vissza a főoldalra

 2011.06.17. 

Milliókat visznek haza a közmédiából munkavégzés nélkül

Hosszú előkészítési szakasz után és az úgynevezett hatos kategóriába tartozó független alkotói műhelyek státusának áttekintését követően kerül az előadó-művészeti törvény módosításának tervezete a parlament elé. Erről és új esszékötetéről, a Személyes történelemről L. Simon Lászlót, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnökét – a civil életben írót, szerkesztőt – kérdeztem.  

– Tisztelt elnök úr! Engedje meg, hogy egy felütéssel kezdjek. Az egyik tévéműsorban felvetette: „miért nem arról beszélünk, hogy az MTV volt vezetője még most is 2 millió forintot keres”. Rudi Zoltánról van szó?

 – Nem az ő személye fontos. Nekem személy szerint vele nincs semmi bajom. A következővel van bajom: vannak, akik a közmédia rendszeréből úgy élnek, hogy tényleges munkát nem végeznek, s emellett nagyon sok pénzt keresnek. Ez elfogadhatatlan. Egy kicsit hazabeszélek: az országgyűlési képviselők többsége reggeltől estig dolgozik, miközben sértegetik őket a balliberális sajtó munkatársai; ingyenélőnek, korruptnak titulálják őket, és nem azokra figyelnek oda, akik rendkívül sok pénzt visznek haza tényleges teljesítés nélkül.

 – Erről a 2 milliós keresetről nem nagyon lehet hallani, de attól hangos a liberális sajtó, hogy több mint 1000 főt rúgnak ki a közmédiumokból.

 – Mivel nem az én hatáskörömbe tartozik az ügy, nincs információm arról, hogy kiket bocsátanak el. Remélem, hogy szép számmal lesznek köztük olyanok, akik munka nélkül keresték a jövedelmüket.

 – Akkor térjünk rá az előadó-művészeti törvényre. A jelenlegi hat helyett három nyilvántartási-támogatási kategóriába sorolná a törvény az előadó-művészeti szervezeteket. Miért volt erre szükség?

 – Túl sok volt a hat kategória. Volt köztük olyan, amibe soha nem tartozott színház. Az ÁSZ a színházak működéséről szóló jelentése kimutatta azokat a problémákat, amelyek a törvény elfogadása után keletkeztek, és ezeket korrigálni kell. Az első a nemzeti, a második a kiemelt, a harmadik a pályázati úton támogatott kategória lesz. Az első két kategóriába tartozó színházak, társulatok normatív alapon részesülhetnének költségvetési keretből, a harmadikba kerülők pedig pályázhatnak állami forrásra.

 – Megjelenik majd, hogy meddig terjed az állam és az önkormányzat kompetenciája és meddig a szakmáé?

 – Egyértelműen. A fenntartó bírálja el az igazgatói posztokra érkező pályázatokat, de például egy színház évadtervébe már nem szólhat bele.

 – Rögzítené a törvény, hogy a klasszikus és a kortárs magyar művek előadását, létrejöttét támogatják, de „a politika továbbra sem kívánja megmondani, hogy egy színház mit játsszon”. Tehát ha egy színház magyar művet játszik, akkor nagyobb eséllyel jut plusz anyagi forráshoz?

 – Így van. Az a szándékunk, hogy klasszikus és kortárs magyar darabokat egyaránt játszanak a színházak. Ezt mi nem diktátumként fogalmaztuk meg, de annak az ösztönző rendszerét a törvénynek tartalmaznia kell, hogy a klasszikus és kortárs magyar művek előadása pozitív anyagi elbírálás alá essen. Azért tartottuk fontosnak, hogy külön legyen klasszikus és kortárs magyar mű kategória, mert ha csak a magyar szerző lenne a feltétel, akkor lennének olyan színházak, amelyek csak kortárs, mások pedig csak klasszikus műveket mutatnának be. Tehát egyértelművé tesszük, mi a kortárs és mi a klasszikus darab. Azt viszont már nem szabhatjuk meg törvényileg, hogy ki legyen az a kortárs vagy klasszikus szerző, attól függetlenül: tudom, hogy nem jó, ha ugyannak a szerzőnek egy közepes darabját egyszerre négy vidéki színház is játssza. Remélem, hogy a mostani törvénymódosítás ráébreszti a színházak vezetőit arra, hogy sokkal gazdagabb a kortárs irodalom annál, mint hogy szinte kivétel nélkül ugyanattól a három szerzőtől játsszanak. Nem politikusként mondom: több jó kortárs művet kellene játszaniuk a színházaknak, mint jelenleg, mert vannak elfelejtett darabok, s olyanok is, amelyek teljesen méltatlanul lettek az egekig dicsérve.

