vissza a főoldalra

 2011.06.17. 

A művészetnek nem a pártoskodás a feladata

Rátóti Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a Kaposvári Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója 1960-ban született Cegléden. 1979-ben jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1983-ban végzett. 1983 és 1989 között a József Attila Színházban játszott. 1990 és 1991 között a Kaposvári Csiky Gergely Színház színésze volt. 1991-1996 között a Budapesti Kamaraszínház tagja, majd 2000-ig szabadfoglalkozású művész volt. 2000 és 2002 között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott. 2004 óta a Nemzeti Színház színésze. 1998-ban megkapta a kritikusok díját. A 2010/2011-es évadtól a Kaposvári Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója.

 Több mint 90 színpadi szerepben láthattuk. Főbb szerepei:: Csiky Gergely : Buborékok - Rábay Miklós, osztálytanácsos; Háy János: Házasságon innen és túl – színész ; Moličre: Tartuffe – Cléante; Michael Frayn - Hamvai Kornél: Szigliget - Furák Tamás, kritikus; Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege – Porcelán László, Jeremiás volt osztálytársa; Bulgakov: A Mester és Margarita – Hontalan; Szophoklész: Oidipusz – Karvezető; Boto Strauss: A park – Georg; Bernard Shaw: Warrenné mestersége - Sir George Crofts; Ibsen: Peer Gynt - Peer Gynt; Shakespeare: A vihar - Antonio, Prospero öccse, Milánó bitorló hercege; Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét – Civilruhás; Karinthy Frigyes: Holnap reggel - Olson Irjő, finn orvos; Carlo Goldoni: A hazug – Arlecchino; Oscar Wilde: Salome – Narraboth; Sarkadi Imre–Ivánka Csaba: Kőműves Kelemen – Mihály; Móricz Zsigmond: Úri muri – Bolha Pista; Jon Fosse: A gyermek – Fredrik; Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből – Carpeta, velencei festő; Lope de Vega: A kertész kutyája – Teodoro; Eric-Emmanuel Schmitt: Rejtélyes viszonyok – Erik Larsen; Molnár Ferenc: A hattyú – Albert herceg; Madách Imre: Az ember tragédiája – Ádám; Emily Brontë–Schwajda György: Üvöltő szelek – Heathcliff.

 Kb. 30 játékfilmben (pl.: Napló szerelmeimnek, Három testőr Afrikában, Európa expressz, A Kormos Egyetem, Hídember, Rejtélyes viszonyok) és tévéfilmben (Fehér rozsda, Sztalin, Komédiások, Na végre, itt a nyár, Életképek, Szabadságharc Szebenben) szerepelt.

 2006-ban és 2010-ben a Zala megyei Magyarföld polgármesterévé választották.

 A színművész a Neil Young Sétány együttes egyik alapító tagja. Első lemezük 2006-ban jelent meg, Hommage ŕ Neil Young címmel. Második lemezük 2009-re datálódik, melynek címe NYS 2. Ezen az albumon helyet kapott sok, régóta várt szám, mint például a Nincs Pardon és az Újból egy.  

– Az interjúra Az ember tragédiája próbájáról érkezett. Ezt a darabot a Szegedi Szabadtéri Színpadon mutatják be július 1-jén. Ön alakítja Ádámot, Ónodi Eszter Évát, Trill Zsolt pedig Lucifert. A rendező Vidnyánszky Attila. Madách Tragédiája valóban tragédia?

 – Műfaji értelemben nem beszélhetünk tragédiáról, inkább különböző történelmi színekben előadott veretes filozófiai elmélkedésről. Bármikor foglalkozom Az ember tragédiájával, s újra meg újra elolvasom a szövegét, egy kamaradarabnak gondolom.

 – Ez meglepő.

