy életen át tartó magunkkal cipelése talán a legszebb és egyben a legnemesebb terhek közt említhető. Mert ha valakinek nincs vagy nem volt olyan otthoni fészke, máig megbecsült emlékhelye, amihez határtalanul tudott ragaszkodni, az minden bizonnyal valamiféle hiánnyal éli mindennapjait.

 –Kolozsvár, Farkas utca, szülőföld… Ez azt jelenti, hogy a ’80-as évek végén, mikor Magyarországra költözött, elhagyta szülőföldjét?

 –E témáról igen sok szó esik manapság. De esett szó nem ritkán a távolabbi múltban is, hisz nemzeti sorskérdésünk fájdalmasan ismétlődő jelenségével állunk szemben. 1990 előtt az Erdély és Magyarhon közt lustálkodó határsorompó nem csupán az anya földet szelte ketté. Igyekezett kordában tartani a szárnyalni vágyó szellemet is. Ezért a 80’-as esztendőkben, nemzetközi kiállításokra igencsak körülményes volt a képeket engedélyeztetni, majd eljuttatni. Bár igaz az is, hogy Kisgrafikai vagy Ex libris kiállításokon több alkalommal ennek ellenére mégis részt tudtam venni, mivel akár borítékban, akár egy jó ismerős bőröndjének jóvoltából időnként elküldhettem erre a célra készült munkáimat a Biennálékra, Linzbe, Llodzba, Malborkba. Igen ám, csakhogy méretesebb festményeknél mindezt már képtelenség lett volna megtenni. Sajnos, személyesen egyetlen olyan tárlat megnyitóján sem tudtam jelen lenni, amelynek magam is kiállító művésze voltam.

 –Mit gondol, festményeiből, grafikáiból érezhető, hogy azt egy erdélyi, azt egy magyar ember alkotta?

 –Én nem tudok másként, csak erdélyiként, és csak magyarként gondolkodni. Annak viszont távolról sem vagyok a híve, hogy az erdélyiséget valamiféle erőltetett provincializmusként éljem meg, és ennek már-már közhely számba menő jegyei mindegyre rávetüljenek munkáimra. Nemrég, amikor a Világ árnya, világ fénye című kötetet Bágyoni Szabó Istvánnal, hajdani lapom, az Utunk irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőjével Beszélgetőkönyv formájában megírtuk, voltaképpen arra döbbentem rá, hogy ha nem távolodtam volna el térben és időben Kolozsvártól, akkor ez a nosztalgiától sem mentes visszaemlékezés bizonyosan sosem született volna meg. Hisz épp az otthon földjétől való fizikai distancia az, ami idővel, nemcsak hogy kiváltja, hanem kötelezővé is teszi az emlékek újbóli átélésének és felelevenítésének kényszerét. Márpedig a szép emlékek az állhatatos idő jóvoltából lassacskán önmaguktól letisztulnak, s ekképpen válik ábrázolhatóvá a már-már délibábosnak tűnő hajdani látványvilág.

 –1967-ben került az Utunk-hoz, ahol grafikai szerkesztőként dolgozott. Munkája során mennyire volt megkötve a keze? Ha valaki írt egy tanulmányt Adyról, akkor önnek egy Ady portrét kellett rajzolnia?

 –A grafikai szerkesztő első rendű feladata a lap vagy folyóirat homogén, sajátos formájának kialakítása. Az, hogy éppenséggel milyen illusztráció kerül egy adott szöveg mellé, több összetevőnek is a függvénye lehet. Ezért az sem egyértelmű, hogy egy Ady-anyaghoz kizárólag Ady portré dukál. Hiszen az írásnak több stációja lehet, amihez más és más kép illeszthető. S miközben visszagondolok az Utunk-nál eltöltött esztendőkre, felidézhetem: nem is az illusztrálás és a lapformálás jelentette a gordiuszi problémákat, hanem sokkal inkább a cenzúra folytonos kiszámíthatatlansága, ahogyan indokolatlanul huzigálta, vagdosta a kész írásokat, és a „veszélyesnek” ítéltek helyére új kéziratokat kért. Így amennyiben a tartalom megváltozott, óhatatlanul magával rántotta a formát is.