 – Azt sem tartaná jónak, ha legalább a Nemzeti Színházra vonatkozna egy olyan előírás, hogy a darabok hány százaléka legyen magyar?

 – Gondolkodtam azon, hogy megoldást jelentene-e, ha feltüntetnénk egy százalékos arányt. Végül ezt elvetettem, mert nagyon sok olyan nem magyar klasszikus szerző műveit is kéne játszani, akikről már gimnáziumban tanulnak a diákok. Egy jó színházigazgató tudja magától is az arányt.

 – Fontosnak tartják, hogy a vidéki kultúra érdekei is megjelenjenek a törvényben. Nagyon sok vidéki előadó-művészi csoport létezik, de azt hallom, hogy a művelődési házak egyre nagyobb pénzügyi gondban vannak az előző kormányzat intézkedései miatt. Ha a művelődési házak az együtteseknek nem tudnak teret biztosítani, akkor az további gondot okozhat.

 – Így van, de ezt nem ezen törvény keretei között kell megoldanunk. Át kell tekinteni a művelődési házak intézményrendszerét, ezért a minisztérium és a Fidesz-frakció kulturális munkacsoportjának közös munkaanyagaként elkészült az a fenntartói koncepció, amely ezzel kapcsolatosan az alapvetéseket tartalmazza. Ezt a koncepciót el is juttattuk a szakmai szervezetekhez, s azt gondolom, ebben hitet tettünk a vidéki művelődési intézmények fontossága és megőrzése mellett.

 – Mikor kezdődik a vita az előadó-művészeti törvény módosításáról?

 – A bizottsági vitát június 6-án kezdtük el, és plenáris ülésen a hét közepén kezdjük tárgyalni a módosító javaslatot.

 – Nem ehhez a törvényhez kapcsolódik, de ön nemrég azt jelentette ki, hogy a levéltári rendszert újra kell definiálni. Miért lenne ez lényeges?

 – A fenntartói struktúra megváltoztatására jelent meg e téren az igény. Az a koncepció, amire az előbb utaltam, erre is kitér. Álláspontunk szerint a fővárosi és megyei levéltárakat, mivel rendkívül fontos közigazgatási feladatokat látnak el, állami fenntartásba kell sorolni. A városok továbbra is működtethetnek levéltárakat, s azok fenntartása változatlan maradna a koncepciónk értelmében.

 – A következő téma: az idei könyvhétre jelent meg Személyes történelem c. esszékötete. Az ön személyes történelméről van benne szó?

 – Ebben egyrészt olyan esszék olvashatók, melyek a szűkebb pátriámhoz, Fejér megyéhez kapcsolódnak. A megye múltja, hagyományai, történelmének néhány fejezete jelenik meg bennük. Másrészt a családhoz, a nemzethez, a hazához, a barátokhoz, pályatársakhoz való kapcsolataim is megjelennek ebben a kötetben.

 – Tehát ez a könyv nem csak a Fejér megyeiek számára lesz érdekes?

 – Bízom benne, hogy nem, s esszéim a széles nyilvánosságot is megszólítják. Ha többen nem is tudják, hogy ki volt például az egyik írásban megelevenített Károlyi József egykori főispán, akkor is átérzik a mű lényegét, mondanivalóját. Feleségem egyik erdélyi származású barátnője azt mondta – ez talán szerénytelenségnek tűnhet részemről –: azért könnyezte meg az egyik írásomat, mert az a saját szülőföldje iránti vágyakozást keltette föl benne.