 – Első hallásra igen, mert adottak a történelmi színek és nagyon sok szereplőt vonultat föl a darab, ezért monumentalitást feltételez, de sokszor félő, hogy a hatalmas tablók mögött elvész a gondolat. Nem is tudom, sor kerül-e arra, hogy valamikor megrendezzem a Tragédiát, de el tudom képzelni, hogy egy kis térben 5-6 színész eljátssza Madách remekművét. Kérdés, hogy ez mennyire lenne így „életképes”.

 – Úgy emlékszem, hogy régebben Shakespeare Macbeth-jét szerepösszevonásokkal bemutatták már nálunk, szerepösszevonásokkal, kevés színész közreműködésével.

 – Nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű kísérlet. Norvégiában láttam egy olyan Peer Gynt-öt, amit kamaradarabként játszottak. A címszereplő énjét több színész adta elő.

 – Térjünk vissza a Tragédiára…

 – Ami egy fantasztikus gondolatfüzér. Ha viszont azt mondom, hogy ez tragédia, akkor azt a tézist is el kell fogadnom, hogy az egész életünk egy tragédia. Én viszont az életet nem így élem meg.

 – Ön tavaly augusztusban lett a kaposvári teátrum igazgatója. Amikor kinevezték, azt mondta: „olyan előadásokat szeretnék létrehozni, amik által a nézők újra rácsodálkoznak a szó erejére, nyelvünk gazdagságára.” Tudom, hogy csak a következő évad lesz az „öné”, de engedje megkérdeznem: nyolc hónap alatt mindebből mit sikerült elérni?

 – Pontosítok: augusztusban neveztek ki, de szeptember 1-jétől vagyok igazgató Kaposvárott. Ezt a mondatot akkor egy hosszú távú terv kiindulópontjaként fogalmaztam meg. Arról nem tudok beszámolni, hogy veretes magyar szövegű drámát mutattunk volna be, s nem is feltétlen ez a lényege az ön által idézett mondatnak. Ahhoz, hogy egy Vörösmarty, vagy egy Madách-darabot mutassunk be, nélkülözhetetlen az előképzettség. Kisebb volumenű eseményeket nézve viszont ennek az ígéretnek sikerült megfelelnem. Magam is versszerető ember vagyok, és így arra gondoltam, hogy a Költészet napján rendezzünk egy egész napos versfesztivált, nem csak a színházban, hanem a városban is. Ez megvalósult; elindult Kaposváron egy „verskommandó”, és a város különböző pontjain, pl. a bevásárlóközpont pénztáránál, vagy a buszpályaudvar várótermében váratlanul megjelentek színészeink és szavalni kezdtek. Biztos vagyok benne, hogy akkor a hallgatóság rácsodálkozott a szó és a vers erejére. Még a városi börtönbe és különböző közhivatalokba is betértek színészeink. Megkérdezték az illetékesektől, tudják-e, hogy ma van a Költészet napja. Sajnos, többnyire nem volt a válasz. Ekkor megkérdezték: elmondhatunk néhány verset? S ezután „vittük” a költészetet, a szót. A színházban pedig egy versmaratont indítottunk el. Ez nem eredeti ötlet; nagyon tetszett, amikor Jordán Tamás megvalósította ezt a Nemzeti Színházban. Majd a Tabánban is megrendezte a versnapi ünnepet. Színpadi értelemben viszont igen nehéz olyan darabokat műsorra tűzni, melyeknél elsődleges a szó, hiszen a közönség már a látványra vágyik. Nem baj, ha ezt a jó ízlés keretén belül kiszolgálja a színház, de hogy a magyar nyelv erejére rácsodálkozzanak a nézők, az egy társulat-és közönségneveléssel egybefüggő folyamat. Következő évadban már Shakespeare IV. Henrikét mutatjuk be, ami komoly stúdium lesz a színház tagjai számára.

 – Ma a médiában sokan helytelenül beszélnek, hangsúlyoznak. A színház indirekte bemutathatja, milyen is a helyes, magyar beszéd? S továbbmenve: nevelhet-e a színház?