 –Voltak olyan képek, melyeket nem lehetett betenni a lapba?

 –Igen. Többnyire ilyenek voltak az egyházi vagy vallási tematikájú, és nem utolsó sorban a magyar történelmi képek. Egy nagyobb méretű dobozban őriztük azokat a „problémamentes” kliséket, melyeket vészhelyzetben lehetett betenni a megcsonkított oldalba. Jóllehet nem csupán a „töltelék” szerepére voltak hivatottak az ilyen felvételek, hanem önmagukban is hozzá adtak valami pluszt a lapszám, az írás hangulatához.

 –Készített portrékat is, például Adyról és Móriczról. Ilyenkor mi a kiindulási alap, hiszen élőben nem találkozhatott velük?

 –Az említett rajzok még Utunk-szerkesztő koromban születtek, Ady-, illetve Móricz-évfordulókra jelentettük meg őket. Adyt korabeli fotók segítségével, Móriczot viszont Rippl-Rónai egyik nagyon karakteres, érzékeny rajza után alakítottam. Nyomdai sokszorosítással több példányt is eljutattunk ezekből hűséges előfizetőinknek, egyes könyvtáraknak, és az irodalmi élet jeles szervezőinek. Sajnos a sorozat a szerkesztőség szűkös anyagi helyzete miatt nemsokára félbeszakadt.

A képmás viszont nemrég újra megjelent vásznaimon, miután egy évvel ezelőtt elkészítettem tizennégy reneszánsz nagymester portréját. Köztük van Michelangelo, Leonardo, Dürer, Tiziano, Raffaello, Bosch és még jó néhányan.  Ezúttal csaknem kizárólagosan közismert önarcképeiket vettem a festés során figyelembe, és mindvégig igyekeztem hitelesen követni a világ jelentős múzeumaiból felénk tekintő nagyhírű személyiségek vonásait.

 –Arról még nem beszéltünk, hogy bár festészetre jelentkezett, mégis grafikus szakot végzett.

 –Valóban, magam is festészeti szakon léptem be az egyetemre, minthogy a legtöbb főiskolára jelentkező diák elsősorban festő szeretne lenni. Ám egy esztendő múltán átjelentkeztem a grafikai katedrára. Mivelhogy igen megtetszett a fekete-fehér szűkszavú világának drámai kifejező ereje, magának a grafikának változatos technikai lehetősége, csaknem kiapadhatatlannak tekinthető tárháza.

 –Mielőtt áttelepült volna Magyarországra, ismerték nálunk az ön munkásságát?

 –Valamelyest bizonyára igen. Erre utalva, hadd említsem meg az alábbi kedves esetet. Egy alkalommal budapesti házaspár keresett fel gyermekükkel kolozsvári műtermemben azzal a szándékkal, hogy végzős leányuk kérésnek eleget téve, érettségi ajándékként nem kerékpárt vagy báli ruhát, hanem egy festményt szeretnének tőlem kiválasztani. De az évek során több Kriterion vagy más erdélyi kiadó terméke is megjelent a magyar könyvüzletekben, eljutott a szerkesztőségekbe, amelyek grafikai arculatát magam készítettem. Így aztán megérkezésünkkor sietve felkerestem a Móra-és az Európa-kiadót, ahol azonnal könyvillusztrációval bíztak meg. De még át jövetelünk előtt, 1984-ben egyéni kiállításom is nyílt Budapesten, amin sajnos, ugyancsak nem vehettem részt.