 – Mit gondol: a digitális könyvek megjelenésével háttérbe szorulnak-e a nyomtatott kiadványok?

 – Hosszú távon biztos, hogy így lesz. Ezt akkor tudjuk jól megélni, ha klasszikus értékeinket át tudjuk tenni digitális adathordozókra is. Természetesen sokunknak hiányzik majd a papír illata, a könyv érintése, de ha kihasználjuk a lehetőségeket, akkor a nemzeti értékeket át tudjuk menteni a digitális korba.

 – Beszélgetésünk elején szóba került a képviselői munka. Azért vannak olyan országgyűlési képviselők, akiknek tevékenysége kimerül a sárdobálásban, a mocskolódásban, az alpári hangvételű hozzászólásokban és a látványpolitizálásban. Önnek is kijutott bőven a mocskolódásból. Nem gondolja, hogy a képviselőknek meg kéne felelniük egy morális mércének? Nem vagyok, és sosem leszek a Nemzeti igazgatójának fogadatlan prókátora, de a parlamentben azért ilyen kijelentések mégsem hangozhatnának el, hogy „addig jár a köcsög a kútra, amíg el nem törik.”

 – Létezik morális mérce, csak éppen nem tartják be. Nagyon fontos, hogy egy képviselőnek mi a véleménye egy színházigazgató működéséről, de az is lényeges, hogy azt miként adja elő a nyilvánosság előtt. Azt gondolom, hogy akik ilyen kijelentéseket tesznek, azoknak a vitakultúrájuk rendkívül alacsony, saját szavaikat hiteltelenítik, és bizonyos esetben a jogos kritikának is árt, ha az nincs jól megfogalmazva. Ez számomra is fontos tanulság. Amit én íróként, művészként megtehetek, azt nem tehetem meg képviselőként. Ha egy költő például erotikus verseket ír, az miért lenne bűn, gondoljunk bele, hogy Janus Pannonius is írt ilyeneket… De az Országgyűlésben tudomásul kell venni, hogy itt mások a normák. Az a politikus, aki nem tud különbséget tenni a szerepek közt, nem alkalmas a képviselői munkára.

 – Gondolom, hogy az ön által vezetett bizottság igen leterhelt. Nem jelent féket ilyen képviselői megnyilvánulásokkal foglalkozni? Ráadásul vannak olyan képviselők, akik a János vitéz Iluskáját összekeverik Juliskával…

 – Dehogynem! Egyes képviselők csak olyan témában szólalnak fel és csak úgy, hogy az számukra sajtónyilvánosságot teremtsen. Lényeges dolgokról kellene inkább szólni. Így többek közt arról, hogy mi lesz az egri színház sorsa, hiszen a megyei önkormányzat ellen csődeljárási folyamatot kezdeményeztek, s a színház fenntartása nem kötelező feladat az adott megye részéről. Kérdés: mit tudunk tenni, hogy a csődbiztos ne zárassa be a színházat?  

– Sikerül mentőövet dobni az egri színháznak?

 – Lenne megoldás a színház megmaradására, teszek is rá javaslatot a kulturális kormányzatnak. Ilyen témákról kellene beszélni egy bizottsági ülésen. Nem arról, hogy mi van a Tragédia római színében. Madách azt írta: bujálkodás. Milyen álszent magatartás az, ha egy rendező ezt színre viszi, akkor azt megtámadjuk. Egy közepes amerikai filmben durvább jelenetek vannak, mint a római színben. Ezzel nem Alföldi Róbertet akarom védeni, hanem arra utalok: nekünk nem irodalmi kérdésekről, rendezői koncepciókról kellene vitáznunk a parlamentben, hanem a hazai kulturális intézményrendszer fenntarthatóságáról.

Medveczky Attila