 – Nevelhet, de nem szeretnék abba csapdába besétálni, miszerint a színháznak nem feladata a valóság leképezése. Érdekes módon, éppen Kaposvárott több közönségtalálkozón vettem részt, tanárokkal is beszélgettem, s felvetődött az: lehet-e a színpadon csúnyán beszélni. Azt nem helyeslem, amikor öncélúan, csak azért, hogy megmutassuk, mi erre is képesek vagyunk, trágár kifejezéseket tesznek be a szövegkönyvbe. Viszont születtek olyan remek kortársművek, melyekben elhangzik egy-egy csúnya szó. Ha a dráma jelenete, a szereplő jelleme, az adott szituáció megkívánja, akkor annak helye van a színpadon. Bosszant, amikor képmutató módon valaki azt mondja, nem bírja elviselni, amikor a színpadról trágár kifejezés hangzik el. Megkérdezném tőle: az ő életében nem volt még olyan drámai szituáció, mikor szalonképtelen kifejezés hagyta el a száját?

 – Bizonyos élethelyzetben nem életszerű, ha valamikor csak ennyit mondunk: tyűha, vagy ejnye-bejnye.

 – A színpadon pedig drámaiatlan lenne, ha nem illik az adott karakterhez. Mindenkinek szíve joga megítélni azt, hogy mit fogad el, de én, ha drámailag helyénvaló egy-egy csúnya szó, azt nem tartom tűzzel-vassal üldözendőnek. Nem hiszem, hogy ez a magyar színjátszás legnagyobb problémája. Az öncélúságot viszont semmiben sem szeretem, a végletek sehová sem vezetnek.

 – Említette, hogy pedagógusokkal is beszélt. Koncepciójában, pályázatában mennyire tartja lényegesnek a gyerekeknek szóló előadások minéműségét, színvonalát?

 – Pályázatomban, munkatársammal együtt, hosszú fejezetben fejtettük ki gyermekszínházi koncepciónkat. A következő évadra műsorra tűztük A Pál utcai fiúkat és a Pán Pétert. Az utóbbival természetesen a kicsinyeket próbáljuk megszólítani, bár a Pán Péter címlapjára kiírtuk, hogy 3 éves kortól 99 éves korig ajánljuk. A Pál utcai fiúkat – ami ifjúsági előadás lesz nálunk– azért választottam, mert gyermekkorom meghatározó élménye volt ez a mű; akkor született Fábri Zoltán filmje. Maga a történet olyan morális kérdéseket tartalmaz, melyről éppen a kiskamaszkorban kell beszélni. Felnőttek számára ez nem egy nosztalgikus előadás lesz, hanem a „kiindulóponthoz” való visszatérést jelentheti. Ezzel a két konkrétummal akartam érzékeltetni, valóban fontosnak tartjuk a gyermekeknek szóló előadásokat. Továbbá: gyermeknapra nyílt napot szerveztünk a legfiatalabb generáció számára, gyermekrajzpályázatot is hirdettünk az idei gyerekelőadás témájában. Így nem csak a gyerekelőadásokon keresztül szeretném megszólítani a fiatal nemzedéket; lássák, hogy a színházba nap közben is be lehet jönni, ez nem egy „zárt torony”, ahová időként beengedik a nézőt. A nyílt napon a gyerekek felmehettek a színpadra, látták, milyen a színházi munka, s talán ezzel elérjük azt, hogy máskor is ellátogatnak hozzánk. Ennek a munkának természetesen csak hosszú évek után érhet be a gyümölcse. Természetesen a gyerekekből lesz a következő színházba járó nemzedék, de a fiatalok többsége a szülői magatartást követi. Így, ha a szülő színházba jár, akkor valószínűleg a gyermek színházlátogató lesz. Mi azoknak a gyermekeknek is megadjuk a lehetőséget a színházlátogatásra, akiknek a szülei nem tudják elvinni őket előadásokra. Ezért vettük fel a szegény, hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozó szervezetekkel a kapcsolatot, hogy a gyermeknapi ünnepségre kedvezményes jegyet biztosítunk a rászorulók számára.