 –1990 előtt a művészetet meghatározta a politika, viszont, aki nem ágált a hatalom ellen hangosan, az valahogy meg tudott élni. Gondolok itt az állami mecenatúrára. Mára ez megszűnt. Jobb az ízlése egy kiállítást rendező, finanszírozó személynek, mint egy volt pártállami kultúrkomisszárnak?

 –Hogy kinek milyen az ízlése, az nagyon változó volt, és természetesen változó ma is. Nem lehet a kérdésben általánosítani. A különböző minőséget is eltérő módon ítélik meg, első sorban azért, mert ez a mesterség erősen szubjektív megítélésen alapszik. Természetes, hogy akkor is voltak jó és rossz ízlésű emberek, és nem szenvedünk hiányt belőlük ma sem.

 –A médiának mekkora szerepe van abban, hogy egyes alkotók mennyire lesznek divatosak, és még azok is lelkendezzenek irántuk, akiknek nincs sok közük a művészethez, de sodródnak az árral?

 –Nem vitás, hogy a média egész életminőségünkre jelentős befolyással bír. Folyamatosan zakatol az otthonok légterében, szembe jön velünk az utcán, mindegyre súg vagy kiált felénk valamit. Eközben árthat is, de használhat is a kultúrának, mert bizony az sem lehet eme arrogáns hatás alól kivétel. Az is számtalanszor bizonyított, hogy az emberi agy igencsak könnyedén befogadja mindazt, amit kitartóan szajkóznak neki. Divatot bármiben lehet tudatosan teremteni. Erre irdatlan mennyiségű pénzt fordítanak az érdekeltek.

 –Ön miként tudja értékesíteni képeit?

 –Az ismertség, tudjuk, mindenkor nagy úr. Hisz ennek függvényében érkeznek elsősorban a megkeresések, a megrendelések a galériáktól vagy magánszemélyektől egyaránt. A kiállítások és a látogatók visszajelzéseit sem célszerű az asztalról lesöpörni. Érdemes meghallani a hétköznapok hangjait is, a múlandóság halkuló lüktetését. És mindeközben a művész ne fásuljon bele egy önmaga építette elefántcsonttoronyba. A művészet is kapcsolódjon az élethez. Különben miért íródott meg az a vers, amit nem olvasnak, miért komponálták azt a zenét, amit sosem hallgatnak, miért festik meg azt a képet, amire ügyet sem vet környezete?

 –Hogyan látja a mai magyar művészvilágot? Vannak-e szekértáborok?

 –Szekértáborok mindig is voltak. Persze, a ponyvák mögé nem igazán lehet belátni. De alatta, rendszerint meghúzódnak azért jó néhányan. No de nem szólhatunk semmit, hisz még a reneszánsz nagymesterek közt sem volt felhőtlen a kapcsolat. Michelangelo és Leonardo széles ívben elkerülték egymást. Ghiberti, a firenzei keresztelő kápolna pompás aranykapujának mestere egy kanál vízben megfojtotta volna Filippo Brunelleschit, a dóm fölé magasodó legszebb kupola páratlan tehetségű építőjét. Miért lenne mifelénk más a helyzet? Ám a dolgok lényegét végtére mindenkor a teljesítmény minősége és értéke határozza meg. Márpedig a magyar művészet színvonala, örülhetünk ennek, világszerte elismert és ismert.

***

Árkossy István festőművész, grafikus 1943-ban született Kolozsváron. 1966-ban diplomázott a helyi Képzőművészeti Egyetem grafikai szakán, majd 1967-től húsz esztendőn keresztül a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt. Az évek során folyamatosan jelentek meg rajzai a hazai lapokban és folyóiratokban; a világ- és a magyar irodalom jeles képviselői számára számos könyvborítót készített, sok kötetet illusztrált. Erdélyi sajtókiadványok arculatát formálta. 1982-ben, szülővárosában megrendezett gyűjteményes kiállítása óta a festészet jelentős szerepet játszik munkásságában. 1987-ben családjával Budapestre költözött. Szabadfoglalkozású művész.

