vissza a főoldalra

 

 

 2011.06.03. 

Mije van a közösségnek?

Pontosítva a kérdést: mi az a rejtélyes, nehezen körülírható történelmi tartam, amitől hirtelen közösséggé változik az egy időben, egymás mellett élő emberek konglomerátuma? Talán kissé nyersen fogalmaztam, de a lényeg benne van. A történelmet ugyanis mindig azok a nagy közösségek csinálták, amelyek hol nemzetnek, hol nemzetségnek, hol törzsnek, hol egyháznak, hol valami másnak tekintették magukat, de kétség nélkül összetartozónak. Ha jól belegondolunk, látható, hogy ezeknek a valódi közösségeknek mindig volt valami kollektív titkuk, de ami még ennél is fontosabb: közös ügyük. És ez a közös ügy jobban összekötötte őket, mint bármiféle törvény vagy fegyelmezés. A közös ügy révén váltak egységesen érző, gondolkodó, regulárisan cselekvő – röviden mondva: történelemformáló – erővé.

 A világtörténelem legnagyobb hatású átszervezéseit azok a vezetők tudták véghez vinni, akik rendelkeztek a képességgel, hogy felismerjék, mik azok az alapvető késztetések, eszmék, motivációk, melyekre kivétel nélkül mindenki egységesen reagál majd, megvalósítva a történelem legnagyobb ütőkártyáját, de leggyakoribb hiánycikkét: a szolidaritást. Bonaparte, Mussolini, Hitler és Sztalin azért lettek világtörténelmi tényezők, mert különleges erővel érezték, látták, tapintották népük korszellemét, azt, hogy mit szeretne, mit nem, mire hajlandó, mire nem, mi az, amit örömmel hall, és mit hallgat kétkedéssel az istenadta nép. Ezért aztán, amit ők mondtak, balzsam volt a hon fülében. Sietve teszem hozzá, ez nem holmi ügyeskedés, cigányos trükk volt részükről, hanem alapvető történelmi bölcsesség: előbb kiismerem a közeget, melyet vezetnem kell, és csak azután szólítom meg. Persze igazán nem lehetett túl nehéz Bonaparténak megérteni a XVIII. század végi francia, Mussolininak a XX. század eleji olasz, Hitlernek a versailles-i békék utáni német, vagy Sztalinnak a forradalom utáni orosz lélek bugyrait, lévén közülük maguk is egy.

De hogy ne csak taszító, diktátori példákat mondjak, voltaképpen akár Jézussal is kezdhettem volna igazolását tételemnek, miszerint a közösséget mindig egy közös ügyre épülő szolidaritás abroncsolja össze. Amit Jézus csinált a kereszténység meghirdetésével, az maga a képtelenség, maga a komolyan vehetetlenség volt: a hatalmának zenitjén álló, katonailag, gazdaságilag, politikailag megrendíthetetlen erejű, saját államvallással rendelkező, az ismert világot leigázó Római Birodalom egy levantei kis tartományának bigott hitű, rendkívül ellenséges közegében, Jézus tizenkét halász oktatására alapozva, megalapítja azt az egyházat, amelynek még ma – látványos összeomlásának idején is – egymilliárd híve van, és a világ legtekintélyesebb erkölcsi tőkéjét képviseli. Joggal kérdezhette volna bárki – római, zsidó, görög, galileai vagy egyiptomi – azokban az években: – Szép, amit hirdetsz, Jézus, bárcsak igaz lenne, de mondd: ki lesz erre vevő? És akik ezt kérdezték volna, nyilván kiváló realitásérzékkel rendelkeznek, de azzal a felszín alá lelátó jézusi képességgel nem, hogy észrevegyék, hogy rabszolgaságra épített koruk iszonyatos nyomorúsága – szenvedései, kilátástalanságai, a változás teljes esélytelensége – mellett száz- és százezrek titkos álmaiban, egyre erőteljesebb és formálódóbb lelki igény jelent meg valamiféle megváltáshit, a reménytelenségből kiváltó isteni ítélkezés iránt. És ők azonnali és örökös vevők lettek Jézus szavaira. Ekkor még csak a rabszolgák, a betegek, a nyomorultak idézték őt egymás között, aztán minden megváltozott: előbb Róma császárai keresztelkedtek meg, később megalapítást nyert a Bizánci Birodalom, amely történelmének első napjától fogva (Kr. u. 330. május 11.) a kereszténység világbirodalma lett. De mi is volt ennek a hatalmas történelmi felfutásnak a titka? Az, hogy Jézus tudta, amit mond, az emberek szívében és tudatában jó talajra talál. (Ha ebben nem biztos, valószínűleg nem is mondja, mert akkor ténykedése nem lett volna több puszta megbotránkoztatásnál.)