– Többen azért nem tudnak színházba járni, mert az utazást nem tudják megoldani. Lesznek tájelőadásai is a kaposvári színháznak? Van rá elegendő anyagi forrás?

 – Nincs, de a másik gond, hogy azok az intézmények, melyek eddig a tájelőadások szervezését bonyolították, vagy befogadták a produkciókat, nagyon kevés pénzből gazdálkodnak. Sok utazó társulat létezik az országban, őket még meg tudják fizetni a művelődési házak. Ez tehát az anyagi korlát, de időbeliről is beszélhetünk. A színház működésébe a tájelőadások nagyon nehezen férnek bele.

 – Azt olvastam, hogy fiatalon nem is színész, hanem bohóc szeretett volna lenni. Ma könnyebb egyébként megríkatni egy tragédiában, mint megnevettetni egy vígjátékban a nézőket?

 – Mindkettőhöz alapos mesterségbeli tudás és nagyon nagy alázat szükséges a közönség felé. Nem tudok különbséget tenni abban, melyik is a nehezebb. Ha igazul, őszintén adjuk elő az adott művet, akkor könnyűnek tűnik. A szakmai rész felépítése már a minőség kérdését feszegeti. Nem mindegy, hogy megröhögtetek valakit, vagy megnevettetek. Az olcsóságot könnyű felmutatni, de mi nem erről a szintről beszélgetünk.

 – Nádasdy Kálmán rendező haragudott is azért, ha a színész nevet a színpadon.

 – A mi belső jó érzésünk is fontos, de sokkal lényegesebb a néző fantáziáját és érzelmét elindítani. Ha ez sikerül, akkor már könnyű irányítani a „fonalat”. Amikor már valaki eltölt 20-25 évet a színpadon és az igényességre törekszik, akkor reflexszerűen feltörnek belőle az optimális színészi eszközök.

 – A kaposvári színházat mindig is legenda övezte. Hogyan lehet ehhez viszonyulni? Nemrég egy nemesi család sarjával olvastam egy interjút, aki azt mondta, büszke őseire, de neki azok cselekedetei„csupán” erőt adnak, hisz most más kort élünk, nem lehet szablyákkal vívni. Ön is úgy érzi, hogy ez a legenda erőt ad, aminek meg kell felelni?

 – A megfelelési kényszer béklyókat jelent számomra. Nem ön az egyedüli, aki felveti ezt a kérdést, amire a válaszom: nagyon tisztelem a kaposvári színházi múltat, de ostobaság lenne egy legendának megfelelni. Természetesen vannak olyan konkrétumok a múltból, melyek példaértékűek, ilyen többek közt a műhelymunka, a színésznevelés. Én is fontosnak tartom a színházi fegyelmet, az alázatot, a társulati nevelést. Ezt nem is kell erőltetnem, több színészünk a régi korszakban is játszott, szinte a falak sugározzák mindezt befelé. Ami számomra támaszt ad. Tehát a kaposvári jelenség egy-egy ismérvét megtartom, de az egészet nem lehet, hiszen akkor más volt a politikai környezet, s mi, színészek, is másként viszonyultunk különböző társadalmi kérdésekhez. Nem szeretem magamat senkihez sem hasonlítani, s így ezt másokkal sem teszem.

 – Gondolom, a kritikusok ezt úgyis megteszik.

 – Bizonyára, mert ez a feladatuk.

 – Igazgatóként mennyire tartja fontosnak a társulati működési formát?  