Tagságok:

Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete

Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége

Magyar Grafikusművészek Szövetsége

Magyar Festők Társasága

Egyéni kiállítások: 1972 – Bukarest, Petőfi Sándor Művelődési Ház, 1972 – Kolozsvár, Művészeti Alap Galériája, 1972 – Kolozsvár, Igazság Szerkesztőség Galériája, 1974 – Kézdivásárhely, Városi Múzeum, 1974 – Sepsiszentgyörgy, Városi Múzeum, 1975 – Bukarest, Petőfi Sándor Művelődési Ház, 1976 – Kolozsvár, Korunk Galéria, 1977 – Szatmár, Művészeti Alap Galériája, 1977 – Kolozsvár, Művészeti Alap Galériája, 1982 – Kolozsvár, Képzőművészek Szövetségének Galériája , 1982 – Szatmár, Művészeti Alap Galériája, 1983 – Csíkszereda, Művelődési Ház Galériája, 1983 – Székelyudvarhely, Művelődési Ház, 1984 – Budapest, Fiatal Művészek Galériája, 1988 – Budapest, Gutenberg Galéria, 1988 – Debrecen, Medgyessy Terem, 1989 – Budapest, Dürer Terem, 1989 – Geretsried, Művelődési Ház, 1989 – Stuttgart, Magyar Kultúra Háza, 1989 – Frankfurt am Main, 1992 – Stuttgart Asemwald, Művelődési Ház, 1993 – Budapest, Csók Galéria, 1993 – Budapest, Hotel Rubin Galéria, 2003 – Kolozsvár, Korunk Galéria, 2004 – Budapest, Vármegye Galéria, 2006 – Augsburg, Ecke Galerie, 2007 – Eger, Polgári Szalon Galériája, 2009 – Budapest, San Marco Galéria , 2010 – Leányfalu, Faluház Galéria, 2010 – Stuttgart, Inter Art-Galerie, 2011 – Magyar Írószövetség Székháza.

További külföldi kiállítások: 1968 – Titograd, Jugoszlávia, 1978 – Barcelona, Spanyolország, Jóan Miró Nemzetközi Rajzverseny, 1979 – Lodz, Lengyelország, Kisgrafikai Biennálé, 1980 – Linz, Ausztria, Ex Libris Biennálé, 1981 – Sint Niklaas, Belgium, Kisgrafikák, 1982 – Athén, Görögország, Zampia Galéria, 1983 – USA, Erdélyi művészek vándorkiállítása, 1983 – Ljubliana, Jugoszlávia, Ex Libris kiállítás, 1985 – Budapest, Magyar Urbanisztikai Társaság kiállítása, 1986 – New York Passaic, USA, Kisgrafikák, 1988 – Tampere, Finnország, 1988 – Antwepen, Belgium, Grafikai kiállítás, 1988 – Malbork, Lengyelország, Ex Libris Biennálé, 1989 – Antwerpen, Hessenhuis, Belgium, „Magyar grafika“ c. kiállítás, 1990 –Mönchengladbach, Németország, Ex Libris kiállítás, 1991 – Lodz, Lengyelország, Kisgrafikai Biennálé, 1992 – München, Németország, Magyar Grafikusművészek kiállítása, 1993 – Glinde, Németország, Grafikai kiállítás, 1997 – Stockholm, Svédország, Magyar Ház, 2007 – Nicosia, Ciprus, Magyarországi festők kiállítása.

Több magyarországi és erdélyi múzeum őrzi festményeit.

Megjelent kötetei:

Árkossy István – Bágyoni Szabó István: Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv. (Kriterion Könyvkiadó, 2009, Kolozsvár)

Árkossy Zsolt – Árkossy István: KÉPÍRÁS /A csend ösvényein/ (Magyar Napló Kiadó, 2010, Budapest)

Medveczky Attila