Isten őrizz, hogy blaszfémiával vádoljanak, de pontosan ugyanezt tudta Bonaparte, Mussolini, Hitler és Sztalin is. Hatékonyságuk a bizonyíték rá. A sikeres politikus azzal tudja sikeressé tenni nemzetét, ha megtalálja és felmutatja neki azt a célt, amit kivétel nélkül mindenki saját céljának fog érezni. Az ilyen nemzet együtt mozdul és egy irányba, és látványosan képes elérni azt, amit akar. Legyünk őszinték: a Nemzeti dal valójában egy nagyon átlagos, nem kiemelkedő XIX. századi hazafias költemény, de ez a költemény a szó legkonkrétabb értelmében történelmet csinált, mert Petőfi mindvégig a nemzet pulzusán tartotta kezét, érezte minden szívdobbanását, és képes volt annak ritmusára hangszerelni ezt a verset. A kliens igényei szerinti méretre szabás nemcsak az úri szabónak, de a népvezérnek is szakmai sajátsága kellene, hogy legyen.

És vajon mit akar ma a magyar nemzet? Ha ama híres „12 pont” mintájára most is lenne ilyen, mivel töltenénk ki a pontokat? Egyáltalán létezik-e olyan egységesen elfogadott, a magyarság széles rétegei által egyként támogatott történelmi terv, társadalmi akarat, amely a nemzeti szolidaritás alapjává lényegülni képes? A kérdés nagyon is jogos, ugyanis kétharmados többséggel felhatalmazott kormányunk van, melytől méltányosan elvárható, hogy programját, célkitűzéseit, operatív lépéseit is legalább kétharmados egyetértés kövesse. Nem kérdezem meg, hogy követi-e vajon, ugyanis érzékelem, hogy nem.

Rendet persze mindenki akar, de hogy mi a rend, azt mindenki másképpen képzeli: nem annyira esze, semmint inkább érzelmei, egyszemélyes igazságérzete szerint. És legyen bár százszor igaza a közgazdásznak, mutassa be látványos grafikonok és táblázatok lehengerlő szakmai fölényével, hogy tízszázaléknyi államadósság csökkenés – magyarul: visszafizetés – esetén milyen előnyös makrogazdasági viszonyok alakulnak majd ki, mégis téved a kormány: az államadósság erőltetett tempójú visszafizetésének prioritássá emelése, politikai sarkkővé tétele nem fogja megdobogtatni ama kétharmadnyi szívet. Az államadósság visszafizetését mindenek fölé emelő kormányprogram mögött nem fog felsorakozni a nemzet, nem alakul ki az a stabil történelmi erő, amely például a Nemzeti dal mögött néhány óra leforgása alatt létrejött.

Ez ugyanis nem az a cél, amiért ma a magyarság áldozatot hozni akar. Ez most nem közös ügyünk. Most nem. Talán majd egyszer. Ezt nem ártana nyomatékosan figyelembe venni, mert mint fentebb próbáltam utalni rá, közös ügy nélkül közösség sincs. Mi most élni szeretnénk, bízni a holnapban és önmagunkban, átérezni végre Kisfaludy sorát, amelyet néha ódon könyvekből idézni szoktunk: „Él magyar, áll Buda még!”

 

Szőcs Zoltán