– Vidéki színházban ez elengedhetetlen, egy pesti teátrum esetében másképp is lehet gondolkodni. Kaposvárott fel sem vetődött bennem az, hogy ezen a formán változtassak. Azt, hogy évadonként új bemutatókat tartsunk a színház működése érdekében – ritka, hogy átjöjjön a következő évadba egy előadás, bár volt már rá példa a „nagy” kaposvári érában – , csak olyan biztonságos háttérrel lehet megvalósítani, amit egy társulat jelent. Nálunk képtelenség minden évben négy-öt alkalmi csapatot összehozni.

 – Azt lényegesnek tartja, hogy a színészek a tehetségükhöz, életkorukhoz képest kapjanak szerepeket az adott színházon belül?

 – Ez nagy odafigyelést igényel. Szinte minden nap felhívom önmagam figyelmét arra, hogy erről nem szabad megfeledkeznem, hiszen színészként egy időben nagy hiányát éreztem annak a gondoskodásnak, amit a művészek a színház főrendezőjétől, vagy igazgatójától várnak el. Ez egy olyan feladat, aminek önmagam miatt szeretnék megfelelni, mert tudom, rossz hangulatot eredményez, ha a színészek úgy érzik, nem használják, hanem kihasználják tehetségüket. Ebben a kérdésben sem szeretnék álszentként megmutatkozni, mert ez a feladat igen nehéz; a napi feladatok intézése közben sok minden ez elé a kérdés elé kerül. Jó lenne, ha csak a művészi kérdésekkel tudnék foglalkozni, de igazgatóként sok olyan döntést is meg kell hoznom, ami a színház működésének más szegmenseit érintik.

 – Mikor fogalmazódott meg önben az, hogy igazgató szeretne lenni? Ha jól emlékszem, egyszer Szolnokon már beadta a pályázatát.

 – Így van. Ez jó ideje megfogalmazódott bennem, de a nyilvánosság elé jóval később álltam elő ezzel az ötlettel. Szolnok után még máshová is pályáztunk egyik kollegámmal együtt, s minden bizonnyal Kaposvárott értem be.

 – Voltak külső biztatók is? Akik azt mondták: Zoli, próbáld meg, hiszen te biztos nyerhetsz.

 – Hála Istennek, nem voltak ilyen hangok. S bizonyára nem is figyeltem volna rájuk. Egy teljesen belülről jött gondolatom volt, hogy – nagyképűnek hangozhat – egy társulat életét meghatározhatom. Nem is ez a helyes kifejezés, inkább, hogy koordináljam a társulaton belüli munkát és ezzel egy jó légkört teremtsek.

 – Nemrég Molnár Piroska adott lapunknak interjút. Az általa alapított Nagymama-díjat hogyan fogadta a társulat?

 – A művésznő emberi nagyságát is mutatja, hogy lemond a gázsijáról, amit a Nagymama címszerepéért kapna, és abból alapít egy díjat a következő nemzedék számára. Ez azt bizonyítja, hogy Piroska az egész életét a színháznak áldozza, s ezzel a díjjal az alakításain túl még maradandóbbat alkotott. Tudjuk, hogy nem csak a díjnak, hanem a vele járó összegnek is örül egy fiatal színész. Tehát egy csodás dologról van szó, és aki ismeri a művésznő személyiségét, szinte magától értetődő gesztusnak érzi ötletét; ki más alapítana Nagymama-díjat, mint az, aki számára csak a színház létezik.

 – A Kaposvári Egyetemen több éve képeznek színészeket is. Tervez-e közös előadást a tanszék hallgatóival?

 – Egyetemi hallgatók is játszanak egy-egy előadásunkban, így pl. A Pál utcai fiúkban. Anyagi okok miatt viszont közös produkciót nem tudunk létrehozni.

 – Egy színház sikerét nagyban befolyásolják a rendezők. A jövő évadban jönnek-e új rendezők Kaposvárra?

 – Szinte az egész rendezői gárda megújul. Beszélgetésünk színhelyén, a Bárka Színházban dolgozott Göttinger Pál és Szabó Máté. ők képviselik a fiatalabb generációt. Rendez nálunk Valló Péter, Rusznyák Gábor – ő már dolgozott Kaposvárott –, és a színház két művésze, Kelemen József és Kocsis Pál is színre visznek egy-egy darabot. A IV. Henriket Tim Carroll, a londoni Globe Színház hajdani főrendezője állítja színpadra, és Funtek Frigyes, a Győri Nemzeti Színház jelenlegi prózai vezetője is rendez nálunk. Tehát egy új csapat állt föl.

 – Nem említette Babarczy László nevét. Amikor ön az egyik darabjáról leváltotta Babarczy Lászlót, tehát szerződést bontottak, akkor sokan meglepődtek. Hiszen Babarczyt sokan érinthetetlennek gondolták.

 – Jól fogalmazott, hogy érinthetetlennek hitték, sokan benne látták a kaposvári színházat. A következő évad műsortervének összeállításakor rá nem gondoltam. Az azt követő szezonról pedig még korai beszélni.

 – Akkor beszéljünk a jövő évadról. A IV. Henriken, A Pál utcai fiúkon és a Pán Péteren kívül milyen bemutatók lesznek?

 – Nagyon izgalmas évadnak nézünk elébe. Egy vidéki színháznál fontos, hogy zenés darabot is játsszon; s mi Lajtai Lajos és Békeffi István operettjét, A régi nyárt mutatjuk be Kerekes Éva főszereplésével. Ez lesz az első nagyszínpadi bemutató. Ezt követi a Pán Péter, és a stúdióban Valló Péter rendez egy ősbemutatót, Tisztogatás címmel. Sofi Oksanen finn írónő saját regényét dramatizálta, ami hazájában nagy népszerűségnek örvend, reméljük, hogy a magyar nyelvű ősbemutató Takács Kati vendégjátékával sikert arat. Funtek Frigyes az Amint a mennyben c. filmadaptációt rendezi. Hat évvel ezelőtt nálunk is bemutatták Kay Pollak svéd rendező Hétköznapi mennyország c. Oscar-díjra jelölt filmjét, melyből Matuz János komponált színdarabot színházunk számára. Ez tehát színházi értelemben ősbemutató, és mindenképpen az : Háy János – Lovasi András közös produkciója, A kéz. Ezzel a bítzenés darabbal sikerül tán olyan réteget is megszólítani, amely eddig nem járt színházba. A negyedik nagyszínpadi bemutató pont a IV.Henrik lesz, majd Tasnádi István Finito c. komédiájával zárjuk az évadot.

 – Van ebben valami célzatosság, hogy a Finito az évadzáró?

 – Annyiban, hogy jelezni kívánjuk, jó lenne, ha egy év múlva nem csak az évadnak lenne vége, hanem másnak is; és megkezdhetnénk a színház épületének a felújítását. Ha mindazok a tervek, melyek az asztalunkon vannak, megvalósulnak, akkor egy kényelmes, modern, különleges színházi centruma lenne Somogy megyének.

 – Ön nem csak a művészeti életben van jelen, hiszen 2006 óta Magyarföld polgármestere. Ez egy kis lélekszámú, 43 fős település. Miért döntött úgy egy, a közönség és szakma által kedvelt színész, hogy megpályázza Magyarföld polgármesteri székét? Tán már akkor megvolt a fatemplom álma?

 – Az összes álmodozás azzal kezdődött, hogy Magyarföldre menekültem a világ zajai elől, hogy megtaláljam a nyugalmamat. Ehhez képest polgármesterként éppen a nyugalmam veszett el…De nem bánom, mert olyan álmokat lehetett megvalósítani, mint a harangláb és az egy évvel ezelőtt felszentelt fatemplom. Ez mindent kárpótol.

 – Gondolom, csendes település volt Magyarföld addig, míg ez a templom fel nem épült, ami szenzáció.

 – Nem csak turisztikai, hanem hitéleti kérdésekről is szó van. Már most biztató jel, hogy keresztelőket, esküvőket tartanak ebben a templomban, ami igen megható és mindent felülír.

 – Azt olvastam, hogy gyermekkorában ateista nevelésben részesült. Mi volt az a belső hang, ami arra sugallta, hogy egy szent helyet építtessen?

 – Erre ne várjon tőlem logikus magyarázatot. Megadatott nekem ez az álom, ez az adomány. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ez a folyamat elindulhatott a kezdeményezésemre.

 – Mennyire öregedő település Magyarföld?  

– Sajnos az, de egyre többen szeretnének beköltözni, viszont igen kevés az eladó ház. Akik ott születtek, és igazi magyarföldiek, mind idősek, mi csak „gyüttmentek” vagyunk ott.

 – Több alapítványt is létrehozott az őrségben.

 – Az első az őriszentpéteri őri Alapítvány volt – innen a kötődésem a tájegységhez – , amit Sülyi Péter barátommal együtt hoztunk létre. Ez egy kulturális alapítvány, aminek rengeteg rendezvénye volt, s mind a mai napig részt veszek a Hétrét Fesztiválon, a Virágzás napjain és a Pünkösdi napokon. A templom építése céljából létrehoztunk egy Magyarföld Faluért Alapítványt is, melynek honlapján a falu életét nyomon lehet követni.

 – Politizálásnak tartja a polgármesterséget?

 – Ha nagyobb lélekszámú lenne ez a település, akkor bizonyára politikusi feladat lenne, de így nem az.

 – Bár a mondás szerint, ahol már három magyar összejön, akkor mind mást akarnak.

 – Az Magyarföldre is igaz. Nem lehet olyat tenni, ami mindenkinek tetszik. Az én polgármesteri feladatom azért is speciális, mert Magyarföldön mindenki mindenkit ismer, de ennek ellenére törődést, gondoskodást is elvárnak a település vezetőjétől a lakosok. Amióta igazgató vagyok, kevesebb időt tudok tölteni a faluban, ami lelkifurdalást okoz.

 – Ha már a közéletnél tartunk, ön miért nem írta alá a Nemzeti színészeinek petícióját, amelyben kiálltak Alföldi Róbert mellett?

 – Nagyon nem szeretem a különböző petíciók aláírását. Esetünkben ráadásul arról van szó, hogy egy társulatot arra hergelnek, használnak föl, hogy magasabb szintű politikai kérdésekben nyilvánítsanak véleményt. Ezt elítélem, mert a kiállásért a hála csak rövid ideig tarthat, viszont senki ne gondolja azt, hogy nem jegyzik meg, ki milyen dokumentumot írt alá, s ki ellen. A művészeknek nem a pártoskodás a feladatuk. Nekem is megvan a határozott politikai nézetem, amit vállalok, de a színházat nem használom föl ennek szócsövének. Ha így tenném, akkor kizárnék valakit a produkciókból. A pártpolitikába belekapaszkodnia egy művésznek pedig csak pótcselekvés, bármelyik politikai oldalhoz való erős kötödés még korántsem a minőség garanciája.

 – Egyik interjúban azt nyilatkozta, nem tartja jónak, ha az állami kulturális intézmények vezetőit pályázat útján nevezik ki. Miért?

 – Igen, mert a mindenkori kulturális kormányzatnak tudnia kell, milyen irányban haladjanak az állami fenntartású intézmények. A pályáztatással a felelősséget hárítják át másra. Vállalják fel a politikusok a kinevezés felelősségét. Amennyiben a kulturális miniszter, vagy államtitkár ismeri az irányt, akkor ahhoz megtalálja a megfelelő vezetőt is. S ha az nem teljesíti a kívánalmakat, akkor el lehet távolítani. Tehát felesleges eljátszani az áldemokratikus pályáztatást.

Medveczky Attila